Nekünk nőknek megannyi arcunk van és megannyi szerepünk. Anya, feleség, gyerek, barátnő, szerető, anyós, nagymama, háziasszony, üzletasszony, a csaj a szomszédból...
De én látom magam benned. Ahogy állsz a megállóban. Veszel egy nagy levegőt és befúrod magad az embertömegbe. A fejek, vállak erdejében próbálod kizárni a külvilágot, óvni a gömbölyödő hasadat, azt az aprócska embert, aki benne fejlődik. Nem várod, hogy átadják a helyet. Nem szokták. És te ezt tudtad akkor is, amikor az orvos kezet szorítva azt mondta, gratulálok anyuka. Persze, vannak meglepetések, ezért nyitva is hagyod az ajtót, de fülig pirulsz ha valaki hangosan helyet kér a nevedben, inkább meghúzódsz csendesen, szerényen, mert ez az egész csak rátok tartozik. Kettőtökre.
Látom magam benned, ahogy körülnézel a lépcső tetején, mielőtt megemelnéd a súlyos babakocsit az 50 kilóddal, de aztán összeszorítod a fogad, ahogy szoktad, és mész tovább. Emeled, tolod, tülekszel, ha kell. Felveszed a kesztyűt. És amikor már épp elcsüggednél a nemtörődömség, a mindenkinekvanjobbdolga láttán, ránézel arra kis legénykére, aki a nadrágodba kapaszkodik, és eltölt a büszkeség. Igen, ő tudja. Ti tudjátok.
Látom magam benned, ahogy igazítgatod a túl mini, túl szűk szoknyád, ahogy a dekoltázsod elé kanyarítod a sálad, miközben a tavaly is baromi kényelmetlen volt, pedig olyan trendi magassarkúdban próbálsz úgy tenni, mintha egy komplett wellness-csomag lenne a lábadba építve. Tudod, hogy nem vagy formában, hogy is lehetnél, amikor pár hete még kismamanadrágban, a vizes bokáddal úgy érezted magad, mint egy muffin, azóta meg egyetlen átaludt éjszakád sem volt. De elsőre ez nem is olyan rossz, gondolod. Így az ABC-ig... Mindenesetre eldöntöd, legközelebb nem ezt a cipőt, nem ezt a szoknyát és nem is ezt a blúzt fogod felvenni, pláne, hogy ez utóbbiról hiányzik egy nagyon is fontos gomb, amit csak akkor vettél észre, amikor a sorban mögötted álló pasi tekintetét lekövetted.
Látom magam benned, amikor kövér gázt adsz a zöld lámpánál és otthagyod a melletted gizdázó szépfiút, de azért önbizalommal teli mosoly ül a szád sarkában, hogy ez neked szólt. És tolod a kocsi orrát, nyomod a gázt. Farkastörvények vannak és te nem vagy kisnyúl.
Látom magam benned, amint bemész az edzőterembe és minden szem rád néz, és egyszeriben a világ legfölöslegesebb dolgának érzed, hogy órákat töltöttél azzal, hogy végigpróbáld az összes topot, bodyt, és kiválaszd, amiben legkevésbé látszik az a plusz öt (na, jó, tíz) kiló ami az utóbbi hónapokban felugrott, mert most már teljesen biztos, hogy nem fogod levenni a melegítő felsőd, amiben pont úgy nézel ki mint hatodikban, pedig már akkor is cikinek tartottad. És gyorsan, mint egy igazi profi, beülsz a lábgépbe. Egyelőre nem pakolsz rá súlyt, mert így ki tudod tolni, de tizenöt után már unod, és akkor utolsónak még besurransz egy épp kezdődő órára. Nem tehetsz róla, hogy az pont egy haladó step csoport. Negyedóra (pontosan tudod, hogy ennyi volt, mert vagy százszor ránéztél arra a hülye órára) becsületes küzdelem után, amit magaddal, a lábaiddal, azzal az együttműködésre kicsit sem hajlandó paddal és a követhetetlen koreográfia lekövetésével vívtál, kiállsz, hogy igyál pár kortyot. Mert folyadékra szükséged van, ezt nem vitathatja senki. Tizennyolc lépéskombinációval később azonban már nem érzel mikroszkópnyi késztetést sem, hogy visszaállj, ezért elmész zuhanyozni. És akkor határtalan büszkeséggel konstatálod, hogy a vadi új dresszeden ott díszeleg egy igen határozott kiterjedésű izzadságfolt. Igaz, ez inkább a stressznek köszönhető, mint a hajtós edzésnek, de te itt vagy, és igen, a héten még elmész futni is, mert ez a mostani, ez nem te vagy. Ez nem a te tested.
Látom magam benned, amikor lopva, egy másik anyukától lejmolt cigivel a kezedben állsz a suli előtti sarkon... Na, gyorsan még egy slukkot... Csak mert arra a gimis önmagadra emlékeztet, aki egykor olyan lázadónak tűnt, ahogy a téren, a haverokkal, műanyagpohárból itta a BK-t, miközben laza mozdulattal elpöccintette a csikket.
Látom magam benned a boltban, ahogy már az ötödik textilszatyrot halászod elő a táskádból és tömöd tele azon gondolkodva, hogy fogod ezt haza cipelni, és akkor is amikor a zöldséges sráccal flörtölsz. Lehet, hogy azért, hogy a legszebb árut kapd, de lehet, hogy csak egyszerűen érezni szeretnéd, hogy ez a nő, itt a nap végén, még a megfáradt sminkjében is figyelemre méltó.
Látom magam benned, ahogy a tanfolyamon gondosan jegyzetelsz és iszod az előadó minden szavát. Te itt többet akarsz kihozni magadból. Te itt nem egy vagy a sok közül, téged nem lehet félre söpörni, kitessékelni az ajtón, mert te visszamész az ablakon át, a kéményen keresztül, te az vagy, aki megcsinálja. És látom, ahogy félénken, bizonytalanul meredsz magad elé, vajon jó helyen vagyok? Nem vagyok túl fiatal, idős ehhez?
Látom a küzdelmedet, a jó és rossz napjaidat, a vágyaidat, a félelmeidet. Látom amikor hosszasan válogattál a gardróbban és nem találtál egy kedvedre való darabot sem. Mert kedved sincs igazán semmihez és senkihez. De leginkább magadhoz nincs. Máskor meg felkapsz bármit ami épp a kezedbe akad, és csak úgy ragyogsz benne. Igyekszel minden fronton helytállni és közben nő maradni. De nem mindig sikerül. Van, hogy észreveszed, amint egy úriember kinyitja előtted az ajtót, és van, hogy kapásból nyúlsz a másik kilincs után. Van, hogy talpraesett nő vagy, máskor meg minden kiesik a kezedből...
Magad sem tudod, hány arcod van. Játék közben fedezed fel magad és próbálsz szerepről szerepre jól alakítani. És közben ezt az egészet élvezni. Mert van egy olyan arcod is, amelyik gyermeki, rácsodálkozó. Mert ez azért mégis csak egy jó mozi.
Tetszett az írás? Köszönöm Neked, ha lájkolod és megosztod.
