Minden reggel azzal az elhatározással kelsz fel, hogy ma boldog leszel, aztán kinézel az ablakon, hát nem esik? Benyúlsz a szekrénybe, hogy mit is vegyél fel és rájössz, hogy semmihez nincs kedved, amit ott találsz. Ahhoz a sárga virágos blúzhoz, ami mellett elsétáltál tegnap, ahhoz lenne, de arról lebeszélted magad, mert túl drágának találtad. Aztán mégis előhúzol valamit, felveszed, de nem érzed benne jól magad. Sőt, az utcán azt is, hogy ezt mindenki más is tudja rólad. Legszívesebben hazamennél, és a fejedre húznád a takarót. De te mész tovább. Mész, mint egy gép. És ez a feszültség veled marad egész nap. Kecegsz a számítógépen, kapkodod a telefont, de valójában csak egy hideg, fagyos szellem vagy erőltetett mosollyal a szád sarkában. Mert a lelked valahol egészen máshol jár. Ebédidőben kiszaladsz a cukiba, betolsz két krémest, de ma ez sem az igazi. Alig várod, hogy vége legyen a napnak és végre haza indulhass, de ma az óra is ellened dolgozik, a mutató csak vánszorog. Mit is olvastál a múltkor?  Leszarom tabletta? Lehet, az kéne... De nem veszed be. Nem tudod bevenni. Mert annyira rettegsz attól, hogy hibázz... hogy ki mit mond... hogy elveszíted az állásodat és akkor mi lesz a hitellel... Ezért mint a fuldokló, görcsösen kapaszkodsz mindenbe, amit eléd sodor a víz. Végül is jó ez... Hány munkanélküli ember van... Nekem ott a családom, szeretnek... Már befizettük a nyaralást... Dominika. Hányan engedhetik ezt meg maguknak? És meg vagy vásárolva. Igaz, a repülés gondolatától előtör belőled a migrén és már az első nap gyomorrontást kapsz, de csak azután, hogy úgy leégtél, hogy az egész komplexumban te vagy az egyetlen, akit égési sérülésekkel eltiltanak a naptól, de a napernyő alatt sem tudsz ellazulni. Tolod a koktélokat és nézed, ahogy a parton önfeledten hancúroznak a gyerekek, és közben gyártod magadban az ítéleteket. Kin hogy áll a bikini, minek az a sok fölösleges cucc, meg hogy az a nő ott a jet skin, na, az sem az eszével jutott ide. És akkor eldöntöd, hogy ez neked nem megy. Hiába a könyvek, a motivációs oldalak, ahol mindenki más napsütésben él, neked csak a felhők jutottak.

Hogy mi a baj veled? Veled semmi. A világgal van baj, te pedig belesodródtál és nem látod a partot. A világ, ami felgyorsult körülöttünk azt sugallva, hogy mindenben, mindig a topon kell lennünk, ha lemaradsz, kimaradsz. Ott vannak a technikai újítások, amiket néhány évtizede még csak a scifikben láttunk, ma részei az életünknek, sőt, az nem is élet, aminek nem. Hogyan is lehetnél gyenge, tudatlan, kezdő, amikor ilyen magas a mérce? Ezért aztán nem is akarjuk alább adni. Nyomnak. Alulról, felülről, oldalról. Akkor most hogyan és merre induljunk el világmegváltani? És topogunk. Éveket, évtizedeket, miközben eladjuk magunkat valahol, valakinek. Egy állásért, egy fizetésért, egy státuszért, a szuperpanorámás irodáért. Nagy kocsi, nagy izé, valójában a banké, de kit érdekel, ha én járhatok vele. És mire fogni kezdjük a jeleket, a csapda már szorosra zárult, és rettegve nézzük, hogy mit veszíthetünk. A ragaszkodásunk a gyengénk, és ettől zsarolhatóvá válunk. A kapunyitási pánik, nem csak a huszonéveseket terheli. De míg ők a mamahotelben, a virtuális világban keresik a menedéket, mi a presztízsdolgok mögé bújunk. 

Az életünk nagy feladata, hogy rátaláljuk önmagunkra. Hogy megtanuljuk, hogyan legyünk egyszerre álmodók, nagyban gondolkodók és olyan megvalósítók, akik otthon vannak a részletekben. Akik nem csak távcsővel fürkészik az égboltot, hanem képesek az álmaikat a papírra rajzolt skiccekből átoltani a gyakorlatba.

Legelőször le kell mosd magadról a mázat. A külsőségek mázát, és el kell hidd magadról, hogy ezek nélkül is értékes vagy. Mi több, a világ is értékes tud lenni nélkülük.

Hogy megérdemled azt a boldogságot, amiben nem végrehajtó vagy, mások álmainak a kelléke, hanem a saját örömöd építője. Amiben nem az alapján választod meg az utadat, hogy jól mutat-e az önéletrajzodban, hanem azt keresed, ami a legmélyebb vágyaidból táplálkozik. Emlékszem egy alkalomra, amikor egy nagy hipermarketben kóstoltattam valamilyen terméket hostessként és odajött egy ismerősöm. Szemmel láthatóan hüledezve, hogy kerülök én a diplomámmal ide. De én imádtam csinálni, ezért mindig jókedvű emberek vettek körül. 8-12 órákat dolgoztam, mégis szárnyaltam. Ez az időszak tanított meg arra, hogy egy dolog számít, benne van-e a szíved abban, amit csinálsz. És ha benne van, akkor ez átsugárzik mindenen és a legjobb dolgok képesek kinőni belőle. De előbb mindig a munkát kell elvégeznünk. A munkát, ami sokszor az egonk legyőzése. Az egoé, ami azt mondja, méltatlan egyszerű halandónak látszani, inkább lobogtassunk valami sokkal hangzatosabbat. Ennek a hozzáállásnak köszönhettem, hogy olyan partikon dolgozhattam háziasszonyként, amikről minden hostess álmodott, és így kaptam egy projecthez is meghívást egy olyan cégtől, amelyik minőséget képviselt a piacon. 11 évig dolgoztunk együtt, mialatt kimondhatatlanul sokat tanultam. 11 meghatározó évig, míg egy újabb út el nem szólított.

Hozd felszínre a valós énedet. Áss az érzéseid mélyére és tárd fel a motivációdat, ami a borús reggeleket is megszínesíti. Tedd félre a félelmeidet és csak erre az örömre fókuszálj. Az örömre, ami hálát ébreszt benned. Töltsd meg a szíved ezzel a hálával és használd az erejét a haladáshoz. Ahhoz, hogy legyőzd az akadályokat. Mert néhányszor meg fog inogni a lábad. Lesz, amikor megbotlasz, talán el is esel, és nem biztos, hogy minden elsőre sikerül. De amikor elbizonytalanodsz, és tanácstalanul, a fejedet fogva arra gondolsz, bárcsak, ne kezdted volna el, maradtál volna a backstage-ben ahelyett, hogy a színpadra állsz, idézd magad elé mindazt, amit a kulisszák mögül leskelődve nem láthattál volna. Azokat a kincseket, amiket te hívtál magadhoz és nem mások szórtak eléd, alamizsna gyanánt és álmodd tovább a jövődet.

Tudjátok, hogy a cirkuszi elefántokat hogy törik be? Ezeknek a szabad és bölcs állatoknak a lábára láncot erősítenek, ami ha el akarnak menni, súlyos sebeket okoz rajtuk. Egy idő után megtörnek, és már akkor sem próbálnak elmenni, ha nincsenek leláncolva. Azt mondják, akik látták, ha belenézel egy ilyen elefánt szemébe, nem találod benne az élet fényét. Beletörődve sorsukba szolgálnak. 

Lehet, hogy egykor besétáltál a csapdába, lehet, hogy hagytad, hogy rád kerüljön az a lánc, lehet, meg is szoktad... De attól fogva, hogy felismerted, már a te döntésed, hogy változtatsz-e ezen. Merj lépni. Merj álmodni. Merj szabad lenni.

Tetszett az írás? Köszönöm Neked, ha lájkolod és megosztod.