Életközeli élmények

Lélekhíd

Mini szoknya, mély dekoltázs. Gondolatok a sikerről és más huncutságok

2017. június 30. - FittAnyu

Siker. Mi az első gondolatod, ezt a szót hallva? Én sokáig az amerikai mintával azonosítottam a sikert, az öltönyös, bordó nyakkendős úriemberrel, amint egy sikerkönyv címlapjáról néz ránk kifogástalanul, magabiztosan. Sok ilyet olvastam egy időben és azt gondoltam, ahogy talán te is, 'én nem vagyok ilyen'. Ha kapcsolatba kerültél valaha a versenysporttal, akkor tudod, mire gondolok, amikor egy versenyre készülve csak a cél lebeg előtted és beáldozol mindent az érdekében. Akkor kelsz és fekszel, azt eszed, iszod, amit az edződ előír, nincs melléevés, bulizás, csajozás-pasizás, csak célfókusz van és nyomod az edzéseket, mint egy gép, hogy aztán ott állj a dobogón, egy éremmel a nyakadban, ami kizárólag egyetlen szín lehet, arany. Mert győztes csak egy van, és hiába mondja bárki, hogy a részvétel a fontos, te nem a részvétel miatt hozol ekkora áldozatot, hanem az eredményért. Azért az egyetlen dologért, hogy nyerj. Én nem tudok az életemre úgy tekinteni, mint egy versenyszezonokból álló küzdelemre, ahogy a sikerre sem valami olyan dologként, amit elnyerhetünk, miközben azokat a szeretet-értékeket amiket otthon a családban a lelkünkbe összegyűjtögettünk, akár ki is dobhatjuk, mert a kemény, törekvő, céltudatos és elszánt harcosnak, akivé így válhatunk, aki az embereket mindössze eszköznek tekinti a célja elérésében, erre nincs szüksége. Ezért az életem mai szakaszában már tudatosan azon munkálkodom, hogy ezt a magamnak megálmodott világot felfedezzem, és megtöltsem szereplőkkel. Erről szól ez a blog és a Stúdió is, amit 6 éve nyitottam, és ahová válogatott emberek jönnek. Látnak engem, hogy mi mellett köteleződtem el, látják az eredményét és önmagukat válogatják ki azzal, hogy eljönnek vagy sem. Imádom, hogy nem vagyunk egyformák, mégis alapvetően hasonlítunk és ezért vagyunk képesek tanulni egymástól, miközben önmagunkról is sok mindent megtudunk. 

Gimnáziumban még az volt a vágyam, hogy színész legyek, és minden alkalmat megragadtam, hogy profik között lehessek. Drámatagozatosként sokat jártam filmforgatásokra és ma divatosan castingokra, ahol rendre csatát vívtam a statisztaszervezőkkel, akik azt szerették volna, ha kicsit többet mutatok magamból, de ilyenkor valahogy soha nem a lelkemre gondoltak. Láttam a nagyon mini szoknyájú lányokat olyan mély dekoltázsban, amit nem hogy nem lehetett nem észrevenni, egyenesen nem lehetett máshova nézni tőle. És annyiszor megkérdeztem magamtól, akarom én ezt ilyen áron? Aztán a főiskolai felvételi idején a sok statiszta szerep után eljött az én nagy lehetőségem, elhívtak egy főszerep próbafelvételére, ahol egy ismert rendezővel találkoztam. És a kérdések mögött egyszeriben felsejlett, hogy itt sincs másról szó, mint arról, meddig vagyok hajlandó elmenni, mit vagyok hajlandó megtenni azért, hogy ebben a szakmában sikeres legyek, vagy legalábbis a siker közelébe kerüljek. És akkor, ott, 18 évesen, választássá állt össze mindaz, ami az addig eltelt hat évben gyarapodott, serdült bennem. Nem lettem színész, ahogy sok más sem, amivel nem tudtam a szívem teljességével azonosulni, ellenben megismertem a siker egy másik, nagyon is fontos arcát. Soha nem fogom elfelejteni azt az érzést. Kiléptem az utcára és tudtam, hogy itt és most egy korszakot hagytam magam mögött, mégsem volt bennem egy szemernyi kétség vagy bizonytalanság. Sőt, könnyűnek éreztem magam, amiért letettem a voksomat egy út mellett és volt bátorságom a döntésemet felvállalni, annak minden belátható előnyével és hátrányával. Akkor fedeztem fel, hogy vannak értékek, amik észrevétlenül megkapaszkodtak a lelkemben, és amik túlmutatnak azon, amit ma úgy írnék le, hogy a pillanatnyi nyereség. Színész nem, de lettem feleség, anya, tanító, tanuló sokféle iskolában, vállalkozó, menedzser, edző, blog író. És elvált nő is. Csupa olyan dolog, amire nem is gondoltam gimnazistaként.

Hiszem, hogy, bár a világra úgy születünk, hogy van egy 'megírt' lehetőségünk a jövőnkre nézve, mégis, a választásaink, a döntéseink által a sorsunkat mi formáljuk meg. Azt is mondhatnám, hogy az a sorsunk, hogy döntések sorozatán keresztül haladjunk egyfajta jövőbe a sok lehetséges alternatíva közül. Minden pillanatban döntünk. Amikor azt gondolod, nem döntesz, akkor is azt teszed, ezért az életünk felírható egy folyamatábraként, ahol az igen és nem közötti választásaink által csatornázzuk be magunkat különféle élethelyzetekbe. Látszólag jelentéktelen dolgok is képesek bennünket olyan irányba vinni, amiről ebben a pillanatban elképzelésünk sincs. Én erre gondolok, amikor arról írok, hogy mi teremtjük meg a valóságunkat, és semmiképpen nem arra, hogy üljünk lótuszülésben és mantrázzunk valamit arról képzelegve, hogy majd az a vágyott dolog előttünk terem. Az, hogy most ezt az írást olvasod, ez is egy döntésed volt, de még korántsem biztos, hogy végigolvasod. Mert esetleg megszólalhat a telefonod. Ha megszólal, vagy felveszed vagy nem. Ha felveszed, azt követően vagy belefogsz valamibe, vagy visszatérsz az olvasásához. De egyik esetben sem leszel ugyanaz, mint a csörgés előtt. Mert keletkeznek benned érzések, épülnek gondolataid, amik áthangolnak. Ha nem veszed fel a telefont, akkor is előfordulhat, hogy azon fogsz töprengeni, vajon ki keresett és ettől már nem 'itt' leszel. A legtöbb dolog azért csúszik félre az életünkben, azért nem érezzük magunkat a helyünkön, békében önmagunkkal, mert folyamatosan eltérülünk. Például attól a telefontól. Nekifogunk valaminek, mert jó ötletnek tűnik, de igazán nem vagyunk benne a dologban, ezért az első eltérítő körülmény kibillent. Abban hiszek, ha valami felé nyúlunk, az nem véletlen. Az a dolog okkal vonz bennünket, ezért érdemes foglalkoznunk vele, időt szánnunk rá, hogy alaposabban megismerjük, hogy érzéseket válthasson ki belőlünk, és ez a folyamat segít nyitogatni azokat a kapukat bennünk, amiken keresztül továbbhaladhatunk. De ha csak benyitunk, aztán még a kilincset fogva visszaszaladunk az előző szobába, hogy aztán valamikor, talán megint megpróbálkozzunk vele, azt fogjuk érezni, hogy csak gyalogolunk, gyalogolunk, mégsem jutunk előre, és ettől nem hogy rettenetesen fáradtak leszünk, de a hitünket is elforgácsoljuk. Ilyenek a véget nem érő fogyókúrák, a szalmalángként újra meg újra fellobbanó sport és nyelvtanulási célok is. Amikor valóban csak ide-oda szaladgáltunk, de azon kívül, hogy fogyasztottuk az erőforrásainkat, más nem igen történt. Ilyenkor nem mi vagyunk rá képtelenek vagy az adott dolog nem működik, egyszerűen nem működtetjük. Ha nincs célunk, vagy olyan gyönge lábakon áll, hogy a problémáink, az akadályok, a körülmények minduntalan eltéríthetnek attól, hogy következetesen menjünk érte, nem képes határozott választássá érni bennünk a kezdeti lelkesedés és egyszerűen nem tud a vágyunk céllá nemesedni. Ezzel pedig megfosztjuk magunkat a megérkezéstől is. Pedig éppen a megérkezés érzése az, ami eltölt bennünket sikerélménnyel. Amikor a 'megvan', a 'megcsináltam' fölött kicsit elidőzve erőt gyűjthetünk a továbblépéshez. 

Felelősek vagyunk azért, hogy milyen úton járunk. Hogy mit engedünk be, mit ragasztunk az életünkbe. Ezért aztán figyelemmel kell lennünk arra, mi történik velünk, hogy észrevegyük és időnként kigyomláljuk azt, ami nem felel meg számunkra.

A bulvártársadalom amiben élünk egyik nagy csapdája, hogy olyan forgatókönyvre épül, ami valójában egy szappanoperáé. Van a mélynyomorban felnövő főhős, akit ütlegel az apja, megaláz az anyja, de közben ő Terézanyaként él, és küzdi fel magát a legjobb iskolákba, mígnem jön a dúsgazdag megmentő aki felfedezi, kimenti a rémálomból, és attól fogva roadshow-kal járja a világot, hogy meséljen az életéről, meg könyvet írjon róla, amit persze, megfilmesítenek. És ettől mintha az egyszerű, semmitől sem zajos életünk, a tegnapi tökfőzelék fasírttal, a sminkeletlen, kissé zilált fizimiskánk azzal a turizott blúzzal, amit nagyon is szeretünk, a kiskonyhás panel, a nem-megcsaló férj, a mi kis csendes, erőszakmentes életünk egyszeriben olyan snassz lenne, mintha a homlokunkra tetoválták volna a sikertelenség kódját. Mert hol van itt a kitörési pont? Ki akarna megmenteni minket a szürkének tűnő életünktől, hogy aztán elmondhassuk, hogy mennyire nem történt benne semmi, csak jól éreztük magunkat a bőrünkben? Ezért aztán egészségesnek, vidámnak és kiegyensúlyozottnak, egyszóval 'normálisnak' lenni sem divatos. A 'köszönöm, jól vagyok', az nem elég zajos ahhoz, hogy eladható legyen, ami pedig nem hoz nézettséget, ami nem értékesíthető reklámfelületként, az olyan, mintha nem is lenne. 

Ha csak egyre lenne időd, melyiket olvasnád el a felvillanó cikkek közül, azt, amelyiknek a címe XY celeb elárulja, mi a szépségtitka, vagy ami ezzel a címmel íródott, X soha nem hallottunk róla Jánosné ezt csomagolta tízóraira kislányának az iskolába

Létezik egy élet amit élünk és létezik egy másik, amit elég érdekesnek találunk, hogy foglalkozzunk vele, hogy olvassunk róla, megnézzük filmen, találkozzunk a szereplőivel, amit, bele sem gondolunk, a figyelmünk által, éppen mi teszünk sikeressé, eladhatóvá. Egy titkon vágyott élet, amit annyira távolinak, elérhetetlennek tartunk, hogy egy lépést sem teszünk érte, mindössze megelégszünk azzal, hogy véleményezzünk, kritizáljunk vagy rajongjunk, és ennek a szerepnek a révén valahogy mégiscsak részesei legyünk.

A te utad. Ki akadályoz meg abban, hogy azt az utat járd, amin jó érzéssel, meggyőződéssel haladhatsz? Hogy kimondd, amit érzel, hogy meglépd, amire vágysz? Hogy elsőként te bánj magaddal úgy, ahogy szeretnéd, hogy bánjanak veled? Azért, mert az óriásplakát szinte elvárásként tolja az arcunkba, hogy fájni kell a fejünknek, még nem kell, hogy ezt el is higgyük. A siker nem írható le egy mindenkire ráhúzható sablonként, csak a saját koordinátarendszerünkben értelmezhető. Van akinek a csillogást jelenti, van akinek hatalmat és van akinek egyfajta csendes békességet, harmóniát. Ezért fölösleges azon nyammognunk, hogy ki, mit és miért tesz vagy nem tesz meg érte. Csak mi magunk tudjuk, hogy ez a szó mit fed számunkra és hogy mit vagyunk hajlandóak vállalni, beáldozni, hogy elérjük. Ezt rendbe kell tegyük magunkban. Mert hiszem, hogy csak így tudunk egészségesek maradni, fizikai és lelki értelemben is. Csak így tudjuk a döntéseinket felfűzni és odaállni mögéjük szívvel-lélekkel. Egyébként ott rekedhetünk a megfelelés és az érzéseink közti mezsgyén, abban a bizonyos báb állapotában, és nem tudjuk szárnyra kelteni azt a pillangót, ami végső soron mi magunk vagyunk. Le lehet élni így is egy életet, a kérdés, hogy tényleg így akarjuk-e, vagy csak belesodródtunk és most benne maradni tűnik kényelmesnek. Apró sikerek és sok-sok ügyetlenkedés eredménye, hogy előbb-utóbb könnyed öniróniával leszünk képesek ránézni arra az útra, amit addig megtettünk és élvezni tudjuk azt is, ha valami éppen nem sikerül és sikernek értékelni, ha nem maradtunk összeroskadva a fejünket fogva, hanem kiutat, megoldást találtunk. 

A legnagyobb siker számomra, hogy hű vagyok önmagamhoz, még akkor is, ha ez az 'önmagam' olyan sokat változott is az 51 év alatt. Volt hogy hibáztam, hogy tévedtem, hogy félrecsúsztak dolgok. Aztán leültem és újraterveztem. Sikeresnek lenni nem végállomás, sokkal inkább ez a folyamatos újratervezés párosul sok apró sikerrel. És végül lesz egy mérlegünk, amit vagy elégedetten szemlélünk vagy sem. Érdemes még menet közben időnként rápillantani, amúgy kontroll gyanánt. A legnagyobb csata az életünkben nem a mindenki által látott terepen zajlik, hanem bennünk legbelül dúl. Ez nem egy bulvár sztori. Ez csendes, sokszor magányos. És néha csak egy írás kell hozzá, amit kérdésekkel a fejünkben olvasunk, és amiben ott van az a szó, az a gondolat, amitől valami megváltozik, helyre kerül bennünk. Egy aha élmény, egy cseppnyi megvilágosodás, és máris a győzelem érzésével mehetünk tovább. 

gondolat.png

Tetszett az írás? Köszönöm Neked, ha lájkolod és megosztod.

Látom magam benned

Nekünk nőknek megannyi arcunk van és megannyi szerepünk. Anya, feleség, gyerek, barátnő, szerető, anyós, nagymama, háziasszony, üzletasszony, a csaj a szomszédból... 

De én látom magam benned. Ahogy állsz a megállóban. Veszel egy nagy levegőt és befúrod magad az embertömegbe. A fejek, vállak erdejében próbálod kizárni a külvilágot, óvni a gömbölyödő hasadat, azt az aprócska embert, aki benne fejlődik. Nem várod, hogy átadják a helyet. Nem szokták. És te ezt tudtad akkor is, amikor az orvos kezet szorítva azt mondta, gratulálok anyuka. Persze, vannak meglepetések, ezért nyitva is hagyod az ajtót, de fülig pirulsz ha valaki hangosan helyet kér a nevedben, inkább meghúzódsz csendesen, szerényen, mert ez az egész csak rátok tartozik. Kettőtökre. 

Látom magam benned, ahogy körülnézel a lépcső tetején, mielőtt megemelnéd a súlyos babakocsit az 50 kilóddal, de aztán összeszorítod a fogad, ahogy szoktad, és mész tovább. Emeled, tolod, tülekszel, ha kell. Felveszed a kesztyűt. És amikor már épp elcsüggednél a nemtörődömség, a mindenkinekvanjobbdolga láttán, ránézel arra kis legénykére, aki a nadrágodba kapaszkodik, és eltölt a büszkeség. Igen, ő tudja. Ti tudjátok. 

Látom magam benned, ahogy igazítgatod a túl mini, túl szűk szoknyád, ahogy a dekoltázsod elé kanyarítod a sálad, miközben a tavaly is baromi kényelmetlen volt, pedig olyan trendi magassarkúdban próbálsz úgy tenni, mintha egy komplett wellness-csomag lenne a lábadba építve. Tudod, hogy nem vagy formában, hogy is lehetnél, amikor pár hete még kismamanadrágban, a vizes bokáddal úgy érezted magad, mint egy muffin, azóta meg egyetlen átaludt éjszakád sem volt. De elsőre ez nem is olyan rossz, gondolod. Így az ABC-ig... Mindenesetre eldöntöd, legközelebb nem ezt a cipőt, nem ezt a szoknyát és nem is ezt a blúzt fogod felvenni, pláne, hogy ez utóbbiról hiányzik egy nagyon is fontos gomb, amit csak akkor vettél észre, amikor a sorban mögötted álló pasi tekintetét lekövetted.

Látom magam benned, amikor kövér gázt adsz a zöld lámpánál és otthagyod a melletted gizdázó szépfiút, de azért önbizalommal teli mosoly ül a szád sarkában, hogy ez neked szólt. És tolod a kocsi orrát, nyomod a gázt. Farkastörvények vannak és te nem vagy kisnyúl.

Látom magam benned, amint bemész az edzőterembe és minden szem rád néz, és egyszeriben a világ legfölöslegesebb dolgának érzed, hogy órákat töltöttél azzal, hogy végigpróbáld az összes topot, bodyt, és kiválaszd, amiben legkevésbé látszik az a plusz öt (na, jó, tíz) kiló ami az utóbbi hónapokban felugrott, mert most már teljesen biztos, hogy nem fogod levenni a melegítő felsőd, amiben pont úgy nézel ki mint hatodikban, pedig már akkor is cikinek tartottad. És gyorsan, mint egy igazi profi, beülsz a lábgépbe. Egyelőre nem pakolsz rá súlyt, mert így ki tudod tolni, de tizenöt után már unod, és akkor utolsónak még besurransz egy épp kezdődő órára. Nem tehetsz róla, hogy az pont egy haladó step csoport. Negyedóra (pontosan tudod, hogy ennyi volt, mert vagy százszor ránéztél arra a hülye órára) becsületes küzdelem után, amit magaddal, a lábaiddal, azzal az együttműködésre kicsit sem hajlandó paddal és a követhetetlen koreográfia lekövetésével vívtál, kiállsz, hogy igyál pár kortyot. Mert folyadékra szükséged van, ezt nem vitathatja senki. Tizennyolc lépéskombinációval később azonban már nem érzel mikroszkópnyi késztetést sem, hogy visszaállj, ezért elmész zuhanyozni. És akkor határtalan büszkeséggel konstatálod, hogy a vadi új dresszeden ott díszeleg egy igen határozott kiterjedésű izzadságfolt. Igaz, ez inkább a stressznek köszönhető, mint a hajtós edzésnek, de te itt vagy, és igen, a héten még elmész futni is, mert ez a mostani, ez nem te vagy. Ez nem a te tested. 

Látom magam benned, amikor lopva, egy másik anyukától lejmolt cigivel a kezedben állsz a suli előtti sarkon... Na, gyorsan még egy slukkot... Csak mert arra a gimis önmagadra emlékeztet, aki egykor olyan lázadónak tűnt, ahogy a téren, a haverokkal, műanyagpohárból itta a BK-t, miközben laza mozdulattal elpöccintette a csikket.

Látom magam benned a boltban, ahogy már az ötödik textilszatyrot halászod elő a táskádból és tömöd tele azon gondolkodva, hogy fogod ezt haza cipelni, és akkor is amikor a zöldséges sráccal flörtölsz. Lehet, hogy azért, hogy a legszebb árut kapd, de lehet, hogy csak egyszerűen érezni szeretnéd, hogy ez a nő, itt a nap végén, még a megfáradt sminkjében is figyelemre méltó. 

Látom magam benned, ahogy a tanfolyamon gondosan jegyzetelsz és iszod az előadó minden szavát. Te itt többet akarsz kihozni magadból. Te itt nem egy vagy a sok közül, téged nem lehet félre söpörni, kitessékelni az ajtón, mert te visszamész az ablakon át, a kéményen keresztül, te az vagy, aki megcsinálja. És látom, ahogy félénken, bizonytalanul meredsz magad elé, vajon jó helyen vagyok? Nem vagyok túl fiatal, idős ehhez?

Látom a küzdelmedet, a jó és rossz napjaidat, a vágyaidat, a félelmeidet. Látom amikor hosszasan válogattál a gardróbban és nem találtál egy kedvedre való darabot sem. Mert kedved sincs igazán semmihez és senkihez. De leginkább magadhoz nincs. Máskor meg felkapsz bármit ami épp a kezedbe akad, és csak úgy ragyogsz benne. Igyekszel minden fronton helytállni és közben nő maradni. De nem mindig sikerül. Van, hogy észreveszed, amint egy úriember kinyitja előtted az ajtót, és van, hogy kapásból nyúlsz a másik kilincs után. Van, hogy talpraesett nő vagy, máskor meg minden kiesik a kezedből... 

Magad sem tudod, hány arcod van. Játék közben fedezed fel magad és próbálsz szerepről szerepre jól alakítani. És közben ezt az egészet élvezni. Mert van egy olyan arcod is, amelyik gyermeki, rácsodálkozó. Mert ez azért mégis csak egy jó mozi.

bedgirl.png

 Tetszett az írás? Köszönöm Neked, ha lájkolod és megosztod.

Bullshit nélkül. A spiritualitásról

Némi sör és házipálinka könnyen szókimondóvá teszi az embereket, a leplezetlen életérzés kimondása pedig igencsak elgondolkodtató tud lenni a viselkedős hallgatóság számára. Nemrég egy eseményen a pozitív gondolkodásról és Istenről beszélgettünk. Érződött, hogy a téma mindenkit érint valahogy, de belenézni a tükrébe valahogy senki nem akart túl mélyen, ezért a beszélgetés megmaradt a felszínesség szintjén, amolyan időtöltésnek. Mígnem egy fiatalember, úton a büféasztal felé, nem summázta a saját meglátását, miszerint az 'élet úgy szar, ahogy van. Hol volt Isten, amikor a feleségem elment egy idiótával és vitte a gyereket, a kocsit, mindent?' Egyik pillanatról a másikra megtört a máz és elővillant az anyag nyers és természetes valójában. Pedig szeretjük a mázat. Szeretjük, ha csillog, ha színes, ha a kedvünkre formálhatjuk vele a látványt.

Őszintének lenni nagyon nehéz. Levenni a viselkedés, a szerep álcáját, és megmutatnunk magunkat teljes valónkban. De a vágy ott van bennünk rá, amit különféleképpen próbálunk előhozni magunkból. Jó esetben sikerül felfedeznünk a lényeget, és működtetnünk anélkül, hogy függővé válnánk az italtól, drogtól, különféle szerektől, de ne legyünk álszentek ebben sem, néha igenis kell egy kis segítség, hogy elveszítsük az eszünket és helyette megtaláljunk valami mást. Választanunk muszáj, és hogy jó-e az irány, néha csak évek múltán derül ki. És amikor elakadunk, jaj, mennyire utáljuk a világmegváltó választ, hogy hallgass a szívedre. Annyi mindent hallunk, na de hol van ebben a szívünk hangja, hogy kell ezt csinálni 'normálisan'?

Emlékszem, amikor eljutottam életem első Prananadi tanfolyamára, a külső körből nézve én is viccesnek találtam, hogy valaki bármiről is beszéljen, minden mondatába belesző valami ezoizé dolgot, ami egy idő után már nem is annyira tűnt viccesnek, inkább 'sok' volt és kiábrándító. Pont mint az MLM-esek, amikor mindenre van egy jó megoldásuk, de valahogy azt a benyomást keltik, hogy épp annyi emberség van mindebben, mint egy kőszoborban. Öt tanfolyam távlatából persze, ma már tudom, hogy az út kezdetén nem is annyira könnyű megbirkózni azzal az élménnyel, amit akkor látsz meg, amikor feltárul előtted egy új világ, amiről addig, az ajtón kívül, sejtelmed sem volt. És érthető a lelkesedésed is, hogy szeretnél mindenkit magaddal ragadni, megmutatni a csodát, amit te már látsz. Csak éppen elfelejtetted, hogy ezt te is csak akkor láttad meg, amikor kész lettél belépni azon az ajtón. Évek óta akarom elmesélni Lacinak, milyen volt az a bizonyos palaui fagylalt ott, Szardínián, ahol akkor jártam, amikor még nem ismertük egymást. Már nem is emlékszem az ízére csak az élményre, hogy minden íz olyan volt, mint valami csoda. Azóta minden fagylaltozásnál ezt az élményt keresem, hogy meg tudjam neki mutatni, de nem találtam még ahhoz foghatót, ezért hiába, el kell mennünk együtt is és megkóstolni. 

Azon az első tanfolyamon épp életem legsötétebb vermében ültem. Mit is beszélek!? Ülni nem tudtam a sérvem miatt, inkább csak futkostam, legbelül legalábbis, mint az a bizonyos mérgezett egér. Nálam így jelentkezett a depresszió. De valahol mélyen, a tudatomban vagy a tudatalattimban, biztos voltam benne, hogy valahol ott van a megoldás, csak még nem látom. Ösztönösen az érzéseket kerestem. A szívem olyan kemény volt, mint egy teknős páncélja, persze, ezt akkor még nem vettem észre, csak azt, hogy olyan vagyok mint egy gubó. Egy sértett, fájó, didergő gubó...  És elkezdtem újra a kedvencemet, Loreena McKennitt hallgatni. A CD-t, amit egy barátomtól kaptam még sokkal korábban. És megtörtént, aminek meg kellett történnie. Sírtam mindenen. Hol örömömben, hol bánatomban. Áradtak bennem az érzések és ahogy kezdett tisztulni, kivilágosodni, megjöttek a válaszok is. Szépen, lassan. És minden a helyére került bennem, vagy legalábbis minden, ami fontos volt. Már csak végig kellett csinálni.

Megértem, ha azt mondod, nincs erőd. Nekem sem volt. De visszakaptam. Picit minden nap erősebb lettem. És ahogy egyre több lett a fény bennem, egyre több lett a hitem is. Éreztem, hogy ez a valódi megszületésem, és pont olyan fájdalmas, mint egykor, amikor megláttam a világot. Kérded, hol van Isten, amikor a szíved kiszakítják a helyéről? Kérdem én, hol voltál TE, amikor az öröm áradt feléd? Észrevetted? Megélted? Éreztél hálát, a Nap melegében fürdőzve, az eső kopogását hallva, a szeretted arcát látva? Ha volt pénzed, munkád, családod, otthonod? Kezeid és lábaid? Mondtad, hogy szeretlek, vagy az örök elégedetlenkedő voltál, akinek semmi nem elegendő, akinek semmi nem elég jó, aki mindig valami mást akar, mint ami épp megadatik számára? Mit adtál te hozzá a nagy egészhez?

Megszületünk, felnövünk, és azt gondoljuk, a világ essen hasra tőlem. Én vagyok itt a lényeg kéremszépen, mindenki más legfeljebb a futottak még kategóriában nevezhet. És törtetünk, felhalmozunk, pletykálkodunk. Ha pedig baj van, kérdőre vonjuk Istent, mégis, hogy gondolja, hogy nem áll ott minden pillanatban a karmesteri varázspálcával és tesz rendet, hogy nekem jó legyen.

Van egy törvény, amit sokan sokféleképpen leírtak már, de a lényeg mindegyikben ugyanaz. Ez az univerzum egyik alaptörvénye. Mindannyiunknak megvan a maga Istenképe. Isten, Buddha... akit elkeseredésünkben, csodálatunkban megszólítunk. Én úgy jellemzem, a teremtő energia. Minden, ami körülvesz bennünket, beleértve a tárgyakat, az érzelmeket, minden energia. És olyan, mint a fény vagy a hang, hullámokban terjed. Ez az energia folyamatos áramlásban van. Kiáramoltatsz és beáramoltatsz, adsz és kapsz. Te, én, mindannyian. És ebben a körforgásban van helye és szerepe a szeretetnek, a szexualitásnak, az anyagi javaknak, az emberi kapcsolatoknak, a kommunikációnak, a hivatásnak, az intuícióknak, a spiritualitásnak. És akkor vagyunk kerek egészek, ha ezek a területeink harmóniában vannak, és képesek vagyunk egységben működtetni, áramlásban tartani őket. Ugye, érzed te is, hogy ez az áramlás nem tartható fenn egészségesen, ha csak a markunkat tartjuk. Ha felborul a harmónia, az olyan, mint amikor a fogaskerekek közé homok kerül, akad, zörög, szétesik. De ahogy a fogaskerekeket is meg lehet javítani, úgy a harmónia is visszaállítható. De dolgozni kell vele. És ez a munka sokszor áldozat. Nehéz és gyötrelmes, mert önmagunkkal, a határainkkal, korlátainkkal, az örökségünkkel, a félelmeink démonjával kell megküzdenünk. De ez is a saját énünk, amiből ki kell pucolnunk az üledéket, amit felhalmoztunk. És akkor a világ is egy kicsivel fénylőbb lesz.

El tudom neked mesélni, milyen volt, amikor lepergett előttem az életem filmje, de egy halálközeli élményem alkalmával sem láttam, csak olvastam arról a bizonyos alagútról, aminek a végén ott dereng a fény. Úgy képzelem, ez maga az élet fénye. Nem a létezésé, hanem az életé. És minél tisztább, minél fényesebb, annál élettel telibb.

spiritualitas_1.png

Tetszett az írás? Köszönöm Neked, ha lájkolod és megosztod.

Ti gyerekek nem tudjátok...

Ti gyerekek nem tudjátok, nem tudhatjátok, mennyi félelem, aggodalom és kétség van mögöttünk, mire akkorára cseperedtek, hogy legyintve azt mondjátok: Jaj, anyám! Régebben a nyaralások alkalmával sem mertük mindent elengedve átadni magunkat a lazításnak, mert egyfolytában azt csekkoltuk, biztonságban vagytok-e a vízben, a homokozóban, a mászókán, és még így is megtalált egy simulós öregúr a medencében, és volt karba fúródott kerítéstüske, vérző fej, elharapott nyelv, törött végtag, agyrázkódás, feldagadt száj, kis híján leszakadt ujjperc, amire lehet, ti már nem is emlékeztek, miközben mi mindannyiszor azt kívántuk, bár csak nőnétek már fel. Mintha attól könnyebb lenne. De nem az.

Kértétek, hogy bízzunk bennetek, és mi akarunk is, de amikor későn este megcsörren a telefon, mindig összeugrik a gyomrunk. Mert mi komolyan vesszük a kullancsnak látszó pörsenést, az óriásnak tűnő pókot, a bőrön megjelenő gyanús foltot, és rohanunk segíteni, még ha végül ki is derül, csak vaklárma volt. Tudjuk, hogy csak a szárnyaitokat akarjátok próbálgatni, mi is ezt tettük, de visszagondolva, sok esetben csak a szerencsén múlt, hogy nem zuhantunk a mélybe. Ezért kérjük, hogy hívjatok fel, ha odaértek, hogy ne maradjatok túl későig, mert rettegünk attól, hogy egyszer nem a ti hangotokat halljuk a telefonban, amikor váratlan időpontban megszólal. Szeretjük tudni, éppen hol vagytok, mert nem akarunk minden tragédia hírére összerezzenni, de még így is gyakran kiszalad a vér a lábunkból. 

Szülőnek lenni nem idénymunka. Éjjel és nappal, a megszületésetek pillanatától azok vagyunk, még ha fel is nőttetek és nem beszélünk naponta. Bár szeretnénk, de nem tudunk teljesen kikapcsolni, mindig készenléti módban vagyunk, mint amikor kicsik voltatok és éjszaka egy hangotokra ott termettünk az ágyatok mellett, mumust üldözni, vagy egy pohár vízzel, a lázmérővel, a lavórral. Mi szülők ilyenek vagyunk és valószínűleg nem is változunk meg. Bár próbáljuk mindig a legjobban csinálni, sokszor nem megy. És akkor ostorozzuk magunkat. Ha ezt tettem volna... ha nem hagyom... ha...

Tudjuk, hogy nem vagyunk tökéletesek, de igyekszünk azok lenni. Hagyni tapasztalni, a magatok ritmusában felnőni benneteket, bölcs példát mutatni és kevesebbet aggódni. De amikor azt halljuk, hogy gyerekeket baj ért bárhol a világban, azonnal a torkunkban érezzük a szívünket. Amikor a legrettenetesebb rémálom valósággá válik, esélyt sem adva, hogy a szülő, aki ezt fő küldetésének érzi, segíthessen. Hogy óvjon, hogy megvédjen, hogy foggal, körömmel harcolhasson, helyette tehetetlenül tűrje és elfogadja a veszteséget. Ilyenkor patakzó könnyel osztozunk a fájdalomban, mintha ezek a könnyek képesek lennének elmosni, semmissé tenni a történteket.

Egy darab vagytok belőlünk. Húsunkból kiragadott darab. A fájdalmatok a mi fájdalmunk is, az örömötök a mi örömünk is. Ha majd szülők lesztek, ti is megértitek, miért kérjük remegő hangon, hogy vigyázzatok magatokra. És reméljük, vigyáz rátok mindenki más is.

konnyek.png

Tetszett az írás? Köszönöm Neked, ha lájkolod és megosztod.

Nem, nem akarunk életmódot váltani

Nem csak hogy nem akarunk életmódot váltani, egyenesen lever bennünket a víz e szó hallatán, sőt, magát a szót is olyan rekeszben tároljuk, aminek a kulcsát annyira messzire hajítottuk, hogy már nem is emlékszünk, hogy az mikor és hol volt. Mert nem tudjuk, mit is jelent. Sejtjük ugyan mit, de az meg nem tetszik. És különben is, nem azért ilyen az életmódunk mert így szeretjük, hanem azért mert ilyen, és kész. Így sikerült. De az így-gyel azért nem annyira vagyunk kiegyezve. Igazából eléggé utáljuk és forog tőle a gyomrunk, vagyis nem tudjuk, hogy ettől, de forog. De legyűrjük, mert jólneveltek vagyunk.

Ma egy olyan területre hívlak, ami, lévén, hogy edző vagyok, aki meggyógyította magát a gerincsérvből, nagyon közel áll hozzám. A pontosság kedvéért, előbbi két dolog fordítva volt, előbb a gyógyulás, azután az edzőség, épp ezért az illetékességem és elfogultságom nem is kérdés.

Egy porckorongsérvet összehozni, az jó munkás dolog. Ahogy az infarktust, a daganatot, a kövesedést, a bélgyulladást, a meddőséget... És ide most nyugodtan illeszd be azt a szót, amivel a te betegségedet diagnosztizálták. Én akkortól datálom a felnőttségemet, amikor ki tudtam mondani, hogy felelős vagyok az életemért. A porckorongsérvemért is. Egyedül és kizárólagosan. Erre te azt mondod, nem kérted az életet. Jó, a sárga csekkeket sem kérted. Akkor most kidobod őket? Tudomásul kell vennünk, hogy az élet, amit kérve vagy kéretlenül kaptunk, az nehéz. Látom, hogy vannak, akik egész életükben ez ellen harcolnak, pedig ha elfogadnák, egy hatalmas kő súlyától szabadulhatnának meg egyszeriben, mert attól kezdve ezzel nem kellene dacolniuk, nem venne el az erejükből az ellenállás. Ráadásul kaptunk egy csomó bónuszt, amit felhasználhatunk és akkor könnyebb lesz. Vagy legalábbis élvezhetőbb. Na, ezt keresni nekem sokkal izgalmasabb, mint ennedszer is elismételni, hogy miért indokolt a fejem az ölembe lógatva végtelen gyötrelmet érezni minden miatt ami van és amin nem változtathatok, szemben azzal, amin pedig igen. 

Emlékszel Toula apjára és a Windexre? Lehet, éppen ennyire megmosolyogtató lenne, ha azt mondanám, a sport mindenre megoldás. És ez így valóban nem is lenne helytálló, a sport ugyanis akkor megoldás, ha részévé válik az életednek. Ha benne vagy és nem kívülről, a pálya széléről szemléled. És ez minden más életterületünkre is igaz. Ha tudod, mit, miért csinálsz, ha van vele célod, az tisztává és egyértelművé teszi az eligazodást számodra. Akkor is, ha a világ összes csábítása összefog ellened és egyszerre suttogja sziréndalát a füledbe, ha esik, ha fúj, ha úttorlaszok állnak előtted. Ha néha tornászgatsz vagy elmész egyszer-egyszer futni, az azt jelenti, hogy tudod, mennyire fontos lenne mozognod, de még nem része az életednek. Már nem vagytok ugyan idegenek egymás számára, de még nem köteleződtél el.

Miért fontos láncszem az elköteleződés? Mert akkor vagy benne igazán. Ha ki-be sétálhatsz, mint egy laza élettársi viszony esetében, addig fogsz elmenni, amíg a dolog kényelmes, ezért pont azokat a változásokat nem fogod tudni előidézni és megélni, ami ahhoz kell, hogy kiteljesedhess. Kb. mint a szex orgazmus nélkül. Van, hogy hozunk kompromisszumokat, de tudnunk kell az eredmények tekintetében is ugyanilyen belátónak lennünk. Ha csak a bokáig érő vízbe merészkedsz, nem leszel úszóbajnok. Akkor sem, ha telerakod a célfaladat aranyérmes képekkel. Ezért én szeretem a dolgokat ebből az irányból megközelíteni és inkább azt a kérdést feltenni, mit szeretnél. Mi az az eredmény, ami fontos neked, és miért. Mert ehhez tudod a munkát úgy hozzátervezni, hogy az nem erőszak magad ellen. A válaszhoz azonban, ezt te is biztosan érzed, kell egy nagy adag őszinteség is. Kell, hogy ne bújjunk el valamiféle felszínesség mögé, hanem nyíltan ki merjük mondani, hogy nekem ez és ez fontos. És itt lép be a képbe az énképünk, a környezetünk, és az a jövőkép, amiben el tudjuk magunkat helyezni, amit nyugodt szívvel, egészségesen el tudunk fogadni magunk számára. 

Az életmódunk is már egy tünet. Még mielőtt a testünk kiáltana, már ebben a tünetben megjelenik a gondolkodásunk eredménye. A sport egy eszköz. Eszköz, hogy energikusabbak lehessünk, hogy magabiztosabban és derűsebben nézzünk a tükörbe reggel, és ezt az érzést vigyük magunkkal aznap, hogy fizikailag is jól érezhessük magunkat a testünkben, a tüdőnknek és a szívünknek legyen elegendő helye a mellkasunkban, a légzőrendszerünk tudjon elegendő oxigént felvenni és a beleink is fel tudjanak szabadulni a sok órányi ülve nyomorgatás után, és még több oldalnyi fontos ok, és vele összekapcsolódó cél, ami mozgásra buzdíthat, de mind közül én most egyet szeretnék kicsit alaposabban is körüljárni. Azt, ami átvezet a lélek dimenziójába. Most sem a könnyebb útról fogok beszélni, hanem arról az útról, ami az álmaid felé, a teljesség felé, afelé az önmagad felé vihet, aki az életével elégedetten, azzal barátságban, szeretetben létezik. Ezért megosztom veled néhány tapasztalatomat, ami rávilágít, miért is érzem megfontolandónak, hogy a viszonyodat a sportolással szorosabbra fűzd.

A sport egészséges környezetet teremt ahhoz, hogy törődj önmagaddal.

1. Igazi jelenlétre tanít. Figyelni kezdesz a testedre, az érzéseidre, arra is, hogy szőrös a lábad, és rájössz, hogy ezért nem vetkőzöl le a párod előtt sem, vagy hogy most már tényleg veszel pár bugyit, amin nem látszik, hogy hányszor érte baleset, mert megérted, hogy ez olyan számodra, mintha a nőiességeden is folt esett volna. Minden mással szoktunk foglalkozni, de magunkkal legkevésbé. Magunkkal csak addig, hogy kéne, hogy jó lenne. Esszük a maradékot, jó lesz ez nekem alapon, sóvárgunk a kirakat előtt, de végül még sem vesszük meg azt a jó kis cuccot, amit kinéztünk, inkább a gyereknek tolunk még egy tízest az ajándékhoz, dolgozunk, mint egy gép a munkahelyen, otthon és eszünkbe sem jut, hogy időt kérjünk... Amikor önmagadra terelődik a figyelmed, ezzel máris a fontos és figyelemre méltóak sorába emeled magad. 

2. Időt szánsz magadra. Márpedig időt is csak a számunkra fontos dolgokra szoktunk szánni, ezért egy nagyon jó üzenet, hogy: fontos vagyok.

3. Hatékonyabb leszel és javul az időterved. Biztos, hogy azzal a sportolásra szánt heti pár órával nem fog senki megajándékozni barátságból, azt neked kell kivenned magadnak a 168 órádból. És lehet, ez első hallásra antagonisztikus ellentétben áll a céljaiddal, de meg fogod tudni csinálni. Ha van miérted. Mert bármennyire is azt gondoljuk, hogy mi vagyunk a megtestesült hatékonyság, mindig találunk olyan dolgokat, amikkel indokolatlanul sokat piszmogunk, vagy tologatjuk, de cserébe agyonaggódjuk magunkat miatta. 

4. Áldozatot hozol magadért. Hozunk a családért, a munkahelyünkért, de mikor fordult elő utoljára, hogy magadat előrébb soroltad? Itt az idő, hogy megtedd. Tudom, nem ezt láttad otthon, de te mutathatsz mást a gyerekednek és átrendezheted a jövődet, ha nem tetszik, amit eléd vetít.

5. Eszközök, amik ajándékok saját magadnak. Lehet apróság, egy új dressz, egy sporttáska, egy hajbigyó, bármi tud örömöt szerezni. Nem csak a gyereknek, a párodnak, neked is. Ráadásul egyre jobban fognak rajtad mutatni. Imádom, amikor látom a vendégeimnél, hogy egyre merészebben használják a színeket, mernek vagányabbul öltözni, a lányok rövidebb szoknyát felvenni és csak úgy ragyognak benne. 

6. Kiállsz magadért, a célodért. Mikor tetted szóvá, hogy nehezményezed, amiért a rugalmasan értelmezett munkaidőd mindig csak felfelé rugalmas? Ha nem ehhez szokott a környezeted tőled, akkor ez sokkoló lehet számukra, de ez legyen az ő problémájuk, és küzdjenek meg ők vele. Néhányszor azért elmondhatod magadban mintegy mantra, hogy; a saját lojalitásomért most én ezt kérem cserébe tőled. 

7. Az eredményeid büszkévé tesznek. Nem szeretjük ezt a szót, mert sajnos sokszor rossz a csengése, és alapvetően szerénységre neveltek bennünket, de itt most nem is a gőgre gondolok, hanem arra, amikor a barátaid előtt, akikre számíthatsz és akik végigszurkolták veled a döcögős kezdeteket, megveregeted a válladat és kimondod, hogy; ez szép munka volt tőlem. Hidd el, szükséged van arra, hogy elismerd magad. Senki más nem fogja addig megtenni, amíg te nem így érzed, ugyanis egyszerűen nem fogod meghallani. Ezt is gyakorolnunk kell, hogy természetessé váljon.

8. Lesz energiád ahhoz is, amit szeretsz, nem csak ahhoz, amihez kell. A nap végére úgy érzed magad, mint egy szivacs, amiből kipréseltek minden molekulányi vizet? Milyen stratégiád van arra, hogy bírd szusszal még... hány évig, évtizedig is?... jó, jó csak ezt a napot?  

Nem tudom, te most éppen hogyan gondolkodsz erről, de hogy épp itt tartasz az olvasásában, abból arra következtetek, hogy te is sejted, nem azért születtél erre a bolygóra, hogy végigrobotold az életed a nagy csekkfizető verkliben, és már kutatod egy ideje az egész dolog értelmét. Én azt gondolom erről, és építsd be bátran az életedbe, ha szimpatikus válasznak tartod, hogy egy feladattal születtél, hogy felfedezhesd valódi önmagadat, és azt a tiszta és fénylő magot, ami csak benned képes növekedni és kiteljesedni. Ez vagy te. A csoda. Ezzel szemben gyakran bánsz úgy magaddal, mint valami értéktelen kacattal, még ha forrong is benned a lázadás tüze. Hát, kezeld helyén magadat. Azon a helyen, ahová mindig is tartozónak gondoltad magad. És miközben ezen munkálkodsz, persze, fogsz találkozni sárga-fehér papírkákkal is, de ha az életed lényegét tekintve a helyeden leszel, akkor ez nem fog korlátozni.

ballance.png

Tetszett az írás? Köszönöm Neked, ha lájkolod és megosztod.