Életközeli élmények

Lélekhíd

Vigyázat! Az élet fertőző

2015. október 23. - FittAnyu

Kétségtelenül van abban valami megnyugtató, ha csupa ismerős arc, ismerős dolog vesz bennünket körül, ha nem lépjük át az ismert határokat, ennek ellenére legalább egy aprócska felkiáltójelet nem árt ott hagynunk magunknak széljegyzetben.

Érezted valaha, hogy megfertőzött a vágy? Hogy olyan mélyen beléd költözött, hogy akkor és ott véget ért az addigi életed? Amikor nem tudtál tovább a régi éned szabályai szerint élni, mert már a régi éned sem létezett. Érezted annak az izgalmát, hogy most születsz meg valójában? Hogy végre tudod, hogy ki vagy és mi a dolgod. Hogy már nem egy óvodás vagy, aki pukedlizik a felnőtteknek, ha ezért csokit kap, hanem egy vérbeli megvalósító. aki a maga útját járja. Mert már tudja, hogy van saját útja.

Egy időben, a munkám révén, rengeteget autóztam. Jártam az országot és lehet, még álmomból felébresztve is fel tudtam volna sorolni az élelmiszerláncok boltlistáját, és minden nagyvárosban akár bekötött szemmel is eltaláltam volna a művelődési házba, ahol a válogatásokat, tréningeket tartottam. Úgy ismertem az országot, mint a tenyeremet, miközben az autó jószerivel hozzánőtt ama domborodó testrészemhez. Ami ettől persze, nem is volt már annyira domborodó. Szerettem, hogy a portás már messziről köszönt, hogy a titkárságon amint megláttak, nyomták is a kezembe a papírokat... Minden tervszerűen és olajozottan működött. Egészen addig, míg egy szegedi utam alkalmával meg nem kérdezte tőlem egy idegen, hogy merre találja a Tisza partot. Puff. Ha egy benzinkutat, vagy gyorséttermet keresett volna! Vagy trafikot, ahol parkoló kártyát kaphat! De hogy pont a Tiszát?! Akkor már évek óta jártam Szegedre, de nekem ez eszembe se jutott. Mindig szoros volt a timingom, gyakran hajnaltól késő estig úton voltam, otthon vártak a gyerekeim, még főznöm kellett másnapra... Millió okom volt rá, hogy elégedetten szemléljem az életemet úgy, ahogy volt, Tisza nélkül, part nélkül, hogy megelégedjek azzal, a világ ennyi, amennyit látok belőle és ne firtassam, mi történt azzal abuborek.pngz ezernyi dologgal, ami korábban érdekelt, hiszen most a dolgozó anya címet birtoklom főállásban.

De a kérdések sokszor fontosabbak, mint a válaszok. Akkor először érintett meg az érzés, hogy talán át kellene gondolnom, jó-e az irány, amerre haladok. Mert hogy lehet, hogy itt ez a gyönyörű ország, a gyönyörű városaival, én meg nem akarok mást látni belőlük, mint ABC-ket, meg előadótermeket, és miközben szupervumenként teljesítem a vállalt feladataimat, hová lett a személyes életem, a személyes fejlődésemmel és céljaimmal.

Van, hogy telnek az évek és mi szépen bekucorgunk a magunk által kreált dobozba, és épp csak annyit látunk a körülöttünk lévő világból, amit a résnyire felnyíló dobozfedő enged. Nem akarunk mélyebbre látni, így akarva sem kaphatunk többet, mint amit a felszínen találunk. Így szűkítjük be az életünk különböző tereit, a munkában, a kapcsolatainkban  a sportban... Egy fárasztó nap után már nem 'búvárkodni' akarunk, csak egy meleg fürdőt és egy távkapcsolót, hogy zombivá ürítsük az agyunkat, miközben gépiesen magunkba töltünk valamilyen hulladék szénhidrátot, csak, hogy az önszeretés illúzióját is kielégítsük. Következetesen eltoljuk a lehetőségét, hogy emberekkel ismerkedjünk, hogy kipróbáljunk, alaposabban megismerjünk új dolgokat, valamit, ami vonz bennünket, egyáltalán, hogy megengedjük, hogy vonzzon, hogy hagyjuk magunkat elmerülni egy helyzetben, megérintve, megízlelve, beszippantva az élményt. Öt perccel, egy órával, egy nappal előrébb vagyunk, ahelyett, hogy megragadnánk valamit a mostból, ami tele van felfedezni, megélni való lehetőséggel. Nem csoda, ha lassanként kikopik belőlünk az érdeklődés, és ennek hiányában a megoldásra való képességünket is elveszítjük. És miközben leolvad rólunk a mozgékonyság adta rutin, a pálya szélére sodródunk, ahonnan ufónak tűnnek azok, akik képesek együtt áramlani az élettel. Hol él? Miről beszél? Haggyálmárezzel. És vissza is húztuk a dobozfedőt. 

Pedig az egyik legnagyobb kincsünk az érdeklődés. Amikor gyerekek voltunk, kíváncsiságnak hívták és jellemzően nem tartozott a felnőttek által preferált vonásaink közé, mert nyomában szárnya-vesztett pillangók, tépett szirmú virágok, elszakadt ruhák és törött porcelánok jártak, ezért aztán nem tanultuk meg az értékét. Pedig gyermeki agyunk ezen keresztül fedezte fel a világot, azonosította a jót és rosszat és ennek felnőttként sem kellene másképp működnie. Az érdeklődés olyan motivációs pluszt ad, ami nem csak megsokszorozza a tanulási képességünket, de utat, teret nyit a még nem ismert képességeink felé is. Az érdeklődés egy iránytű a kezünkben és olyan információkra lelhetünk általa, melyek önmagunkhoz visznek közelebb. Ahhoz az önmagunkhoz, aki örömből és nem erőből él, aki érez miközben gondolkodik, aki keresi az alkalmat, hogy belemerülhessen a pillanatba és érzékszervei receptorain keresztül közelebb kerüljön valami sokkal fontosabbhoz, mint amit a teljesítmény vagy a munka bűvöletében élve valaha megláthatunk.

Az élet áramlik, mint egy hatalmas folyó, és mi döntjük el, hogy a lábujjunk hegyét mártjuk csak bele vagy belemerülünk egészen, de amíg nem merészkedünk a vízbe, addig elképzelésünk sem lehet róla, milyen érzés valójában úszni. És... nem tudom, te hogy vagy vele... kár lenne elveszíteni egy bajnokot, csak mert hagytuk a parton álldogálni.

A bejegyzés trackback címe:

https://lelekhid.blog.hu/api/trackback/id/tr207970773

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Csakegyvalaki 2016.01.04. 22:33:58

Amikor elkezdtem olvasni ezt a posztot, azt hittem lesz majd bőven hozzá kommentár - aztán egyet sem találtam. Pedig szerintem a legjobbak közül való... :)