Életközeli élmények

Lélekhíd

A titkos szó, amit kerestél. A mi-idő

2015. december 26. - FittAnyu

Micsoda szerelem volt a miénk! Hány történet kezdődik így... A párkapcsolati kríziseket, és a válási statisztikákat látva azonban, igencsak elgondolkodtató, vajon mi történt Ámorral és hová tűnik az a kezdeti heves lángolás, mitől hamvad el a tüze... Talán létezik egy láthatatlan vákuum, ami egy idő után a legkitartóbbaktól is elszippantja a szerelmet? Vagy csak egyszerűen fogjuk rá ezt is az időre? 

A kezdetek kezdetén valójában csak a szerelem van, de ahogy azt gyakran mondjuk is róla, meglehetően vak. Pontosabban mondva torzít, mert feniletilamintól bódultan csak a szépet, a jót, a vonzót látjuk, minden mást csak a későbbiekben fedezünk fel. Ha felidézzük ezeket az időket, emlékezhetünk rá, milyen volt szárnyak nélkül repülni. De a szervezetünk ezt a szerelem-hormont csak rövid ideig termeli. És, bár ez az idő elegendő lehetne ahhoz, hogy felfedezzük egymás szerethető, tisztelhető tulajdonságait is, ami új dimenziókat nyithat meg számunkra, már hallom is a hozzám hasonló szerelem-pártiak heves tiltakozását, hogy vissza nekünk a szerelmet. De hogyan vehetjük rá a szervezetünket, hogy mentve a menthetőt, egy újabb hormon termelésébe fogjon, amikor az életünk irányítását az érzelmek helyett a projektek vették át és uralják; az összeköltözés, a berendezkedés, az otthon-teremtés, a házimunka, az esküvőszervezés, a gyerek, az anyós-após kérdés, a... hosszú a sor. És miután végre hazaértünk és kifújtuk a fáradt gőzt, kiadva magunkból, ami a főnökünkről-óvodáról-iskoláról-közlekedésről-politikáról összegyűlt bennünk és átfúrtuk magunkat a vacsorakészítés és a mosni-mosogatnivalók pajzsán, kikérdeztük a gyerek leckéjét, majd felolvastuk a kötelező olvasmány utolsó fejezetét is, hullafáradtan már csak ágyba zuhanni van erőnk.

Úgy működünk, hogy, amink van, az természetes, amikor meg már nincs, azt sokszor észre sem vesszük, hiszen csak birtokoltuk, nem élveztük. Amikor pedig felismerjük, hogy elvesztettük, már annyira elszoktunk tőle, hogy jószerivel csak nosztalgiázni tudunk az emlék-morzsák felett. Ezért ha valami fontos, meg kell tanulnunk értékként vigyázni rá. Óvni, védelmezni.

Hiszem, hogy létezik az örök szerelem. Ha lángja nem is minden pillanatban lobog, izzó parazsát megőrizhetjük és amikor csak lehet, lángra lobbanthatjuk. Ehhez azonban szükségünk van mi-időre is. Ami csak rólunk, kettőnkről szól. Amikor nem rohanunk, nem kapkodjuk a telefont, nincs fészbuk, a gyerek is jó helyen van, amikor félretesszük a projektjeinket és helyettük közös élményt, örömet ajándékozunk magunknak, ami egyenes út az érzékeink, a szenvedély hamvainak felélesztéséhez; az öleléshez... a csókhoz... az önfeledt szerelmeskedéshez, ami olyan, mint egykor volt. Vagyis mégsem pont olyan, mert ez már nem a zabolátlan hormonjaink hatására történik, hanem egy tudatos döntés eredménye. A közös akaraté. Azé az akaraté, hogy nem kétszer egy, hanem három legyünk. 

szivek.png

A bejegyzés trackback címe:

https://lelekhid.blog.hu/api/trackback/id/tr928179246

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.