Életközeli élmények

Lélekhíd

Különös évszak ez az ősz

2019. szeptember 17. - FittAnyu

Vége a délelőtti óráimnak, ránézek a telefonra. Az összes elérhetőségemen történés. Nem lep meg, hétfő van, ráadásul szeptember közepe, lassacskán mindenki visszajön a nyaralásból és kezd visszarázódni a szokott hétköznapokba. Kezemben a naptár, válaszolok az üzenetekre, aztán még belepörgetek a hírfolyamba. Nem hagyom magam eltéríteni, gyorsan kilépek. Szűk két órám van ebédelni, ügyeket intézni. Felkapom az összepréselt petpalackokat és már az utcán vagyok. Megcsap a szabadság érzése. Kiscsikónak érzem magam, nyargalnék át a mezőn, de a zebránál pont pirosra vált a lámpa. Legalább van időm átgondolni, hol és mit egyek. Jól esne egy kávé is. Inkább csak a lelkemnek. De a kávéhoz muszáj enni egy falat sütit, és akkor meg elég egy leves. Hol is lehet jó levest enni? Bepillantok az egyik kedvenc helyemre, levesük ugyan nincs, de jók a salijaik. Az üvegen át látom, hogy a csilláron is ülnek, nem baj, nem vagyok még kész elköteleződni. Előbb elmegyek a röltexbe.

A leggyönyörűbb szeptemberi idő van, álmodni lehet ilyet. A Nap ereje fogyóban, nem perzsel, inkább simogatóan melegít. Már nem sok a farmer, de elég hozzá egy könnyű ing. Élvezettel tekergetem a nyakam, ami a három órát követően határozottan jobban megy, mint reggel hétkor. A színek ilyenkor napról napra változnak, ahogy a fény más szögben szóródik szét a fáradt leveleken. Élvezni akarok minden pillanatot, beszippantani, elraktározni.

A rendelő előtti sarkon mindig élénk a mozgás. Ott a szendvicsező is, meg a kisbolt, ebédidőben rajzanak itt a népek. Dohányzók kisebb csoportját kikerülve, megtorpanok a járda szélén. Az autók állnak, egy hatvan körüli férfi, nehéz innen megmondani, guruló járókerettel épp célba veszi a túloldalt. A farvizén haladva átkelek. Miközben járdát érek és elengedek egy biciklist, hallom, ahogy a járókeret nekikoccan egy parkoló autó rendszámtáblájának. Újabb megtorpanás, nézem a férfit ahogy visszalép az úttest felé és arról kerüli a már megkoccolt autót. Talán be akar szállni, gondolom, de nem, újra a járda felé tart a kocsi mögött. Arra az éjszakai pillangóra emlékeztet, amelyik berepül a lámpa bűvkörébe és hiába perzseli össze a szárnyait, nem tud belőle kikeveredni. Megint elrobog egy biciklis. Akkor látom meg a pillangóm kezében az összehajtogatott fehér botot. Odapattanok hozzá, kérdezem, segíthetek-e, mert látom, hogy elakadt. Természetesnek veszi a kérdést, engedi, hogy belekaroljak. Lehet, még hatvan sincs, fut át az agyamon. Hova szeretne menni, tudakolom. Át a zöldséges sarkához, válaszolja, de nem áll meg egy pillanatra sem, úgy rántom vissza egy újabb biciklis miatt. Látszik az emberemen az elszántság. Igazi harcos, aki nem adja fel, még ha tovább is tart a dolog, még ha körül is kell kerülnie miatta a Földet, ő nem áll meg sopánkodni, fejet vakarni. Mondjuk épp most nincs is mivel, mert mindkét kezével markolja a zabolátlan keret fogantyúit, mellé még a botot is.

Felküzdjük magunkat a ketté osztott járdán a gyalogos sávba és irányba állunk. Próbálom elengedni a karját, de nem megy egyenesen, csalinkázik a kerettel. Már az ing is sok, a derekamra kötött dzsekitől gyorsan megszabadulok és átfűzöm a táska fülén. Közben reflexszerűen ellenőrzőm, hogy a cipzárja be van húzva. Különös évszak ez az ősz. Újabb két bicikli repeszt el mellettünk. Na jó, állok a sarkamra, nem hagyok senkit semmilyen kerekek alá sétálni, pláne ilyen gyönyörű napon. Az ilyet meg kell becsülni, nem összetrollkodni, legfőképpen lekiismeretfurdalással nem. Újra karon ragadom a harcosomat, átkelünk két járdaszegélyen, közben folyamatosan el akar kanyarodni valamerre, én tartom a karommal, és mondogatom, mikor emelje jobban a lábát, így kerülünk ki egy jelzőtáblát, egy kerékpártartót, egy fát, ott majdnem elveszítem egy szememet, hiba volt feltolni a fejem búbjára a napszemüveget, mire átérünk a zöldségeshez, egész összeszokottnak tűnünk. Kérdezem, merre menne tovább. Megnyugszom, hogy innen már csak egyenesen. Beállítom a kért irányába és a lelkére kötöm, hogy vigyáz magára. Megígéri. A túloldalról még egyszer visszanézek, látom, hogy lassan, de halad.

Akkor most jöhet a kávé is, meg a süti. Az sem baj, ha kettő.

 level2.jpg

A jófejek lájkolnak és megosztanak. Jófejnek lenni jó.

A bejegyzés trackback címe:

https://lelekhid.blog.hu/api/trackback/id/tr7515113092

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.