Életközeli élmények

Lélekhíd

Kaptuk volna? A betegségek hátteréről

2014. október 08. - FittAnyu

Idő. Ami nem adható, vehető, cserélhető... Mindannyiunk napja 24 órából áll, amiben különbözünk, hogy ezt hogyan osztjuk be, mivel és hogyan töltjük. Amikor legelőször hallottam a gondolatot, hogy mindig arra van időnk, amire szeretnénk, hogy legyen, hevesen tiltakoztam. Hiszen ezt, meg ezt KELL csinálnom, ahelyett, hogy azzal, meg azzal foglalkozhatnék! Ma már tudom, hogy azért gondolhattam így, mert engedtem, hogy a körülményeim alakítsák az életemet, így az valóban nem arról szólt, amit én szeretnék, sokkal inkább arról, amit mások. Nehéz ezt megérteni, elfogadni addig, míg önmagunkat, önnön érzéseinket nem ismerjük igazán és nem tiszteljük kellőképpen. Amíg nem tanulunk meg előre tekintve építkezni, tenni magunkért, az álmainkért. Amíg minden és mindenki fontosabb lehet, mint mi, saját magunknak. 

Létezik azonban valami, ami mindig tiszta és őszinte visszajelzéseket ad arról, hogy jó irányba tartunk-e. Ez nem más, mint a tudatalattink, az agyunknak az a területe, ahol minden emlékünk és az azokkal kapcsolatos érzéseink elraktározódnak. A tudatalattink nem olyan, mint a barátnőnk, aki nem biztos, hogy megmondja, ha az a keresztben csíkos ruha nem előnyös, vagy hogy az a plusz 5 kiló, ami az elmúlt hónapokban 'felugrott' ránk, bizony látszik. A tudatalattink szókimondó és nyers őszinteséggel az arcunkba mondja azt is, amit nem akarunk hallani, ha hazugságon kap, mert olyasvalamit mondunk, csinálunk, ami szöges ellentétben áll a valódi érzéseinkkel.

Persze, ezt nem szeretjük, ezért megpróbáljuk 'letiltani', mintha azzal minden egycsapásra helyére kerülne. Mint amikor a fájdalom okával nem törődve, csak bekapkodjuk a fájdalomcsillapítót. Nem látom, nem érzem, akkor nintökéletes.png.pngcs is. Briliáns álcákat fejleszthetünk, amivel bárkit megtéveszthetünk, de a tudatalattinkat nem tudjuk. A feszültség pedig, amit ez a folyamatos ellenállás és a harmónia hiánya táplál, előbb-utóbb annyira megterheli a szervezetünket, hogy megbetegszünk. Hát, kevés olyan terület van manapság, ami ennyire megosztó lenne, mint pont ez. Van aki az Univerzumra mutogat, van aki Istenre, mások a véletlenre, vagy a körülményekre, arra a sok méreganyagra, amit megeszünk, megiszunk, belélegzünk. De, bár ez utóbbiak valóban árthatnak nekünk, a legnagyobb méreg mégis az, amit az érzéseinkkel csepegtetünk magunkba nap, mint nap. A gőg, az elfojtás, a harag, a dac, az elvárásaink által... Ahhoz, hogy ezt észrevegyük, nem kell 'hinnünk' semmiben, mindössze nyitott szemmel, szívvel, őszintén élnünk.

A döntések részei az élet folyamatainak, melynek így vagy úgy, de mi is szereplői vagyunk, nem mindegy azonban, hogy a saját, vagy mások szabályai szerint születnek. Mert ha a döntéseink ellentétben állnak az érzéseinkkel vagy a saját szabályainkkal, akkor magyarázhatjuk ezt bárhogy a tudatalattinknak, az elég dörzsölt ahhoz, hogy pontosan tudja, mi történik. Mindaz, ami nem épít bennünket, mégis hagyjuk, hogy jelen legyen az életünkben, mint azok a döntéseink is, amik végrehajtását tologatjuk, csak lekötik a figyelmünket, a gondolatainkat, és elszívják az értékes energiánkat. Hiszen fejben dolgozunk, 'agyalunk' rajtuk, és ez is munka a javából. Eredménye azonban nincs, ezért töltekezni sem tudunk belőle, kezdetben mindössze annyit érzékelünk, hogy érthetetlenül fáradtabbak vagyunk. Különösen, ha még alibi munkába is merülünk, és úgy teszünk, mintha az lenne a létező legfontosabb, pedig csak arra jó, hogy időt nyerjünk. De mivel időt nyerni sem lehet, az fogy rendületlenül, amit szintén feszültségként élünk meg. A bennünk halmozódó feszültség pedig szó szerint feszülést okoz a testünkben, az izmainkban. Köss egy madzagot egy ujjpercedre, mint egy gyűrűt és szorítsd meg csak fél percre. Ennyi idő is elég, hogy hass a keringésére. De mi napokat, éveket töltünk szorongatva a gyomorszájunkat, beleinket, a koszorúereinket, gerincünket, a tüdőnket és egyéb létfontosságú szerveinket. És közben reménykedünk. Én más vagyok, ezért rám ez nem hat.

Sokszor elhangzik spirituális gondolkodásra nyitott emberektől a betegségek kapcsán az is, hogy 'kaptuk'. Mintha valaki büntető cédulákat osztogatna! Ez az, amitől a kevésbé fogékonyak, ha volt is bennük nyitottság a holisztikus szemléletre, azonnal bezárkóznak. És ez érthető is. Amit 'kaptunk', az egy csodás bolygó az ÉLET csodájával, aminek része a mi csodás szervezetünk, az öngyógyítás és a folyamatos tanulás képességével. Megannyi lehetőség, amit használhatunk, amivel élhetünk. És ha spirituális dimenziókban is kalandozunk, találkozhatunk egyéb rácsodálkozni valókkal is, de egyik sem lehet ok arra, hogy a saját felelősségünket az életünk alakításában bárki vagy bármi másra áthárítsuk. A betegségeinket, bármi is az, saját magunk idézzük elő azzal amit teszünk és nem teszünk, ahol a vírusok, mérgek, beleértve a laktózt, a parlagfüvet és egyéb mumusnak kikiáltott szereplőit az életünknek csupán 'kapcsolók', amik azt az adott időben élesítik.

Élhetjük az életünket úgy is, hogy mindezt tagadjuk, és mindig keresünk egy rajtunk kívül álló okot, de ha visszatérő testi panaszaink vannak, ha nem érezzük magunkat a helyünkön, ha folyamatos rossz közérzettel küzdünk, érdemes megpróbálkoznunk más módszerrel is. Reménykedés helyett biztosabb, ha szánunk figyelmet és időt önnön értékeink megismerésére és képessé válunk azokat tisztelni. Így meg fogjuk válogatni azt is, hogy kinek és minek adunk mindebből; figyelmet, időt, energiát, tudást, és olyan döntéseket fogunk hozni, amiket szintén az önmagunk és értékeink iránt érzett tisztelet motivál. Mindenekelőtt azt kell átgyúrnunk magunkban, hogy mik a prioritásaink. Ez egy hosszabb munka saját magunkkal, aminek eredményeképpen egy nagyon tiszta és világos rendezői elvet tudunk követni, ami harmóniával párosul. Ha a világban nem is hallgat el a csatazaj, bennünk megteremtődik a béke. A tudatalattink is 'elhallgat', hiszen nem lesz oka megszólítani bennünket. 

Ezért ahelyett, hogy elzárnánk a tudatalattink tartalmát, jobb, ha időnként tudatosan hagyjuk megjelenni. Hogy mindazt amit érdemesnek tartunk, leporolhassuk, az had ragyogjon teljes fényében, amire pedig nincs már szükségünk, mert megtanultuk belőle a leckét, attól megköszönve a segítségét, megválhassunk. 

 

 Ha tetszett ez az írás köszönöm, ha lájkolod és megosztod.

A bejegyzés trackback címe:

https://lelekhid.blog.hu/api/trackback/id/tr356769357

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.