Életközeli élmények

Lélekhíd

Most akkor hogy is van azzal a korral? Akkor most jár vele vagy sem?

2015. július 03. - FittAnyu

Mert ugye, ott volt a Bözsi néni. Akit csak "az öreg Bözsi”-nek hívott a család, mert, hogy a lányát is Bözsinek hívták. Hát, meg kellett valahogy különböztetni őket! És akinek a temetésén a pap elmondta, hogy épp hogy betöltötte a hatvankettőt. De nekünk a szemünk se rebbent, tudtuk mi azt róla. De amióta az eszemet tudom, mindig hajlott volt a háta, szürke az arca és sose derült ki, hogy akkor most tényleg vannak-e lábai, vagy min is járt tulajdonképpen, de nem, ilyen tiszteletlen kérdések sem foglalkoztattak bennünket, pedig mindig olyan hosszú és bő szoknyát viselt, hogy a teljes II. Ukrán front elrejtőzhetett volna alatta.

És akkor ott volt a Marika néni. "A Mari”, a család csodabogara, aki 70 fölött még felugrott a motorra a 15 évvel fiatalabb férje mögé, és nem átallott ehhez rikító piros dzsekit viselni. „Az ő korában!” És jóízűeket nevetett, imádta a süteményeket és ha nem tudott éjjel aludni, felkelt és megivott egy kávét. És túlélte a férjét, aki annyira vigyázott a koleszterinjére, hogy külön anyagösszetétel listát kellett mellékelni a vasárnapi ebéd mellé.

És akkor van a gyerek, én, te, mi és szeretnénk némi fogódzót ahhoz, hogy akkor hogyan is kell éreznünk mgyerekek.pngagunkat egy bizonyos korban. És ki az a bátor, mi több, vakmerő emberpalánta, aki fel meri vállalni, hogy különcként tartsák nyilván a családfán. Ott, ahonnan a csupa csodálni, tisztelni való felmenő között az ük-ük-ükbácsikánk néz ránk olyan átható tekintettel a gonddal pödört bajusza fölött, hogy ha bármely elkószálófélben lévő utódban szemernyi kétség is merülne fel, hogy hol a helye, akkor most egyszer 's mindenkorra bevésődik a fejébe. És akkor már inkább a hajlott hát és a vele járó többi kellék. Kerül amibe kerül, úgyse kell sokáig kibírni.

Így növünk, növögetünk, mígnem egyszer tényleg színt kell vallanunk. Ha előbb nem, akkor, amikor a gyerekünk abba a bizonyos 'miért' korszakába lép. Ő kérdez, mi válaszolunk. Csípőből megy, mert mi is ezt a választ kaptuk, amikor mi tettük fel egykor ugyanezt a kérdést. A dolgok mit sem változtak. De egyszer csak kezd motoszkálni bennünk a kétely. Hogy is van ez? Persze, egy aprócska kérdőjel sincs a fejünkben, csak hát, ez a gyerek olyan makacs... Amikor pedig nekem olyan jó így. Nem kell gondolkodnom, csak előkapom a jól ismert sablont és teljes a béke. Gyerek megnyugszik, én nem stresszelek. Mindenki boldog. De neeeem! Neki kérdeznie kell. Azt is meg kell kérdeznie, amiről pontosan tudja, hogy ööö... izé..., hogy úgy van, ahogy mondom. Érted már? Mindjárt széjjel hasítom. De előbb megfájdul a fejem, ezért elmarad a hasogatás holnapra.

Leélhetjük úgy az életünket, hogy átlapoznánk a következő oldalra. Mert azt gondoljuk, nekünk már nem tudnak semmi újat írni vagy mert már annyira megszoktunk itt, hogy már az érdeklődésünk is elveszett. És maradunk. Görnyedt, szürke, de az enyém. Olyan jól ismerem, hogy el sem tudom képzelni az életem nélküle.

Úgyhogy, haggyámá' a kérdéseiddel.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://lelekhid.blog.hu/api/trackback/id/tr777593572

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.