Életközeli élmények

Lélekhíd

Az elengedésről...

2014. november 18. - FittAnyu

Gyakran épp akkor vagyunk képesek meglátni a lényeges dolgokat, amikor azokat könnyedén szemléljük. Egyszer a párom tréfálkozva megjegyezte, hogy én biztosan az a fajta gyerek voltam, akinek mindig, mindent, ami felkeltette az érdeklődését, meg kellett fognia... És abban a pillanatban összekapcsolódott a cselekedet és ez a lényeglátó megállapítás, és egyszeriben világossá vált, hogy igen, nekem erre mindig is szükségem volt. Mert teljességgel 'benne lenni' valamiben számomra mindig is azt jelentette, hogy az összes érzékszervemet használom, ezért nem csak a látható, hallható dolgoknak volt üzenete számomra, hanem a tapintható, ízlelhető, szagolható információknak is. Sőt, annak a bizonyos 'hetedik érzéknek' is, amit a házi kedvenceinknél, olyan természetesnek veszünk, pedig mi is rendelkezünk vele, csak épp a felnőtté válás útján sokat veszítünk belőle. Mert miközben túlélni igyekszünk, elsajátítunk egy szelektálási módot, ami együtt jár azzal is, hogy bizonyos képességeinket 'kikapcsoljuk'. De sajnos nem mindig szelektálunk jól, mert dolgoktól megválni nem könnyű feladat. Ha az lenne, soha nem telnének meg a gardróbjaink és nem vennénk újabb bútorokat. De még attól a kis kék mintás fölsőtől is nehéz megválni, amit két éve nem vettem fel, vagy a harmadjára sarkalt csizmámtól, nem hogy egy szokásunktól...

Volt egyszer egy mobiltelefonom, aminek sorra lepotyogtak a nyomógombjai, de volt egy tucat érvem, miért nem akarom lecserélni. Egy részük logikus, másik részük szívhez szóló, de mind nagyon is ismerős emberi érvek voltak. És micsoda érzéketlen dolog lenne ezeket semmibe venni! És ki akarna érzéketlennek tűnni akár csak maga előtt is!? Ezért inkább fogjuk és cipeljük a már feleslegessé vált dolgokat még akkor is, amikor már túl sok, már túl nehéz, és egyre jobban görnyedünk alatta. A magyar nyelv nagyon szemléletes a szóhasználatában. Amikor azt látjuk, hogy valakinek gondja van, azt mondjuk rá, hogy 'nehéz terhet cipel'... És ha megnézzük az illető testi jeleit, láthatjuk, hogy mindez valóban testet is ölt. Hajlott hát, beszűkült mellkas vagy a lassan népbetegséggé váló porckorong sérv... Mintha ténylegesen ott lenne az a teher, mintegy zsákot cipelve a hátunkon vagy a karjaink között ölelve azt szorosan. Pedig ezelengedes.png.pngt a zsákot le is lehetne tenni, de legalábbis szép fokozatosan kiüríteni...

Miért olyan nehéz ez? Attól, hogy amikor a mélyére nézünk, elkezdünk érzelmekkel tekinteni a tartalmára. Mert az énem egy darabjához kötődik... Mert megszoktuk a jelenlétét... Mert életünk egy fontos szereplőjéhez kapcsol bennünket... Mert kaptam tőle és sokszor bizonytalanok vagyunk, hogy adtunk-e viszont mi is eleget... Ezek az érzelmek felkavarják a bennünk szunnyadó emlékeket, azokat is, amiket még nem dolgoztunk fel, és azokat is, amik szembenézésre sarkallnak bennünket önmagunkkal, a tetteinkkel és az életünk olyan tényezőivel, amivel kényelmetlen szembenéznünk. De mi alapvetően kerüljük a kényelmetlenséget és békére törekszünk, ennek azonban, mint mindennek, ára van. Vagy úgy fizetjük meg, hogy megtanulunk egy egészséges párbeszédet önmagunkkal és a környezetünkkel, vagy hallgatunk róla és a zsákunkba gyömöszöljük... Mert ebben a zsákban nem csak a pici rékli van benne, aminek a gallérját még a Nagyi hímezte, ezért kegyeletből megtartottuk, hanem a szokások is, amiket megörököltünk, reflexek, amiket eltanultunk, elvárások, amik nem igazodtak a személyiségünkhöz, mégis keretet szabnak az életünknek, félelmek, amiknek nem ismerjük pontosan az eredetét, tekintély, amit nem a kiérdemelt tisztelet, hanem a tradíciók mozgatnak, és bűntudat, mert hibáztam, mert nem feleltem meg valaki másnak, mert ki mertem állni önmagamért. És találunk benne jó adag bizonytalanságot, szégyent, bizalmatlanságot... Mindazt ami a múlt, de mi fogtuk és átemeltük a jelenbe, ezért meghatározza a jövőnket is.

Elengedni valakit vagy valamit nem azt jelenti, hogy attól kezdve nem létezik, hogy rá sem nézek, vagy szóba sem állok vele, mert haragszom rá. Amíg haragszom, nem tudom igazán elengedni, mert a feldolgozatlan, lezáratlan érzések hozzá kötnek. Elengedni azt jelenti, képes vagyok becsukni az ajtót úgy, hogy nem akarok visszalépni, hogy még belessek a kulcslyukon. Hogy hagyom eltávolodni anélkül, hogy kapaszkodnék belé, hogy elfogadom, hogy az utunk különvált. Elengedés nélkül nincs továbblépés, mert amíg a kezem nem szabad, addig új dolgot sem vagyok képes megragadni vele. Amíg a figyelmemet, a gondolataimat, az érzelmeimet leköti valami, addig nem tudom magam megnyitni valami újabbnak. Egy megváltozott helyzet új tudást igényel, új szerepkör megformálását, ami csak egy 'új énnel' lehetséges. Ehhez azonban el kell engednünk a régit, ahogy a kígyó, levedli szűkké vált bőrét.

Meg kell értsük és a lelkünk legmélyén is el kell fogadjuk, hogy elengedni nem érzéketlenség, nemtörődömség, nem a kegyelet hiánya, ahogy meg kell bocsátanunk magunknak a tökéletlenségünket is. Ami a feladatát beteljesítette azzal, hogy segítségével megtanultunk valami fontosat, ezzel teljesértékű elemévé vált az életünknek. A tiszteletünket azzal fejezzük ki leginkább, ha hagyjuk tovább menni a saját útján, miközben tovább építjük azt, amit kaptunk tőle. Csak ily módon tudunk valódi értelmet adni a létezésének is.

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://lelekhid.blog.hu/api/trackback/id/tr846810797

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.