Életközeli élmények

Lélekhíd

Szemtelen a gyerek?

2018. május 15. - FittAnyu

Hányszor halljuk, mondjuk, hogy szemtelen a gyerek, de mit is értünk az alatt, hogy szemtelen? Azt, hogy leplezetlenül kimondja, amit gondol? Hogy van véleménye, akarata és ennek hangot is ad? Mi miért nem tesszük? Miért csak mások háta mögött merjük a véleményünket hangoztatni? Miért sutyorgunk, pufogunk, ahelyett, hogy nyíltan vállalnánk az egyet nem értésünket, az aggályainkat? Honnan származik a gondolat, hogy titkolnunk kell a véleményünket, és miért ragasztjuk ezt rá minden elénk kerülő élethelyzetre ahelyett, hogy dolgoznánk a megváltoztatásán, magunkon, a hozzáállásunkon, a sémáinkon, a sztereotípiáinkon?

A gyerekre ugyanakkor sokszor mondjuk azt is, hogy romlatlan, látva a csillogó, hittel teli tekintetét, őszinte rácsodálkozását a világra. De mit teszünk, amikor az űrhajósok láttán teljes meggyőződéssel azt mondja, ha nagy lesz, ő is az lesz. Megbuksizzuk, és közben azt gondoljuk, miért ábrándítsam ki, miért beszéljem le róla, ráér még megtudni, hogy semmi esélye rá? De sokszor hangosan is kimondjuk. Alig, hogy megcsodáltuk a tiszta lényét, már csepegtetjük is bele a saját mérgeinket, csupa jóakaratból. Ahelyett, hogy azt mondanánk, az lehetsz, ami csak szeretnél lenni, de figyelj, ezért tenned kell ám! Én, szülődként azonban foglak segíteni mindenben, amiben csak tudlak, s ha épp nem tudnálak, azt is el fogom mondani neked. Nem mondjuk, mert ott vannak a saját gátjaink, a saját dobozunk, amibe belepréselődtünk az életünk során, és ebből a dobozból szemlélve elérhetetlenül nagynak tűnnek a gyermeki álmok. Csalódottak vagyunk, frusztráltak, lázong bennünk az ego, de ezt nem valljuk be még magunknak sem. Ő pedig érzi az őszintétlenséget és a maga módján ad rá választ. Küzd dacosan, csakazértis, összeszorított foggal, erőből vagy szép lassan átveszi a mércénket, és elhelyezi ott, ahol már nekünk is megfelel.

A napokban ruhapróbálás közben hallgattam, ahogy egy anyuka beszél a tini lányához a szomszédos fülkében. Ennyiért már egy nem szakadt farmert is vehetnénk. Tényleg, mi van azzal a farmerrel, amit adtam neked egy hónapja? Volt már rajtad? És eszembe jutott, hány felnőtt ismerősöm van, aki még mindig a szüleivel él, és naponta kapja kisebb-nagyobb dózisban a szülei helyzetéből fakadó életszemléletet. Biztosan erre van szükségük? Én nagyon örülök, hogy a gyerekeim már régóta a saját életüket élik, és nem érzek kísértést, hogy naponta beleszóljak abba, hogy mit, miért, kivel és hogyan csinálnak. Itt vagyok, ha szükségük van rám, de nem osztom kéretlenül a jótanácsokat. Így az sem történhet meg, hogy józan érvek helyett azzal akarjak pozícióba kerülni velük szemben, hogy amíg az én kenyeremet eszed, meg amíg az én házamban laksz...

A gyerek tükröt tart elénk, és nem feltétlenül tetszetős képpel. Hallja, ahogy a tanítónéniről, a szomszédról, a főnökünkről beszélünk, ahogy hülyézünk, tramplizunk és amikor egy vita alkalmával a gyerek hülyéz le valakit, akár bennünket, felcsattanunk. Emlékszem, még óvodás volt a kisebbik fiam, és egy alkalommal, amikor épp nagyon határozottan igyekeztem nem kiesni a szülői hatalmat gyakorló szerepéből és valamit megtiltani neki, egyszerűen rám nevetett. Pontosan emlékszem az érzésre, mert felismertem, hogy ő előbb érzékelte az ellentmondást a szavaim és az azzal kapcsolatos érzéseim között, mint én magam. Mit teszel ilyenkor? Őrzöd a látszatot tovább, minden erőddel véded, ami nincs, vagy őszintén beismered, ha tévedtél, ha rossz irányba mentél? Dühös leszel, elszalad a kezed, vagy tudsz nevetni a saját ügyetlenkedéseden? Egyáltalán észreveszed, ahogy a gyerek érzékeli, hogy kilóg a lóláb?

Aki felnőttként is megőrzi a gyermeki érzékenységét, hamar rájön, hogy szülővé válni az egy nagy önismereti kurzus is, ahol nincs gyakorló óra, rögtön élesben megy minden. 

Szemtelennek tartjuk a gyereket, pedig nem csak hogy szeme van, speciálisan kifinomult vevőkészüléke is, amivel érzékeli, ha valami nem stimmel, ha valamiben ellentmondás van, ha baj van, mi mégis azt játsszuk, hogy minden rendben. De a kis lelkében nem mindig kerülnek pont oda a dolgok, ahova kerülniük kell, ezért nekünk, felnőtteknek, szülőknek nagyon fontos feladatunk lenne, hogy ebben segítsük. Hogy teret adjunk ahhoz, hogy előbukkanjanak ezek a jelentőségteljes, nagy érzékenységű dolgok. De ez nem megy úgy, ha beszélgetés helyett a kütyüinket nyomkodjuk, ha nincsenek esti séták, bicajozás, társasozás, közös sütés-főzés, csak lehuppanunk a TV elé, ha a közös vacsora alkalmával csak a felnőttek beszélgetnek egymással, és kimerül a gyerek iránti érdeklődésünk abban, hogy mi volt a suliban, de meg sem halljuk a választ, ha a leckeírásban nem annak a lehetőségét látunk, hogy belelássunk a gyerek formálódó személyiségébe, csak az ennedik púp a hátunkon, és még a hétvégékre sem szervezünk olyan programot, ami teret ad rá, hogy kilépjünk a sablonos napi rutinból, ami közben önfeledten, játékosan, felszabadultan tudnánk kibeszélni, megbeszélni azt, ami nyomaszt, kifújni a bennragadt gőzt, megismerni, felfedezni egymást különféle és a szokásostól eltérő helyzetekben. Minden amit mutatunk, az a gyerek számára előbb-utóbb természetessé válik, és ha igényt sem teremtünk rá, hogy másképp akarjon élni, azzal a saját klónunkat hozzuk világra. Vajon tényleg ezt akarjuk? Vagy csak ez a kényelmesebb út? Ahol gondolkodás helyett másolunk, másolódunk.

Amit a leginkább aggasztónak tartok manapság, az a kommunikáció hiánya és minősége. Nem beszélgetünk. Magunkkal sem. Sodródunk, halogatunk, és ezer módon mellébeszélünk. Pótszerekkel, pótcselekvésekkel, pótszemélyekkel fedjük el a problémát, amitől az nem megoldódik, csak még mélyebbre zuhanunk. De ahogy a gyereknél, a mi lelkünkben is ott az az igazságmag ami pontosan érzékeli, mikor teszünk rajta erőszakot. De mivel nincs rutinunk benne, hogyan kell eredményesen kezelni a válságot, ahelyett, hogy a bennünk feszülő ellentmondásra higgadtan, szeretettel és kíváncsisággal ránéznénk, másokra mutogatunk, felcsattanunk, depresszióba esünk, belebetegszünk. És ezt is adjuk tovább. 

A gyerek a maga eszközeivel képes megmutatni azt, amire szükségünk lehet. Csak ki kellene bújnunk abból a fenemód szűk FELNŐTT páncélból, kilépnünk a felülemelkedett, álszent sablonjaink mögül és leereszkedni a földre. És újra látni, érezni, lélegezni. A szemtelenséget pedig lehetőségként látni, hogy mi is változzunk. Hogy tényleg felnőtté váljunk.

dacos.jpg

 Tetszett az írás? Kérlek, lájkold és segíts egy megosztással, hogy eljusson másokhoz is. 

A bejegyzés trackback címe:

https://lelekhid.blog.hu/api/trackback/id/tr4913913386

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.