Életközeli élmények

Lélekhíd

Ti gyerekek nem tudjátok...

2017. január 22. - FittAnyu

Ti gyerekek nem tudjátok, nem tudhatjátok, mennyi félelem, aggodalom és kétség van mögöttünk, mire akkorára cseperedtek, hogy legyintve azt mondjátok: Jaj, anyám! Régebben a nyaralások alkalmával sem mertük mindent elengedve átadni magunkat a lazításnak, mert egyfolytában azt csekkoltuk, biztonságban vagytok-e a vízben, a homokozóban, a mászókán, és még így is megtalált egy simulós öregúr a medencében, és volt karba fúródott kerítéstüske, vérző fej, elharapott nyelv, törött végtag, agyrázkódás, feldagadt száj, kis híján leszakadt ujjperc, amire lehet, ti már nem is emlékeztek, miközben mi mindannyiszor azt kívántuk, bár csak nőnétek már fel. Mintha attól könnyebb lenne. De nem az.

Kértétek, hogy bízzunk bennetek, és mi akarunk is, de amikor későn este megcsörren a telefon, mindig összeugrik a gyomrunk. Mert mi komolyan vesszük a kullancsnak látszó pörsenést, az óriásnak tűnő pókot, a bőrön megjelenő gyanús foltot, és rohanunk segíteni, még ha végül ki is derül, csak vaklárma volt. Tudjuk, hogy csak a szárnyaitokat akarjátok próbálgatni, mi is ezt tettük, de visszagondolva, sok esetben csak a szerencsén múlt, hogy nem zuhantunk a mélybe. Ezért kérjük, hogy hívjatok fel, ha odaértek, hogy ne maradjatok túl későig, mert rettegünk attól, hogy egyszer nem a ti hangotokat halljuk a telefonban, amikor váratlan időpontban megszólal. Szeretjük tudni, éppen hol vagytok, mert nem akarunk minden tragédia hírére összerezzenni, de még így is gyakran kiszalad a vér a lábunkból. 

Szülőnek lenni nem idénymunka. Éjjel és nappal, a megszületésetek pillanatától azok vagyunk, még ha fel is nőttetek és nem beszélünk naponta. Bár szeretnénk, de nem tudunk teljesen kikapcsolni, mindig készenléti módban vagyunk, mint amikor kicsik voltatok és éjszaka egy hangotokra ott termettünk az ágyatok mellett, mumust üldözni, vagy egy pohár vízzel, a lázmérővel, a lavórral. Mi szülők ilyenek vagyunk és valószínűleg nem is változunk meg. Bár próbáljuk mindig a legjobban csinálni, sokszor nem megy. És akkor ostorozzuk magunkat. Ha ezt tettem volna... ha nem hagyom... ha...

Tudjuk, hogy nem vagyunk tökéletesek, de igyekszünk azok lenni. Hagyni tapasztalni, a magatok ritmusában felnőni benneteket, bölcs példát mutatni és kevesebbet aggódni. De amikor azt halljuk, hogy gyerekeket baj ért bárhol a világban, azonnal a torkunkban érezzük a szívünket. Amikor a legrettenetesebb rémálom valósággá válik, esélyt sem adva, hogy a szülő, aki ezt fő küldetésének érzi, segíthessen. Hogy óvjon, hogy megvédjen, hogy foggal, körömmel harcolhasson, helyette tehetetlenül tűrje és elfogadja a veszteséget. Ilyenkor patakzó könnyel osztozunk a fájdalomban, mintha ezek a könnyek képesek lennének elmosni, semmissé tenni a történteket.

Egy darab vagytok belőlünk. Húsunkból kiragadott darab. A fájdalmatok a mi fájdalmunk is, az örömötök a mi örömünk is. Ha majd szülők lesztek, ti is megértitek, miért kérjük remegő hangon, hogy vigyázzatok magatokra. És reméljük, vigyáz rátok mindenki más is.

konnyek.png

Tetszett az írás? Köszönöm Neked, ha lájkolod és megosztod.

A bejegyzés trackback címe:

https://lelekhid.blog.hu/api/trackback/id/tr7712144853

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.