Sok írást olvastam mostanában arról, hogy mi nők tehetünk arról, hogy a férfiak elférfiatlanodnak. Mert mi nők elnőietlenedtünk és nadrágot kezdtünk hordani, nem csak a szó szoros értelmében. Mindamellett, hogy megtisztelőnek tartom, hogy ilyen óriási hatalommal lettünk felruházva, nem tudok elmenni a kérdés mellett, ha ez a férfiaknak nem volt kedvére, miért nem tettek ellene? Ja, mert addig tetszett a dolog, amíg a nő veletek együtt húzta-tolta a szekeret, hogy bedobta a közösbe amije csak volt, és amikor állás nélkül maradtatok, kettőtök helyett is gályázott, de amikor a gyerekhez kellett felkelnetek éjszaka, vagy elintézni a postát, a bevásárlást foci helyett, az már nem? Miért tűnik férfiasabbnak egy üveg sörrel a kézben meccset nézni a TV-ben, mint betölteni egy mosást? Vagy a haverokkal versenyt inni, mint ugyanezekkel a haverokkal megszervezni a nagytakarítást? Mondjátok, hogy nem tetszik, hogy manapság a nő kezdeményez. Hát, kezdeményezzetek ti. Emlékszem a házibulikra, amikor mi lányok egymással táncoltunk, míg a fiúk ülve sasoltak minket. Hát, ha zavart, hogy nem veletek táncolunk, miért nem kértetek le? Ja, hogy az olyan cikinek tűnt?!

Tudom, hogy a férfi-képet több generációval korábbról örököltétek és nem ti tehettek róla, hogy azt láttátok, nagyapa is inkább belehalt az infarktusba, minthogy azt mondta volna, hogy kérem vagy köszönöm, vagy azt, hogy szeretlek. És értem, hogy zavar benneteket, hogy a kép, amit magatokról megörököltetek, itt-ott foszlani kezdett, sőt, mára már annyira megkopott, hogy csak emléknyomokban létezik, de ne azzal akarjatok kompenzálni, hogy velünk harcoltok. Mert mi nők bizony, felvettük a kesztyűt. Nekünk nem volt vesztenivaló egonk, hiszen minket a történelem során jellemzően a haszonállatok szintjén ismertek el, és jogunk csak ahhoz volt, amit a férfiak meghatároztak számunkra. És miközben generációról generációra egyre erősebb és ügyesebb túlélők lettünk, sokan közülünk feltették a kérdést, egyáltalán miért is van szükségünk férfira. Tényleg egyetlen egy dolog miatt, hogy utódaink lehessenek? És ahogy a csapda egyre jobban kirajzolódott, megszületett az agglegénylét női megfelelője, a szingliség.

Sajnálom azokat a férfiakat, akik ebben a harcban egyedül maradtak, és közben nőgyűlölő, a világtól elvonult remetékké, vagy éppen az élet napsütéses oldalát hajszoló, trófea-gyűjtő, de valójában magányos kalandorokká váltak, és sajnálom azokat a nőket is, akik miután fényesre sikálták a csempét, mackónadrágban falják a csipszet a TV előtt, miközben megsavanyodva, irigységgel szemlélik a világot, ahogy azokat a nőtársaimat is, akiket az újabb és újabb hódítás éltet, és akik számára a férfi valójában nem más, mint élő vibrátor.

Az evolúció során nekünk nőknek is kifejlődött az egonk, ami nem azt mondatja ugyan velünk, hogy többek lennénk, de azt igen, hogy nem vagyunk kevesebbek a férfiaknál. Igen, megálljuk a helyünket egyedül is, ha kell, de milyen áron? A szívünk mélyén mindannyian tudjuk, hogy férfi és nő nem véletlenül teremtetett. A különbözőségünkben van az erőnk, amit csak együtt tudunk kiteljesíteni. Mások vagyunk, de ez a másság kapcsolt össze ősembert és ősasszonyt is és segítette túléléshez az emberi fajt, ezért ma is meg kellene találnunk a közös célokat. Amúgy XXI. századi módon. Ne egymással harcoljunk, hanem együtt, szövetségben. A közös értékek védelmében. Ne azt méregessük, hogy ki, mit, mikor, hogyan tett bele a közösbe, hanem azt nézzük, hogyan működhetünk együtt. És ha még javításra szorul a gépezet, dolgozzunk rajta. Nem mi nők, és nem ti, férfiak, hanem mi, együtt.

 Tetszett az írás? Köszönöm Neked, ha lájkolod és megosztod.