Ki ne emlékezne egykori lázadó önmagára, amikor hivatalból utasítottunk el mindent, amit a felnőttek képviseltek. Lázadtunk azzal, hogy összeszorítottuk a fogainkat és nem vettük be a kanalas orvosságot, aztán később, az extrém öltözködéstől és frizurától a dübörgő zenén át a tiltott szerekig, még sokféle eszközt bevetettünk, ki melyiket, vérmérséklete szerint. De sokan tovább viszik a lázadásukat, és nekiindulnak a világnak, csatlakoznak eszmékhez, vagy elköltöznek otthonról. De, hogy miről szólt valójában mindez, és kellett-e nekünk egyáltalán, ezt csak később értjük meg.

A lázadás nem más, mint a tapasztalás, az értékválasztás eszköze. Ezért a lázadás sokszor szükséges, sőt, van, hogy az egyetlen út önmagunk megtalálásához. Nem a 'rossz gyerek' lázad, hanem az önmagát kereső lélek. Ami rá akar lelni az igenjeire, de még csak azt látja, mit nem akar, ezért ki akar minden alternatívát próbálni. Ez a korszak egészen addig tart, amíg azt nem érezzük, hogy igen, megérkeztünk. Ez az, amit kerestünk. A mi választásunk. A saját utunk.

A valódi felnőtté válásunkhoz szükségünk van arra, hogy valóban a saját kezünkbe vegyük a kormányrudat és felelősséget vállaljunk az életünkkel, a döntéseinkkel kapcsolatban. Amikor kimondjuk, hogy nem a szüleink, az iskola, a körülmények miatt cselekszünk így, hanem azért, mert így akarjuk. Ezért a jó szülő nem a fegyelmező kell legyen, hanem az a szerető személy, aki minden aggódása mellett is engedi felfedezni a világot. Aki azzal segít felkészülni a nehézségekre, hogy elgondolkodásra késztet, és ijesztgetés helyett inkább ajánl egy könyvet vagy egy filmet, ami neki is segített... Akivel őszintén lehet beszélgetni, mert a saját hibáit is takargatás nélkül vállalja, de nem áll ott mindig egy védőhálóval, hogy megakadályozza minden sérülésünket. Az élet, ha éljük, igenis okoz sebeket. Sebeket, amik arra figyelmeztetnek, hogy vannak szabályok. Hogy a dolgoknak van ára, amit meg kell fizetnünk, és hogy veszélyes lehet levágni a kanyarokat. De minden annál értékesebbé válik, minél inkább egy darab belőlünk. Egy hitből, vágyból, szeretetből, munkából és áldozatból, örömből és fájdalomból gyúrt darab. Ezért a sebek életünk építőköveire is emlékeztetnek bennünket, miből épültünk fel. És minél több van belőlük, annál tágasabb tereket tudunk belőlük építeni. 

Az én lelkem is a lázadások mentén edződött. Már írtam róla korábban, hogy sokáig színésznek készültem. Drámai fakultációra jártam a gimnáziumban, és a színház volt az a hely, ahol a legtöbb szabadidőmet töltöttem. A szüleim azonban egyáltalán nem lelkesedtek a terveimért. De bármennyire is ellenezték, nem tiltották. Tudták, hogy bármire kész vagyok a céljaimért. Színész tanárokhoz jártam tanulni, személyesen ismerhettem Bánki Zsuzsát és Major Tamást, és miközben rengeteget statisztáltam, hogy megkeressem a rávalót, ismert színészeket láthattam munka közben. A mai napig hálás vagyok mindazért, amit azokban az években kaptam, de a főiskolai felvételi második rostavizsgáján mégis magam mondtam ki, hogy nem a színészi pályát fogom választani. Megtapasztalhattam mindent, amit lehetett ahhoz, hogy egészséges és érett döntést hozhassak a saját jövőmről. A színház és az irodalom világa így is megmaradt szerelemnek.

A lélek nem a tiltás, hanem a szabad akarat mentén tud fejlődni. Így a lázadás végén ott kell legyen a megnyugvás. Amikor megéljük a felfedezett értékek örömét és amikor a menekülést felváltja az előre tekintés, már ezt az örömöt építjük tovább. 

Nyílj meg a változás előtt. De előbb, ahogy a kis herceg tette, takarítsd ki a vulkánjaidat.