Életközeli élmények

Lélekhíd

Bakancslista. Reggeli, pezsgőzés, Las Vegas

2017. október 22. - FittAnyu

A Jack Nicholson és Morgan Freeman feledhetetlen alakítása révén ismert filmet szívem szerint receptre írnám fel mindenkinek. Ez az a film, amit nem elég egyszer, újra és újra meg kell néznünk, mert annyira fontos kérdéseket nyitogat, hogy nem szabadna megkopnia bennünk. Mielőtt a filmet láttam, nem tudtam, hogy nekem is van bakancslistám. Én célfalnak neveztem, miközben gondosan gyűjtögettem rá a képeslapokat és újságokból kiollózott, képekbe ültetett vágyakat. Írtam már róla, hogyan szembesültem vele, hogy ezek egytől egyig megvalósultak, ez az írás inkább arról szól, mit adott és miben változtatott meg, hogy kiléptem a dobozból, amiben addig éltem.

Evvel is arra biztatlak, hogy merj álmodni és váltsd valóra őket. 

A filmből...

Az egész úgy kezdődött, hogy az akkori férjemmel rokoni meghívást kaptunk az USA-ba, Los Angelesbe, én pedig... nem, nem kezdtem lelkesen a szervezésbe, helyette mindenféle érveket sorakoztattam fel, hogy miért ne menjünk. Miközben más jó eséllyel kiugrott volna a bőréből, én azon gondolkodtam, megengedhetjük-e magunknak, és az egészből csak a számokat meg a tennivalókat láttam, bár lehet, hogy a legjobban az aggasztott, a gyerekeinktől távol, akik 7 és 4 évesek voltak akkor, hogy fogok én kibírni egy teljes hónapot.

Még tinédzser voltam, amikor anyukám barátnője hazalátogatott a brazil férjével, és meghívott hozzájuk Rio De Janeiróba. De anyukám, talán mert féltett, és nem bízott abban, hogy gyermektelen vendéglátóim képesek lesznek-e úgy gondomat viselni, ahogy azt Ő tenné, nem engedett el. Így ez a történet azt ültette belém, hogy utazni, világot látni nem is olyan fontos dolog, hogy azért lelkesednünk kellene, megragadva a kínálkozó alkalmat. Végül a szüleimmel Ausztriáig jutottunk, minden további országot már tőlük függetlenül fedeztem fel. Történt ugyanis valami, amitől minden megváltozott bennem.

A meghívást követő télen váratlanul megbetegedtem. Néhány hét leforgása alatt önmagam árnyéka lettem, aki állni és a betegágyat elhagyni is erőtlen volt, nem hogy utazni. De a két műtét mellett, a szepszisből és a hashártyagyulladásból gyógyulva volt bőven időm gondolkodni. Például, hogy miért is van okom élni, azon kívül, hogy szeretnék a gyerekeimről gondoskodni, és látni őket felnőni, és arra jutottam, hogy a fejlődés, az énünk tágulása nem egy önző cél, hanem az egyik, ha nem a legfontosabb emberi küldetés. Ez pedig elképzelhetetlen úgy, ha a dobozban maradunk, és nem merészkedünk ki élményeket gyűjteni. A kórházi lét bőven szolgált élménnyel, de az életre mondott igenem olyan vidám és pozitív célok felé hajtott, mint amilyen a világ felfedezése. És újjászületett, tudatos lényem számára mi is lehetett volna izgalmasabb célpont, mint Amerika?

Nemrég olvastam róla, hogy ha sürgetik a szülést, és így az indokolatlanul gyorsan zajlik, a lélek lemaradhat. Hát, valami ilyesmi történt velem is, amikor röpke tizenvalahány óra leforgása alatt egy olyan világba csöppentem, amit addig elképzelni sem tudtam. Gondolj bele, 1993-at írtunk, épp hogy lezajlott a rendszerváltás, de még javában együtt éltünk a vasfüggöny, meg a berlini fal hagyatékával, amit azóta sem tudtunk teljes mértékben ledolgozni. Szóval, ezzel a háttérrel egyszeriben ott találtam magam Los Angelesben, ahol az első autó amit a repülőgépből kiszállva megláttam, egy metálszínű, full extrás Mercédesz volt (miközben mi előző évben cseréltük le az egyensárga Ladánkat egy Merkúros Opel Kadettre, ami 'keletre' készült, ezért még rádió sem volt benne). Belesüppedve a bőrülésbe indultunk neki az ötsávos autópályán a nyugati part felfedezésének. Abban az időben itthon kuriózumnak számított a déligyümölcs és kizárólag télen volt rá esély, hogy hozzájussunk némi közelharc és sorban állás után, ezzel szemben Californában narancs termett, mit termett, potyogott és gurult szerteszéjjel a kertekben. A házban ahol laktunk, a living room, dining room, meg a bálteremnyi, duplamosdós fürdőszobákon kívül, akkora konyha volt, hogy kis túlzással elfért volna benne a mi akkori lakásunk. A kedvencünk mégis az a gardrób méretű hűtő volt, amiből a beépített vízszűrőn keresztül vizet is lehetett csapolni és amivel kedvünkre gyárthattuk a jégkockákat. Annyi jeges italt azóta sem ittam, igaz, mi még most is a jégkockatartót tologatjuk a mélyhűtőbe, azt, amivel lélegzetvétel nélkül kell eljutni a vízcsaptól a hűtőig, mert különben a fele víz kilötyög. Szóval el kellett telnie pár napnak, mire az én lelkem is megérkezett, és képes voltam természetességgel kezelni a tényt, hogy igen, itt vagyok, és ez is egy hely a világon, ahol hozzám hasonló emberek élnek. A Mercédeszből aztán hol Lexus, hol BMW lett, így hoztak-vittek bennünket a rokonok és barátok San Diegotól, San Franciscoig, Las Vegastól, Palm Springsig. Egy kulturális és gasztronómiai cunami volt, amit évekbe telt feldolgoznom, ugyanakkor igen magasra tette a mércémet.

Las Vegas. Los Angelesből kis megállásokkal autóztunk idáig és amikor kiszálltunk a klimatizált autóból, szinte megütött a hőség. Nem véletlen, a sivatag kellős közepén épült ez az álomváros, ami a világ összes emberének az olvasztótégelye. Itt minden természetes, és semmin nem csodálkozol. Az utcán, a Stripen mindenki épp csak annyit tartózkodik, amennyi idő alatt egyik casino szállodából átmegy a másikba. Mi a Flamingo Hiltonban laktunk, ami nem a legnagyobb, de kétségkívül abban az időben az egyik leglátványosabb szálloda volt, ami a Las Vegasban játszódó játékfilmekben is rendre feltűnik. Az OZ-ban, egy elegáns 'all you can eat' típusú étteremben reggeliztünk, és miközben a büféasztalon a tengeri herkentyűktől a pizzáig mindenféle csoda között válogathattunk, egy pincér csillogó üvegpoharakban pezsgőt hozott az asztalunkhoz. Elkerekedett a szemem, de a vendéglátóink a világ legtermészetesebb módján reagáltak. Mikor fogsz legközelebb pezsgőt inni reggelire, kérdezték, és milyen igazuk volt, azóta sem fordult elő.

dsc_1562.JPG

A Flamingo Hilton bejárata. Egy csoda volt ide megérkezni, és az autóból kiszállni egyenesen a vörös szőnyegre

amerikalasvegas.JPG

A Cesar Palace épülete belülről azt az illúziót kelti, mintha a szabad ég alatt sétálnál. Minden pompa és kényelem a casinok világában azt a célt szolgálja, hogy jól érezd magad, és belefeledkezve az élménybe elengedj mindent, ami a külvilághoz köt. És persze, játssz, amennyit csak tudsz, vagy ameddig a pénzed engedi

Ma már tudom magamról, hogy tenger-függő vagyok, ami azt jelenti, ha nyaralok, valamilyen módon látnom, éreznem kell a tengert. Nem véletlen, hogy az akkor készült képek között is jó néhány a tengerhez, egészen pontosan, az óceánhoz kötődik. Pár napot egy baráti házaspárnál laktunk, San Diego és Los Angeles között, akik nem igazán értették, hogy miért akarok én megfürdeni a Csendes-óceánban, ami hideg, és az ember minden testnyílása tele lesz homokkal, meg apró vízi lényekkel, de nekem életem egyik leghatalmasabb élménye volt. Már a bokáig érő vízben megtapasztaltam az erejét. Miközben sétáltam befelé, jött egy ártatlannak tűnő hullám és simán feldöntött, lekapva rólam a fürdőruhát, amit aztán kereshettem a habokban. A háttérben állítólag még delfinek is ugráltak, de ezek egyikéről sem találtam képet, így maradt a part látképe a selymes homokfövennyel és a végtelen vízzel. Csak ültem, és néztem csodálva a végtelenségét, és el tudtam volna képzelni a hátralévő életemet főállású óceán-megfigyelőként.

amerikaoceanpart2.JPG

The Pacific 

amerikaoceanpart.JPG

Kilátás a szobánkból a dzsippel, amit annyira megszerettünk, hogy pár év múlva mi is vettünk egyet

San Frasciscot az egyik legeurópaibb városnak tartják, és leszámítva, hogy automata váltójú kocsi nélkül igencsak izgalmas és kuplungszagú lenne a közlekedés a hullámvasúthoz hasonló utcákon, valóban közelinek éreztem magamhoz ezt a várost. De a kedvencem azért így is San Diego maradt. 

amerikasanfrancisco.JPG

A Golden Gate híd. Valaki látta már nem felhőből kikandikálva?

A parti út, vissza Los Angelesbe, a híres Pacific Coast Highway mentén egyszerűen lenyűgöző. Amerikaiakat ugyan nem nagyon látsz kiszállni az autóból, de mi nem bírtuk ki, muszáj volt kicsit elidőzni a mókusokkal teli parton, és míg őket fotóztuk, fókákat is láthattunk, amint a sziklák körül lustálkodtak.

amerikaoceanpart3.JPG

amerikaoceanpart4.JPG

amerikaoceanpart5.JPG

Szintén felejthetetlen volt a Mojave sivatag és Calico. Régen itt ezüstbányászat folyt, ottjártunkkor skanzenekhez hasonló látványosságként működött, ami egy westernfilm díszletének is simán beillett, és ahová egy hosszú lépcsősoron lehetett feljutni. Mire felértünk a perzselő hőségben, mindenki kitikkadt, ezért jeges vizet kortyolgatva hűsölt a légkondicionált bárban, csak mi, magyarok gyűjtöttük az élményt, fotómasinánkat kattingatva.

amerikacalico2.JPG

amerikacalico.JPG

Az egész út során legjobban Disney Land-et vártam. Álltam a bejárat előtt és könnyeztem. Azóta tudom, hogy léteznek örömkönnyek is. Szívem szerint az egészet hazahoztam volna a gyerekeinknek, de meg kellett elégednem annyival, ami a bőröndjeinkben elfért. Na, meg a fejemen. A kalapba, amit a lentebbi képen viselek, egyszerűen beleszerettem. Nem volt kérdés, jönnie kellett. Úgyhogy hazafelé a reptereken, mindegy, hogy augusztus volt és hőguta, én kalapban virítottam.

Egy nap kevés, hogy mindenre felülj amire szeretnél, és garantáltan sok mindenre szeretnél. Nekünk két nap is szűkösen volt elég, mert még a magasból lesikló farönköt is bevállaltam, pedig remegett a lábam már akkor, amikor a sorban álltam. És a shopok! Tematikusan illeszkednek az attrakciókhoz és itt nagyon értenek hozzá, hogy kell becsábítani és vásárlásra ösztönözni a magunkfajta érzelmileg totálisan elgyengülő turistát. Úgyhogy nincs az a dollár mennyiség, amit ne lehetne itt elkölteni, ha még ugyan maradt mit Las Vegas után.

amerikadisneyland2.JPG

amerikadisneyland.JPG

Na, igen, itt 27 éves vagyok... És ez a szerelem-kalapom, bár kicsit nehéz volt hozzáöltözni, de még itthon is hordtam, aztán a molyok felfedezték, és elfogyasztották azt a különleges díszítést, ami olyan egyedivé tette, így pár évvel ezelőtt megváltam tőle 

Ugyancsak emlékezetes felnőtt játszótér az Universal Studios, Hollywoodban, ami szintén egy város a városban, és ahol betekinthetsz a filmtrükkök és az amerikai show-k világába. Volt földrengés, özönvíz, alattunk leomló híd, kaszkadőrbemutató Miami Vice módra (az alábbi képen épp ennek a díszlete látszik), King Kong, amint a mellét döngetve farkasszemet néz velünk, és majdnem elkapott bennünket a nagy fehér cápa, még szerencse, hogy minden hihetetlenül jól szervezett és biztonságos, ami máshol is annyira lenyűgözött Californiában. A legemlékezetesebb attrakció címet végül a Back To The Future produkció vívta ki nálam. Akkor még nem voltak itthon olyan szerkezetek (és ilyen minőségűvel azóta sem találkoztam sehol másutt), ahol három dimenziós filmet vetítenek eléd, miközben nem csak az ülésedet mozgatják a látvánnyal szinkronban, de még különböző hang, füst, stb. effektekkel is hitelessé teszik az élményt. Mi az ismert film autójával kalandoztunk az űrben mindenféle lények és repkedő izék között, és még órákig remegett kezem-lábam, miután kijöttünk. Kétségtelen, én eléggé beleéltem magam. 

amerikauniversalstu.JPG

Így festett egy látványos kaszkadőr-show díszlete, amiben volt jet skizés, lezuhanó, majd hatalmas lángokkal égő helikopter, felboruló víztorony, verekedés, lövöldözés, szóval minden, ami egy akciódús produkciótól elvárható

Volt sok dolog, ami nagyon tetszett, sőt lenyűgözött, és volt olyan is, amit azóta sokkal jobban értékelek itthon. Kiderült az is, hogy nem akarok ott élni, bár hajlok a megállapításra, hogy máshol sem a világban. Valahogy magyarabb lettem, még akkor is, ha az USA-ból hazajössz, garantáltan nem leszel ugyanaz, aki előtte voltál. A minőség szó egészen mást fog jelenteni, és felfedezed mi is az, nagyban gondolkodni. És a smiley-társadalom, ahogy néhányan nevezik az amerikaiakat? Én azt tapasztaltam, még mindig jobb egy üresnek vélt mosoly, mint egy nap mosolytalanul. Ami üres, azt meg lehet tölteni, ha akarjuk. És én csak egy kis szeletét láttam, úgyhogy ez az ország is még visszavár. 

 

Tetszett az írás? Köszönöm Neked, ha lájkolod és megosztod.

 

 

A kórház ablakából...

Merengek. Nézem a tájat, ahogy a Kissvábhegy fái és a közöttük megbúvó épületek békésen nyújtózkodnak az ég felé... az augusztusi Nap simogatóan melegíti az arcomat... lomhán múlik az idő... mindent beborít a vasárnap lusta nyugalma.

A szobában két ágy. Az egyik Apukámé. A dialízisek, a vesetranszplantáció, két infarktus, két melanoma-műtét, prosztatarák, sugárkezelés, hasba kapott injekciók, vesegörcsök, biopsziák, szteroid kezelések után, most "csak" tüdőgyulladás. Az éjjeliszekrényen, a gyógyszeradagolóban az esti adag. Kicsik, nagyok, félbetörtek, fehérek, színesek... Érkezik az ebéd, de én lecsót hoztam. Az az igazi. Az élet hívószava, azzal a csupa jó emléket idéző illattal, a nyár derűjével. Mert menni kell tovább. Van dolog bőven. Apaként, férjként, nagyapaként, apósként... És még ott van az az ismeretlen dédapa szerep. 

A másik ágyon idős férfi élete utolsó csatáját vívja. Mozdulatai öntudatlanok a fájdalom ellen adagolt szerektől. Tekintete csak elvétve találkozik az enyémmel, amint a karját visszateszem a mellkasára, nehogy kirántsa a branült. Egy bizonyos síkon már nincs itt, de egy másikon nagyon is jelen van. Erő van a karjában, ahogy ki akarja azt a csövet tépni, cscscscs, mondom halkan, mintha csecsemőt ringatnék, erre enged az ellenállása. Mondani akar valamit, újra és újra nekifut, de a hangok nem állnak össze szavakká. Ilyen, amikor túl tompa az agy a beszédhez, csak a képek jönnek. És a szándék, hogy elmondjam, hogy itt vagyok, hogy hallok, érzek, hogy résztvevő vagyok...

Az életünk minden pillanata amiről dönthetünk, választás. Hogy merre fordítom az arcom, a Nap vagy az árnyék felé. Hogy mennyire adom át magam érzéseknek és abból az örömöt, a hitet, a reményt viszem tovább vagy a fájdalmat, a keserűséget. Hogy bezárom a szívemet vagy lefejtem róla a múlt indáit és hagyom megnyílni a fény számára. És fényesebbé teszem-e általa a jövőt.

kilatas.jpg

Tetszett az írás? Köszönöm Neked, ha lájkolod és megosztod.

Amikor a világot akarod megmenteni

Rengeteg lelkes emberrel találkoztam az életem során, akik hatalmas energiával vetették bele magukat valamibe, amiben hittek. Őszintén, tiszta szívből. Aztán amikor falakba ütköztek, visszautasításokat kaptak, a világ megmentésébe vetett hitük megrogyott, és az elhatározásukat felőrölte a szélmalomharc. 

Azért lettem edző, mert olyasmit tudtam, amire úgy tekintettem, mint egy kincsre. Meggyógyítottam magam és azt gondoltam, ezt a tudást nem tarthatom meg magamnak, ezt oda kell adnom másoknak is. Tűz lobogott bennem. Gyere világ, mondtam, itt a varázspálcám, és készen állok, hogy megmentselek. Hamarosan aztán rájöttem, hogy ezt nem mindenki akarja, ahogy nem mindenki vágyik arra sem, hogy ezt pont én tegyem vele. Talán, ha jobban tudnám kifejezni magam, gondoltam. De még mindig a 'nemekre' fókuszáltam. Egészen addig, míg meg nem értettem, hogy vannak emberek, akik egyszerűen nem akarják megnyitni az elméjüket és a szívüket a változásnak, a változtatásnak. Mert ez felelősség. Azzal is jár, hogy bele kell néznem magamba. És akkor megláthatom a hibáimat, a tévedéseimet, a legmélyebben elrejtett félelmeimet, fájdalmaimat. Hiszen ezt tettem, amikor lemerültem lelkem legsötétebb bugyraiba, és hagytam az egomat fedezék nélkül, hogy védtelenül állja az ütéseket. Míg végül széthullott, darabokra tört az az énkép, amibe addig olyan természetességgel kapaszkodtam. Amiről azt hittem, hogy én vagyok, arról kiderült, hogy csak egy maszk, ami mögé el lehetett bújni, ha úgy hozta a helyzet. Nem nyíltan visszavonulni, alattomos módon, sunnyogva meglapulni. 

A fejlődés azt kívánja, hogy ezt megtegyük. De nem mindenki akar igazán fejlődni. Akar, de a munka részét már nem vállalja hozzá. Mindig könnyebb okot találni rá, hogy miért nem sikerül valami, mint felvállalni a felelősségünket, felgyűrni az ingujjat és ellapátolni az akadályokat. Amikor beszélgetsz valakivel és észreveszed, hogy a beszélgetőtársad csak egy olyan kalaptartón bólogató kiskutyát lát benned, aki megerősíti abban, hogy teljesen rendben van, hogy fáj a dereka, az izületei, hogy nem tudja leadni a túlsúlyát, lerakni az italt, a cigit, lezárni a romboló kapcsolatát, hogy annyira elfoglalt, hogy nem fér bele az életébe a sport, egy tanfolyam, egy könyv elolvasása, akkor hiába is keresel érveket. Aki a problémáját törődésmágnesnek használja vagy arra, hogy igazolást nyerjen általa a tézise, miszerint a világ egy rossz hely, ahol csak rossz dolgok történnek, ezért fölösleges is bármit tennünk, az nem azért fordul hozzád, hogy megoldást találjon. Régebben azt gondoltam, a felelősségünk megállítani azt, akit látunk a vesztébe rohanni. Ma már tudom, akarata ellenére senkire nem tudunk hatni. Tudunk informálni, példát mutatni, szeretni és olyan nyitott kapu lenni, amin besétálhat, akinek szüksége van ránk, de a döntést mindenkinek szabad akaratából kell meghoznia, hogy továbbmegy vagy sem. Nem attól változunk, hogy azt halljuk, hogy kellene, hanem attól, hogy elhatározzuk és beleállunk a döntésünkbe. Attól, hogy elköteleződünk. Még ha nehéz is. Mert minden nehéz, mielőtt könnyű lenne.

Hiszem, hogy az a dolgom, ha már megtaláltam a fényt, ne engedjem, hogy kialudjon. De először magunkban kell azt táplálnunk. És ez nagyon, nagyon munkás dolog. És közben nem áll sorfalat az ünneplő tömeg, hogy a vállára emelve dicshimnuszban zengje a neved. Meg kell tanulnunk az apró eredményeket is észrevennünk. A pici sikereket is értékelnünk. Szeretni az utat, amin járunk, a göröngyeivel és a porával együtt. Mert ez a föld az, ami virágot is terem. És a jó kertész tudja ezt.

 hortenzia.jpg

Tetszett az írás? Köszönöm Neked, ha lájkolod és megosztod.

Mini szoknya, mély dekoltázs. Gondolatok a sikerről és más huncutságok

Siker. Mi az első gondolatod, ezt a szót hallva? Én sokáig az amerikai mintával azonosítottam a sikert, az öltönyös, bordó nyakkendős úriemberrel, amint egy sikerkönyv címlapjáról néz ránk kifogástalanul, magabiztosan. Sok ilyet olvastam egy időben és azt gondoltam, ahogy talán te is, 'én nem vagyok ilyen'. Ha kapcsolatba kerültél valaha a versenysporttal, akkor tudod, mire gondolok, amikor egy versenyre készülve csak a cél lebeg előtted és beáldozol mindent az érdekében. Akkor kelsz és fekszel, azt eszed, iszod, amit az edződ előír, nincs melléevés, bulizás, csajozás-pasizás, csak célfókusz van és nyomod az edzéseket, mint egy gép, hogy aztán ott állj a dobogón, egy éremmel a nyakadban, ami kizárólag egyetlen szín lehet, arany. Mert győztes csak egy van, és hiába mondja bárki, hogy a részvétel a fontos, te nem a részvétel miatt hozol ekkora áldozatot, hanem az eredményért. Azért az egyetlen dologért, hogy nyerj. Én nem tudok az életemre úgy tekinteni, mint egy versenyszezonokból álló küzdelemre, ahogy a sikerre sem valami olyan dologként, amit elnyerhetünk, miközben azokat a szeretet-értékeket amiket otthon a családban a lelkünkbe összegyűjtögettünk, akár ki is dobhatjuk, mert a kemény, törekvő, céltudatos és elszánt harcosnak, akivé így válhatunk, aki az embereket mindössze eszköznek tekinti a célja elérésében, erre nincs szüksége. Ezért az életem mai szakaszában már tudatosan azon munkálkodom, hogy ezt a magamnak megálmodott világot felfedezzem, és megtöltsem szereplőkkel. Erről szól ez a blog és a Stúdió is, amit 6 éve nyitottam, és ahová válogatott emberek jönnek. Látnak engem, hogy mi mellett köteleződtem el, látják az eredményét és önmagukat válogatják ki azzal, hogy eljönnek vagy sem. Imádom, hogy nem vagyunk egyformák, mégis alapvetően hasonlítunk és ezért vagyunk képesek tanulni egymástól, miközben önmagunkról is sok mindent megtudunk. 

Gimnáziumban még az volt a vágyam, hogy színész legyek, és minden alkalmat megragadtam, hogy profik között lehessek. Drámatagozatosként sokat jártam filmforgatásokra és ma divatosan castingokra, ahol rendre csatát vívtam a statisztaszervezőkkel, akik azt szerették volna, ha kicsit többet mutatok magamból, de ilyenkor valahogy soha nem a lelkemre gondoltak. Láttam a nagyon mini szoknyájú lányokat olyan mély dekoltázsban, amit nem hogy nem lehetett nem észrevenni, egyenesen nem lehetett máshova nézni tőle. És annyiszor megkérdeztem magamtól, akarom én ezt ilyen áron? Aztán a főiskolai felvételi idején a sok statiszta szerep után eljött az én nagy lehetőségem, elhívtak egy főszerep próbafelvételére, ahol egy ismert rendezővel találkoztam. És a kérdések mögött egyszeriben felsejlett, hogy itt sincs másról szó, mint arról, meddig vagyok hajlandó elmenni, mit vagyok hajlandó megtenni azért, hogy ebben a szakmában sikeres legyek, vagy legalábbis a siker közelébe kerüljek. És akkor, ott, 18 évesen, választássá állt össze mindaz, ami az addig eltelt hat évben gyarapodott, serdült bennem. Nem lettem színész, ahogy sok más sem, amivel nem tudtam a szívem teljességével azonosulni, ellenben megismertem a siker egy másik, nagyon is fontos arcát. Soha nem fogom elfelejteni azt az érzést. Kiléptem az utcára és tudtam, hogy itt és most egy korszakot hagytam magam mögött, mégsem volt bennem egy szemernyi kétség vagy bizonytalanság. Sőt, könnyűnek éreztem magam, amiért letettem a voksomat egy út mellett és volt bátorságom a döntésemet felvállalni, annak minden belátható előnyével és hátrányával. Akkor fedeztem fel, hogy vannak értékek, amik észrevétlenül megkapaszkodtak a lelkemben, és amik túlmutatnak azon, amit ma úgy írnék le, hogy a pillanatnyi nyereség. Színész nem, de lettem feleség, anya, tanító, tanuló sokféle iskolában, vállalkozó, menedzser, edző, blog író. És elvált nő is. Csupa olyan dolog, amire nem is gondoltam gimnazistaként.

Hiszem, hogy, bár a világra úgy születünk, hogy van egy 'megírt' lehetőségünk a jövőnkre nézve, mégis, a választásaink, a döntéseink által a sorsunkat mi formáljuk meg. Azt is mondhatnám, hogy az a sorsunk, hogy döntések sorozatán keresztül haladjunk egyfajta jövőbe a sok lehetséges alternatíva közül. Minden pillanatban döntünk. Amikor azt gondolod, nem döntesz, akkor is azt teszed, ezért az életünk felírható egy folyamatábraként, ahol az igen és nem közötti választásaink által csatornázzuk be magunkat különféle élethelyzetekbe. Látszólag jelentéktelen dolgok is képesek bennünket olyan irányba vinni, amiről ebben a pillanatban elképzelésünk sincs. Én erre gondolok, amikor arról írok, hogy mi teremtjük meg a valóságunkat, és semmiképpen nem arra, hogy üljünk lótuszülésben és mantrázzunk valamit arról képzelegve, hogy majd az a vágyott dolog előttünk terem. Az, hogy most ezt az írást olvasod, ez is egy döntésed volt, de még korántsem biztos, hogy végigolvasod. Mert esetleg megszólalhat a telefonod. Ha megszólal, vagy felveszed vagy nem. Ha felveszed, azt követően vagy belefogsz valamibe, vagy visszatérsz az olvasásához. De egyik esetben sem leszel ugyanaz, mint a csörgés előtt. Mert keletkeznek benned érzések, épülnek gondolataid, amik áthangolnak. Ha nem veszed fel a telefont, akkor is előfordulhat, hogy azon fogsz töprengeni, vajon ki keresett és ettől már nem 'itt' leszel. A legtöbb dolog azért csúszik félre az életünkben, azért nem érezzük magunkat a helyünkön, békében önmagunkkal, mert folyamatosan eltérülünk. Például attól a telefontól. Nekifogunk valaminek, mert jó ötletnek tűnik, de igazán nem vagyunk benne a dologban, ezért az első eltérítő körülmény kibillent. Abban hiszek, ha valami felé nyúlunk, az nem véletlen. Az a dolog okkal vonz bennünket, ezért érdemes foglalkoznunk vele, időt szánnunk rá, hogy alaposabban megismerjük, hogy érzéseket válthasson ki belőlünk, és ez a folyamat segít nyitogatni azokat a kapukat bennünk, amiken keresztül továbbhaladhatunk. De ha csak benyitunk, aztán még a kilincset fogva visszaszaladunk az előző szobába, hogy aztán valamikor, talán megint megpróbálkozzunk vele, azt fogjuk érezni, hogy csak gyalogolunk, gyalogolunk, mégsem jutunk előre, és ettől nem hogy rettenetesen fáradtak leszünk, de a hitünket is elforgácsoljuk. Ilyenek a véget nem érő fogyókúrák, a szalmalángként újra meg újra fellobbanó sport és nyelvtanulási célok is. Amikor valóban csak ide-oda szaladgáltunk, de azon kívül, hogy fogyasztottuk az erőforrásainkat, más nem igen történt. Ilyenkor nem mi vagyunk rá képtelenek vagy az adott dolog nem működik, egyszerűen nem működtetjük. Ha nincs célunk, vagy olyan gyönge lábakon áll, hogy a problémáink, az akadályok, a körülmények minduntalan eltéríthetnek attól, hogy következetesen menjünk érte, nem képes határozott választássá érni bennünk a kezdeti lelkesedés és egyszerűen nem tud a vágyunk céllá nemesedni. Ezzel pedig megfosztjuk magunkat a megérkezéstől is. Pedig éppen a megérkezés érzése az, ami eltölt bennünket sikerélménnyel. Amikor a 'megvan', a 'megcsináltam' fölött kicsit elidőzve erőt gyűjthetünk a továbblépéshez. 

Felelősek vagyunk azért, hogy milyen úton járunk. Hogy mit engedünk be, mit ragasztunk az életünkbe. Ezért aztán figyelemmel kell lennünk arra, mi történik velünk, hogy észrevegyük és időnként kigyomláljuk azt, ami nem felel meg számunkra.

A bulvártársadalom amiben élünk egyik nagy csapdája, hogy olyan forgatókönyvre épül, ami valójában egy szappanoperáé. Van a mélynyomorban felnövő főhős, akit ütlegel az apja, megaláz az anyja, de közben ő Terézanyaként él, és küzdi fel magát a legjobb iskolákba, mígnem jön a dúsgazdag megmentő aki felfedezi, kimenti a rémálomból, és attól fogva roadshow-kal járja a világot, hogy meséljen az életéről, meg könyvet írjon róla, amit persze, megfilmesítenek. És ettől mintha az egyszerű, semmitől sem zajos életünk, a tegnapi tökfőzelék fasírttal, a sminkeletlen, kissé zilált fizimiskánk azzal a turizott blúzzal, amit nagyon is szeretünk, a kiskonyhás panel, a nem-megcsaló férj, a mi kis csendes, erőszakmentes életünk egyszeriben olyan snassz lenne, mintha a homlokunkra tetoválták volna a sikertelenség kódját. Mert hol van itt a kitörési pont? Ki akarna megmenteni minket a szürkének tűnő életünktől, hogy aztán elmondhassuk, hogy mennyire nem történt benne semmi, csak jól éreztük magunkat a bőrünkben? Ezért aztán egészségesnek, vidámnak és kiegyensúlyozottnak, egyszóval 'normálisnak' lenni sem divatos. A 'köszönöm, jól vagyok', az nem elég zajos ahhoz, hogy eladható legyen, ami pedig nem hoz nézettséget, ami nem értékesíthető reklámfelületként, az olyan, mintha nem is lenne. 

Ha csak egyre lenne időd, melyiket olvasnád el a felvillanó cikkek közül, azt, amelyiknek a címe XY celeb elárulja, mi a szépségtitka, vagy ami ezzel a címmel íródott, X soha nem hallottunk róla Jánosné ezt csomagolta tízóraira kislányának az iskolába

Létezik egy élet amit élünk és létezik egy másik, amit elég érdekesnek találunk, hogy foglalkozzunk vele, hogy olvassunk róla, megnézzük filmen, találkozzunk a szereplőivel, amit, bele sem gondolunk, a figyelmünk által, éppen mi teszünk sikeressé, eladhatóvá. Egy titkon vágyott élet, amit annyira távolinak, elérhetetlennek tartunk, hogy egy lépést sem teszünk érte, mindössze megelégszünk azzal, hogy véleményezzünk, kritizáljunk vagy rajongjunk, és ennek a szerepnek a révén valahogy mégiscsak részesei legyünk.

A te utad. Ki akadályoz meg abban, hogy azt az utat járd, amin jó érzéssel, meggyőződéssel haladhatsz? Hogy kimondd, amit érzel, hogy meglépd, amire vágysz? Hogy elsőként te bánj magaddal úgy, ahogy szeretnéd, hogy bánjanak veled? Azért, mert az óriásplakát szinte elvárásként tolja az arcunkba, hogy fájni kell a fejünknek, még nem kell, hogy ezt el is higgyük. A siker nem írható le egy mindenkire ráhúzható sablonként, csak a saját koordinátarendszerünkben értelmezhető. Van akinek a csillogást jelenti, van akinek hatalmat és van akinek egyfajta csendes békességet, harmóniát. Ezért fölösleges azon nyammognunk, hogy ki, mit és miért tesz vagy nem tesz meg érte. Csak mi magunk tudjuk, hogy ez a szó mit fed számunkra és hogy mit vagyunk hajlandóak vállalni, beáldozni, hogy elérjük. Ezt rendbe kell tegyük magunkban. Mert hiszem, hogy csak így tudunk egészségesek maradni, fizikai és lelki értelemben is. Csak így tudjuk a döntéseinket felfűzni és odaállni mögéjük szívvel-lélekkel. Egyébként ott rekedhetünk a megfelelés és az érzéseink közti mezsgyén, abban a bizonyos báb állapotában, és nem tudjuk szárnyra kelteni azt a pillangót, ami végső soron mi magunk vagyunk. Le lehet élni így is egy életet, a kérdés, hogy tényleg így akarjuk-e, vagy csak belesodródtunk és most benne maradni tűnik kényelmesnek. Apró sikerek és sok-sok ügyetlenkedés eredménye, hogy előbb-utóbb könnyed öniróniával leszünk képesek ránézni arra az útra, amit addig megtettünk és élvezni tudjuk azt is, ha valami éppen nem sikerül és sikernek értékelni, ha nem maradtunk összeroskadva a fejünket fogva, hanem kiutat, megoldást találtunk. 

A legnagyobb siker számomra, hogy hű vagyok önmagamhoz, még akkor is, ha ez az 'önmagam' olyan sokat változott is az 51 év alatt. Volt hogy hibáztam, hogy tévedtem, hogy félrecsúsztak dolgok. Aztán leültem és újraterveztem. Sikeresnek lenni nem végállomás, sokkal inkább ez a folyamatos újratervezés párosul sok apró sikerrel. És végül lesz egy mérlegünk, amit vagy elégedetten szemlélünk vagy sem. Érdemes még menet közben időnként rápillantani, amúgy kontroll gyanánt. A legnagyobb csata az életünkben nem a mindenki által látott terepen zajlik, hanem bennünk legbelül dúl. Ez nem egy bulvár sztori. Ez csendes, sokszor magányos. És néha csak egy írás kell hozzá, amit kérdésekkel a fejünkben olvasunk, és amiben ott van az a szó, az a gondolat, amitől valami megváltozik, helyre kerül bennünk. Egy aha élmény, egy cseppnyi megvilágosodás, és máris a győzelem érzésével mehetünk tovább. 

gondolat.png

Tetszett az írás? Köszönöm Neked, ha lájkolod és megosztod.

Látom magam benned

Nekünk nőknek megannyi arcunk van és megannyi szerepünk. Anya, feleség, gyerek, barátnő, szerető, anyós, nagymama, háziasszony, üzletasszony, a csaj a szomszédból... 

De én látom magam benned. Ahogy állsz a megállóban. Veszel egy nagy levegőt és befúrod magad az embertömegbe. A fejek, vállak erdejében próbálod kizárni a külvilágot, óvni a gömbölyödő hasadat, azt az aprócska embert, aki benne fejlődik. Nem várod, hogy átadják a helyet. Nem szokták. És te ezt tudtad akkor is, amikor az orvos kezet szorítva azt mondta, gratulálok anyuka. Persze, vannak meglepetések, ezért nyitva is hagyod az ajtót, de fülig pirulsz ha valaki hangosan helyet kér a nevedben, inkább meghúzódsz csendesen, szerényen, mert ez az egész csak rátok tartozik. Kettőtökre. 

Látom magam benned, ahogy körülnézel a lépcső tetején, mielőtt megemelnéd a súlyos babakocsit az 50 kilóddal, de aztán összeszorítod a fogad, ahogy szoktad, és mész tovább. Emeled, tolod, tülekszel, ha kell. Felveszed a kesztyűt. És amikor már épp elcsüggednél a nemtörődömség, a mindenkinekvanjobbdolga láttán, ránézel arra kis legénykére, aki a nadrágodba kapaszkodik, és eltölt a büszkeség. Igen, ő tudja. Ti tudjátok. 

Látom magam benned, ahogy igazítgatod a túl mini, túl szűk szoknyád, ahogy a dekoltázsod elé kanyarítod a sálad, miközben a tavaly is baromi kényelmetlen volt, pedig olyan trendi magassarkúdban próbálsz úgy tenni, mintha egy komplett wellness-csomag lenne a lábadba építve. Tudod, hogy nem vagy formában, hogy is lehetnél, amikor pár hete még kismamanadrágban, a vizes bokáddal úgy érezted magad, mint egy muffin, azóta meg egyetlen átaludt éjszakád sem volt. De elsőre ez nem is olyan rossz, gondolod. Így az ABC-ig... Mindenesetre eldöntöd, legközelebb nem ezt a cipőt, nem ezt a szoknyát és nem is ezt a blúzt fogod felvenni, pláne, hogy ez utóbbiról hiányzik egy nagyon is fontos gomb, amit csak akkor vettél észre, amikor a sorban mögötted álló pasi tekintetét lekövetted.

Látom magam benned, amikor kövér gázt adsz a zöld lámpánál és otthagyod a melletted gizdázó szépfiút, de azért önbizalommal teli mosoly ül a szád sarkában, hogy ez neked szólt. És tolod a kocsi orrát, nyomod a gázt. Farkastörvények vannak és te nem vagy kisnyúl.

Látom magam benned, amint bemész az edzőterembe és minden szem rád néz, és egyszeriben a világ legfölöslegesebb dolgának érzed, hogy órákat töltöttél azzal, hogy végigpróbáld az összes topot, bodyt, és kiválaszd, amiben legkevésbé látszik az a plusz öt (na, jó, tíz) kiló ami az utóbbi hónapokban felugrott, mert most már teljesen biztos, hogy nem fogod levenni a melegítő felsőd, amiben pont úgy nézel ki mint hatodikban, pedig már akkor is cikinek tartottad. És gyorsan, mint egy igazi profi, beülsz a lábgépbe. Egyelőre nem pakolsz rá súlyt, mert így ki tudod tolni, de tizenöt után már unod, és akkor utolsónak még besurransz egy épp kezdődő órára. Nem tehetsz róla, hogy az pont egy haladó step csoport. Negyedóra (pontosan tudod, hogy ennyi volt, mert vagy százszor ránéztél arra a hülye órára) becsületes küzdelem után, amit magaddal, a lábaiddal, azzal az együttműködésre kicsit sem hajlandó paddal és a követhetetlen koreográfia lekövetésével vívtál, kiállsz, hogy igyál pár kortyot. Mert folyadékra szükséged van, ezt nem vitathatja senki. Tizennyolc lépéskombinációval később azonban már nem érzel mikroszkópnyi késztetést sem, hogy visszaállj, ezért elmész zuhanyozni. És akkor határtalan büszkeséggel konstatálod, hogy a vadi új dresszeden ott díszeleg egy igen határozott kiterjedésű izzadságfolt. Igaz, ez inkább a stressznek köszönhető, mint a hajtós edzésnek, de te itt vagy, és igen, a héten még elmész futni is, mert ez a mostani, ez nem te vagy. Ez nem a te tested. 

Látom magam benned, amikor lopva, egy másik anyukától lejmolt cigivel a kezedben állsz a suli előtti sarkon... Na, gyorsan még egy slukkot... Csak mert arra a gimis önmagadra emlékeztet, aki egykor olyan lázadónak tűnt, ahogy a téren, a haverokkal, műanyagpohárból itta a BK-t, miközben laza mozdulattal elpöccintette a csikket.

Látom magam benned a boltban, ahogy már az ötödik textilszatyrot halászod elő a táskádból és tömöd tele azon gondolkodva, hogy fogod ezt haza cipelni, és akkor is amikor a zöldséges sráccal flörtölsz. Lehet, hogy azért, hogy a legszebb árut kapd, de lehet, hogy csak egyszerűen érezni szeretnéd, hogy ez a nő, itt a nap végén, még a megfáradt sminkjében is figyelemre méltó. 

Látom magam benned, ahogy a tanfolyamon gondosan jegyzetelsz és iszod az előadó minden szavát. Te itt többet akarsz kihozni magadból. Te itt nem egy vagy a sok közül, téged nem lehet félre söpörni, kitessékelni az ajtón, mert te visszamész az ablakon át, a kéményen keresztül, te az vagy, aki megcsinálja. És látom, ahogy félénken, bizonytalanul meredsz magad elé, vajon jó helyen vagyok? Nem vagyok túl fiatal, idős ehhez?

Látom a küzdelmedet, a jó és rossz napjaidat, a vágyaidat, a félelmeidet. Látom amikor hosszasan válogattál a gardróbban és nem találtál egy kedvedre való darabot sem. Mert kedved sincs igazán semmihez és senkihez. De leginkább magadhoz nincs. Máskor meg felkapsz bármit ami épp a kezedbe akad, és csak úgy ragyogsz benne. Igyekszel minden fronton helytállni és közben nő maradni. De nem mindig sikerül. Van, hogy észreveszed, amint egy úriember kinyitja előtted az ajtót, és van, hogy kapásból nyúlsz a másik kilincs után. Van, hogy talpraesett nő vagy, máskor meg minden kiesik a kezedből... 

Magad sem tudod, hány arcod van. Játék közben fedezed fel magad és próbálsz szerepről szerepre jól alakítani. És közben ezt az egészet élvezni. Mert van egy olyan arcod is, amelyik gyermeki, rácsodálkozó. Mert ez azért mégis csak egy jó mozi.

bedgirl.png

 Tetszett az írás? Köszönöm Neked, ha lájkolod és megosztod.