Életközeli élmények

Lélekhíd

Használd a varázspálcádat

2015. február 25. - FittAnyu

Olykor-olykor lemerülünk, kimerülünk, alámerülünk... Nem vagyunk, nem lehetünk mindig a topon, meg kell engedjük magunknak a tökéletlenséget is. Ez a tél nem is volt annyira tél, inkább hideg ősz, amit a vírusok ki is használtak. Támadtak és jól feladták a leckét. Elfogadod, hogy kicsit visszavonulsz, hogy magaddal vagy, hogy gyengének mutatkozol, hogy nemet mondj, hogy kérj, elfogadj segítséget, ugyanakkor arra is rávilágított, hogy milyen stabil lábakon állsz. El tudod-e hinni, hogy akármennyien is betegek körülötted, nem KELL feltétlenül neked is betegnek lenned. Vagy éppenséggel pont AKAROD ezt a betegséget, mert kicsit kiállhatsz a sorból, a taposómalomból?

Minden helyzet mutat valamit, amiből tanulhatunk. A kérdés az, hogy csapásnak tekintjük, vagy lehetőségnek, hogy levegyük egy régi bőrünket és megújuljunk. Hiszem, hogy minden, ami velünk történik, ami kérdéseket vet fel, válaszokra sarkall, az egyre közelebb visz saját magunkhoz. Rávilágít az örömeinkre, a bánatainkra, feszegeti a korlátainkat. Ahogy a betegségeink is.

A jó dolgokat természetesnek vesszük, és még hálásak sem vagyunk, hiszen azt gondoljuk róluk, hogy 'járnak' nekünk, ezzel szemben a betegségeket bosszantó, fcsoda.pngölösleges nyűgnek tekintjük, amik csak rombolnak. Pedig ezeket is mi idézzük elő azzal, amit teszünk és nem teszünk meg, amit gondolunk és ahogy gondolkodunk róla. Ma már tudom, az életemben a legjobb dolgok mindig ezekből, a korábban bosszantónak gondolt helyzetekből nőttek ki. Mert nem értettem, de meg akartam érteni... mert nem tudtam, hogy kezeljem, de meg akartam tanulni... mert zaklatott, de én harmóniát akartam építeni... A körülmények azok a tényezői az életünknek, melyek tőlünk függetlenül adottak. Két dolgot tehetünk velük, kidobjuk az életünkből és választunk helyettük mást, vagy elfogadjuk. Sokszor ragadunk bele egy élethelyzetbe, mert a régi sémáinkat működtetjük újra, meg újra. Igaz, hogy szemmel láthatóan nem működnek jól, de nem akarunk változni, változtatni, mert úgy érezzük, mi már annyit 'beletettünk', most máson, másokon a sor, de aztán amikor csak tehetjük, panaszkodunk róla.

Ha a 94 éves Nagymamám azt mondja, hogy elfáradt, érthető. De még Ő sem hivatkozik erre, csak néha hagyja magának, hogy elgyengüljön. De 30, 40, 50 évesen még korai a fáradtságra mutogatnunk. Ez még javában a tettek, az építkezés ideje. Mindannyiunk kezében ott a varázspálca. Azt tehetünk vele, amit csak akarunk, de...  'mi van, ha mégsem', ha csak az időnket vesztegetjük és újabb csalódásokat gyűjtünk be? A csalódás nem más, mint a nem teljesült elvárás. Mi lenne, ha nem 'várnánk el'. Ha csak megpróbálnánk lenni. Benne lenni. Megélni a pillanatot úgy, ahogy van. Nem mindig valami másra, valahova messzebb tekinteni, hanem kiélvezni azt, amit a MOST ad. Úgy, ahogy adja. Számonkérés, mutogatás, elvágyódás nélkül... Szeretni, elfogadni önmagunkat, a testünket, és ha valamit másképp szeretnénk, azért tenni. Most.

Tudjátok, hogy a legtöbb térdpanasz mögött mi húzódik? Az, hogy elfelejtünk valójában járni. Előre nézünk 100 lépéssel és ezért az a lépés, amiben épp benne vagyunk, az nem is létezik számunkra. Pedig CSAK AZ létezik. Ezért az első, amit a vendégeimnek megtanítok, az az, hogy hogyan kell lépni. És máris eltűnnek a térdpanaszaik.

Az élet tervezés és újratervezés folyamata. Valóban benne lenni az adott pillanatban azt jelenti, hogy minden érzékszervünkkel érzékeljük. Így olyan értékeket fedezhetünk fel benne, amiről addig nem is gondoltuk, hogy léteznek. Ezért fölösleges kőbe vésni a jövőről alkotott elképzeléseinket, lehet, hogy az új jövőkép sokkal csodásabban fog festeni, csak még nem az az ajtó nyílik... De ha csak átszaladunk mindenen, akkor ezek a csodák örökre rejtve maradnak. Aztán jön valaki, és beszél arról, hogy mi mindent fedezett fel, látott meg ott, ahol mi semmit sem láttunk, és nézünk rá, mint egy ufóra... Pedig ezek a csodák, a saját csodáink, mindannyiunk életében ott vannak. A boldogság apró csillámjaival, amik csak az adott pillanatban ragyognak fel, aztán bezárul a rés, és minden, amit nem veszünk magunkhoz, belevész a múltba... 

Mit tegyél?  Menj tovább. Milliónyi csillag van, ami még arra vár, hogy felfedezd, csak kezdj el ismerkedni a pillanattal. Bízz önmagadban. Abban, hogy mindened megvan ahhoz, hogy a MOST, bármit is adjon, a legtökéletesebb pillanata legyen az életednek. Nem feltétlenül világhíresnek kell lenned, Nobel díjasnak, hogy nyomot hagyj a világban, csak bontsd ki a saját életed.

A bejegyzés trackback címe:

https://lelekhid.blog.hu/api/trackback/id/tr987216321

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.