Életközeli élmények

Lélekhíd

Betegségben ragadni vagy gyógyulni?

Mit üzennek a tüneteink?

2019. április 07. - FittAnyu

Tényleg úgy érkezik, mint derült égből a villámcsapás?

Ha visszatekintek a saját betegségeimre, mindig voltak előjelek, még ha akkor nem is észleltem őket vagy nem tulajdonítottam nekik kellő jelentőséget.

Hatalmas elszántság kell ahhoz, hogy szembenézzünk a démonainkkal. De visszafejtve a saját történetem néha meglehetősen összegubancolódott gombolyagját, biztosan tudom, hogy megéri. Annál is inkább, mert időközben rendszerint kiderül, hogy azok a démonok, amiktől kezdetben annyira félünk, nem is annyira démoniak.

Amikor mozgásterápiával kezdtem foglalkozni, már megéltem jó néhány felismerést, amik arra inspiráltak, hogy visszaadjak valamit a tudásból, amit egy nálamnál bölcsebb forrás vezetésével építhettem magamban. Ennek tükrében a betegségeim ma már sokkal inkább tűnnek áldásnak, lehetőségnek, hogy ne ragadjak bele egy kedvezőtlen élethelyzetbe, és képes legyek másik útra lépni.

Hamar szembesültem azonban azzal, hogy nem mindenki szeretne "meggyógyulni".

Persze, ha csak választani kellene egészség vagy betegség között, senki számára nem kétséges, hogy inkább az előbbit választaná, de ez nem olyasmi, amit kisorsolnak, nyereményre bocsátanak, ahogy nincs varázspálca sem, amivel suhintva egyszeriben meggyógyulhatunk.

Valóban választani elköteleződés. Azt jelenti, hogy beleállok teljes egészében. Aki az elején azt mondja, hogy hát, majd meglátjuk, meg hogy megpróbálom, aztán lesz valahogy, csinálom, ha nem jön közbe semmi, az a kilincsen tartja a kezét, készen rá, hogy bármikor kifordulhasson az ajtón. Úgy nem lehet fókuszált maradni, ha az agyunk egy részét mással kötjük le, mint pl. a menekülésre való készenléttel.

Emlékszem, amikor úszni tanultam, annyira közel úsztam a medence falához, ahol a kapaszkodó volt, hogy sebesre dörzsölte a kő a könyökömet. Amikor Apukám ezt észrevette, beljebb tessékelt a medencében. Rettenetesen féltem, de ő mindig ott volt arra az esetre, ha baj lenne, ezért aztán lassan úrrá lettem a félelmemen.

Arnold Schwarzenegger mondta egy riportban, hogy soha nem volt B terve. Mindent arra a bizonyos A-ra tett fel. Ami nem jelenti azt, hogy neki mindig, minden sikerült, de nem előre szövögette a menekülés terveit.

A gyógyulásnak több rétege van. Azzal kezdődik, hogy felismerjük-e egyáltalán, hogy betegek vagyunk és ki tudjuk-e mondani magunknak, hogy gyógyulni akarunk. Mert amíg tagadásban vagyunk, nem tudjuk az egymásra rakódott rétegeket sem lehántani, így azok idővel masszív páncélként vesznek körül és zárnak el bennünket attól, ami az EGÉSZség.

A legtöbb tünet, amit a tulajdonképpeni betegségnek gondolunk azonban már egy következmény. A feltárandó okok kifejlődött, és testet öltött tünetei.

Gyógyulni több, mint elvinni a testünket, hogy valaki meggyógyítsa, ezért nem elegendő pusztán annyi, hogy megfizetjük a kezelést, a gyógyszert, terápiát, mint amikor az autónkat visszük szervizbe.

Egy időben UAZ-zal jártam, és azt mondta a szerelőm, készüljek rá, hogy alkalmanként meg kell húzni benne a csavarokat, mert ez a kocsi úgy rázkódik menet közben, hogy csavar legyen a talpán, ami kibírja. Emlékszel még a kispolszkira? Na, pont úgy. Így aztán preventív jelleggel rendszeresen elvittem a műhelybe, cserébe viszont nem volt vele gondom soha. Mondjuk, jó lett volna, ha mindjárt van egy olajkutam is hozzá, vagy legalább egy olajsejk nagybácsim, mert fogyasztott annyit a kicsike, de ezt a problémát később az új tulajdonos oldotta meg azzal, hogy lecserélte a motort gázüzeműre.

Hallottad már azt a mondatot, hogy "nem tudnak meggyógyítani"?

Sokan tekintenek önmagukra is úgy, mint egy használati eszközre, mint az autójukra. Lemosom, tankolok bele, időnként elviszem a szervizben, kötök rá biztosítást, és kicsit ugyan bosszankodom, ha megkarcolják, de alapvetően használatra született és ennek megfelelően is bánunk vele. De még az autónkba sem mindegy, hogy mit tankolunk, mennyit és hogyan használjuk, sőt, még az sem, hogy mivel és hogyan takarítjuk. És igen, időnként meg kell vizsgálnunk azokat a csavarokat is...

Napi szinten kapok olyan kérdéseket kliensektől, hogy miért lehet ez és ez, és mit javaslok, mit kellene csinálniuk. Amikor aztán később rákérdezek, hogy csinálják-e amit javasoltam, a válasz nem egyszer az, jaj, nem, de fogom.

Miért kerülhet bárki abba a csapdába, hogy a gyógyulás helyett inkább egy nemkívánatos állapotban, vagy még rosszabb, egy betegségben ragad?

Még ha nem is fekete-fehér a helyzet, ahogy én látom, van néhány visszatérő motívum, amit ha felismerünk, máris könnyebb lehet a továbblépés.

 

Cselekedni, mozdulni, kilépni a megszokottból és ismeretlen pályára merészkedni kockázatosnak tűnhet.

Ezért ha kérdezünk is, a lelkünk mélyén szeretnénk olyan választ kapni, ami minket igazol. Szeretnénk valami olyat hallani, ami a legkevesebb macerával, változtatással jár és a lehető legegyszerűbben lehetünk túl a dolgon, ha pedig nem ezt halljuk, vagy delete-eljük a számunkra nem tetsző részeket vagy egyszerűen a kapott választ a magunk ízlése szerint értelmezzük. 

 

Az időnk már be van táblázva. 

Bármivel és bárhogyan is, de előbb-utóbb megtöltjük a napunkat. Megtölti a munka, a háztartás, a család, jó esetben jut belőle magunkra is, bár a pihenést már luxusnak érezzük. És ha még valamit bele kellene szuszakolnunk, ahhoz át kellene rendeznünk az időtervünket. És ez sok kényelmetlenséggel járhat, amitől húzódozunk. Leszokunk a társaságba járásról, becsukunk ajtót, ablakot a világ felé, csak nehogy valami "beüssön", és külön öröm, ha van egy dolog, amivel nem kell foglalkoznunk, vagy csak annyit, amennyi éppen hogy csak szükséges.

Ezért nem tesszük fel a kérdést sem még idejekorán, vajon jó irányba tartok? Jó ez nekem? Ez az étel, ez a szokás, ez a kapcsolat… Ahogy a párunknak sem mondjuk naponta, hogy szeretlek, egyszer mondtam, ha változik a dolog majd szólok, úgy majd reagálok arra is, ha fáj, vagy ha beteg leszek. Majd akkor elviszem a testem az orvoshoz.

 

Elébe menni a problémáknak alapvetően egy másfajta gondolkodásmódot követel tőlünk, mint a problémákra reagálni.

Ami persze, nem azt jelenti, hogy elvárnánk a rosszat, sokkal inkább azt, hogy figyelembe vesszük a kockázati tényezőket és még az előtt cselekszünk, hogy a fejünk fölött összecsapnának a hullámok. A megelőzés, a prevenció azonban rosszul csengő szavak azok számára, akik nem tudják megfelelően beilleszteni, összefésülni az életszemléletükkel. A harsányan pozitívak számára összeegyeztethetetlennek tűnhet egy feltételezett rossz ellen stratégiát gyártani, a negatív hozzáállással pedig az cseng össze, hogy ami elromolhat, az el is romlik. Ezzel szemben, aki sokat betegeskedik, ahogy én is fiatal felnőtt koromig, hajlamosak vagyunk a betegséget, a fájdalmat tekinteni természetesnek. Persze, útjelzőkre, keretekre mindannyiunknak szükségünk van, de jobb ezeket inkább irányvonalakként, rugalmasan szemlélni, mint kőbevésett szabályokká tenni.

 

A betegség, az azzal járó panaszokkal együtt rövid időn belül képes az életünk részévé válni.

Beszélünk róla, foglalkozunk vele, meghatározza a mindennapjainkat. Szinte már családtag. Még neve is van, amit latinul is tudunk, mert mennyivel jobban hangzik például, hogy polymyalgia rheumatica, mint az, hogy reumás izomfájdalom. Ami pedig része az életünknek, az hiányozni is tud. Szoktam kérdezni a klienseimtől, mit tennének, ha lenne egy szekrényünk a stúdióban, ahová betehetnék ezt a problémájukat és ott hagyhatnák.

Te mit tennél?

 

A betegség, mint segélykiáltás.

Amikor nem szavakkal, de mégiscsak azt mondjuk: törődj velem! Bizonyos betegségek, mint például a mozgásszervi panaszok esetében, ráadásul még a külső szemlélő számára is azonnal szembeötlő lehet, hogy valami gondunk van. Megkérdeznek, aggódnak értünk. És ez a plusz figyelem, amit így megkapunk, még ha tudjuk is, hogy ez nem annyira nekünk, mint inkább a témának szól, bizony, jól esik a lelkünknek.

A betegtársakban pedig az életünk új szereplőire találhatunk. Végre van, aki meghallgat, sőt, csillogó szemmel érdeklődik a legszaftosabb részletek után is. De a betegtársak számára új hallgatóságot jelentünk mi is, így ez egy sajátos win-win helyzet, amíg valaki ki nem lép a körből, és nem kezd el gyógyulni. (Ez utóbbi egy új helyzetet teremt, amiről szintén érdemes beszélnünk.) Ha ültél már orvosi rendelőben, akkor nem ismeretlen, amikor két beteg egymás fölé licitálva meséli a maga történetét, kicsit talán ki is színezve azt, hogy még érdekesebb legyen. Nyilván nem akar senki tudatosan félrevezetni másokat, de az érdeklődés középpontjába kerülni, az bizony úgy tud hatni, mint valamiféle drog, függővé lehet tőle válni.

Emlékszem, amikor a párom megtudta, hogy képes vagyok bizonyos megmagyarázhatatlan dolgokra, például tárgyakat a homlokomra ragasztani, meg a vasból készült kulcsot pusztán koncentrálással átfordítania tenyeremben, teljesen transzba esett. Attól kezdve nem tudtam vele úgy társaságba menni, hogy ne hozza elő a dolgot. És persze, mindenki akarta látni, én meg, mint valami vásári komédiás, rendre be is mutattam. Szerettem látni ahogy ámulnak körülöttem, hogy tudok valamit, ami izgalomba hozza az embereket, és persze mindenki azonnal maga is ki akarta próbálni, amihez lelkesen asszisztáltam. Egészen addig, amíg rá nem döbbentem, hogy miről is szól mindez. Hogy ez a plusz figyelem mennyire sokat jelent számomra, még ha nyilvánvaló is volt, hogy az emberek nem rám kíváncsiak, hanem a produkcióra.

Feltettem magamnak a kérdést, tényleg megelégszem a figyelem felkeltésének ilyen olcsó módjával? Vagy van más, értékesebb dolog is a tarsolyomban, amit figyelemreméltóbbnak vélek?

Nem a közönség, hanem én? Így aztán megbeszéltük a párommal, ha újra szóba kerülne a dolog, előbb engem kérdez meg, van-e kedvem hozzá egyáltalán.

Igen, muszáj beszélnünk az érzéseinkről, beszélnünk arról, mit szeretnénk, még akkor is, ha ezt esetleg kellemetlennek vagy kényelmetlennek gondoljuk. 

 

Aki megszakítja a kört, arra nem néznek jó szemmel.

Minden közösség valamiféle kölcsönös érdek mentén alakul ki. Előfordul, hogy ez a körforgás abból áll, hogy kölcsönösen támogatjuk egymást a bajban, tehát egyszerre vagyunk támogatók és támogatottak, ami a szereplők számára jelentős érzelmi pluszt ad, egyfajta léleksimogatást. Nekem jó, hogy mellettem állsz, de én is melletted vagyok. Ez utóbbi pedig kétszeres jutalmat jelent, hiszen nem csak kívülről kapom, de magunkat is megsimogathatjuk, amiért ilyen kedvesek, együttérzők, segítőkészek vagyunk. Ha valaki azonban elkezd gyógyulni, és egyre kevésbé igényli a támogatást, együttérzést, azzal megszakítja ezt a kört. A támogatásból kapott jutalmak azonban hiányként jelentkezhetnek, ami az ezt elszenvedőben fokozhatja a rossz érzéseket, akár a betegsége romlását is hozhatja. 

Egy érzelmileg elbillent állapotban pedig nincs is könnyebb, mint a másikat okolni: te tehetsz róla, hogy rossz(abb)ul vagyok.

És ilyenkor történhet meg az, hogy a gyógyuló bűntudatot érez, és visszaesik.

És ott van még egy említésre érdemes motívum. Amíg egyenlőnek érezzük magunkat, akár a betegség, akár az anyagiak vagy a kapcsolataink stb. minőségét illetően, addig egyensúlyban vagyunk. Ha valakinek egyszerre több lesz valamiből, jobb laboreredményei, jobb fizetése, munkahelye vagy pl. szinglik esetében hirtelen felbukkan a nagy ő, az egyensúly elbillen. Ilyenkor könnyen az irigység mérge hullhat az illetőre és válhat árulóvá a többiek szemében.

Az emberek, akikkel kapcsolódunk, saját magunk tükrei.

 Ha te változol, a körülötted lévő emberek is átrendeződnek.

 

A betegség okot adhat, hogy átírjuk egy kapcsolatban betöltött szerepeinket.

Két embert meghatározott okok, érdekek kapcsolnak egymáshoz, még ha nem is vagyunk minden esetben ezeknek az okoknak a tudatában. A világunk azonban dinamikusan változik, ami hatással van ránk, az egyénekre is. Van akire úgy, hogy képes nyitni, fejlődni, lépést tartani, változni, van aki azonban foggal-körömmel ragaszkodik az állandósághoz. Az állandóság azonban egy illúzió. Minden napunk, az abban történt események, találkozások, beszélgetések, mindaz amit hallunk, látunk, olvasunk, és amire ennek hatására gondolunk, ha picit is, de befolyással van ránk.

A tegnapi énünk és mai, még ha ezt akarnánk, sem lehet ugyanaz.

Ha nem is egetrengető hatások ezek, de hónapok, évek alatt egyre messzebb visznek bennünket egykori önmagunkhoz képest. Egészséges esetben ezek a hatások olyan változásokat indítanak el bennünk, amik által jobban ki tudunk teljesedni, és békében, örömben tudunk élni.

Ahhoz, hogy egy kapcsolat hosszú időn keresztül egészségesen működhessen a benne lévők ilyenforma változása mellett, a kapcsolatnak magának is lépést kell tartania ezzel, és változnia kell. Ha ez nem történik meg, akkor beszélünk arról, hogy két ember "elfejlődik egymás mellett".  Ezzel azonban nem mindig könnyű szembenézni, pláne, ha valaki az állandóság illúziójában ragadt, és nem a változás, a "megfejlődés" útját járja. És akkor hirtelen megjelenik a betegség, ami képes átrendezni, átírni ezt a történetet, amivel teljesen új szereposztást adhat két ember számára. Fejlődés nincs, adódik viszont egy új élethelyzet. És ha az új szereposztás mindkét félnek megfelel, onnantól kezdve abban lesznek érdekeltek, hogy ez fenn is maradjon. Még ilyen fájdalmas áron is.

 

Nem nézünk tovább a most-nál.

Van, hogy az életünknek olyan időszakát éljük, hogy odaadnánk „országunkat egy lóért”.

Amikor a pillanatnyi nyereség csábító, könnyű megfeledkezni arról, milyen hosszútávú hátrányokat szenvedhetünk el, mit okoz majd ez a döntésünk a későbbiekben.

Most jól esik, ezért ezt választjuk. Eddig nézünk. Jó esetben ez letisztul, átrendeződik bennünk és képesek vagyunk új döntésekkel átírni a hatását, de látjuk azt is, amikor valaki hosszabb időre ebben az állapotban ragad. És a nem megoldott problémák rétegei úgy rakódnak egymásra, ahogy a hagymahéjak.

Az "élj a mában" nem azt jelenti, hogy semmibe veszem a holnapot. Az jelenti, hogy törekszem rá, hogy a pillanatot, annak teljességében megéljem. Ha veled beszélgetek, akkor rád figyelek és lenémítom a telefonomat is. Ha pedig befejeztük a megbeszélést, visszahívom, aki keresett. Ha figyelek valamire, akkor nem posztolgatok és addig nem kapkodom a fényképezőgépet sem, hogy megörökítsem, amíg nem hatott át az élmény, amíg nem gyönyörködtem ki magamat.

 

Nem látjuk a fától az erdőt.

Van, hogy csak sodródunk. Nem látjuk meg a jeleket, nem rakjuk össze az információkat, mert máshol van a figyelmünk vagy túl nagy a zaj bennünk, körülöttünk. Ezért is fontos, hogy időnként "kikapcsoljunk", elcsendesedjünk, és a figyelmünket kívülről befelé irányítsuk. Ez is olyasmi, ami, ha nem szoktunk hozzá, akkor gyakorolnunk kell. 

 

Olyan világban élünk, ahol a jó hírek hír értéke jóval elmarad a rossz hírekétől.

Arra a hírre, hogy XY boldog, kiegyensúlyozott családapa, aki örömmel megy be reggelente a munkahelyére, nem kapjuk fel a fejünket, meg sem érinti az ingerküszöbünket, de ha úgy folytatódik, hogy míg egy reggel a munkahelyére érve önmagából kivetkőzött és kalapáccsal zúzta szét az irodában lévő számítógépeket, hát, ha még meg is sebesített valakit és ott a történetben a vérszag, máris többen kattintanak rá. Nem mondom, hogy nem szeretnék annyi látogatót az oldalamon, mint a bulvárcikkek, és persze, hogy az egóm időnként bele sutyorog a fülembe, de van hang, ami határozottabban szól nála.

Mindennek van ára, még ha nem is pénzben számítják. A kérdés, hogy hajlandók vagyunk-e megfizetni.

Én tudatosan más polcra tettem magam. Pedig de ütős cím lehetne: Te felismerted volna a kollégádban a kalapácsos gyilkost? :-)

 

A rendre visszatérő csapda, a megszokás.

Ahogy én látom, ami fáj, sokszor nem fáj eléggé ahhoz, hogy mozduljunk. Hogy lépjünk az ismeretlen felé, még ha az reménykeltő is. Inkább maradunk az ismerős rosszban, tűrök, nyögök egyet-kettőt, bekapok egy gyógyszert, mint hogy összekapjam magam és megnézzem, mi van a tányéromon, a gondolataimban, milyenek a kapcsolataim, vagy épp, hogy mennyit és mit mozgok. Megelégszünk a látszatmegoldásokkal, mint hogy magunkba nézzünk, hogy megvizsgáljuk, mit ad vagy épp vesz el tőlünk ez a helyzet, ez a betegség.

Sokszor egyszerűen könnyebbnek látszik elbújni a betegség kínálta helyzet mögé, rámutatni a genetikára vagy bármi másra, amitől nekünk ez nem megy, ne is várja tőlünk senki.

Kihátrálni a buliból sokkalta kényelmesebb, mint felelősséget vállalni, hogy rossz a zene, amit játszunk, és megtanulni azt jól csinálni.

A kényelmes ellavírozás a lényeges dolgok mellett azonban rengeteg frusztrációt tud bennünk kelteni. Ha nem is mondjuk ki, ha nem is változtatunk, azért érzékeljük, hogy ez a sodródás nem visz jó felé. Halljuk a zuhatag dübörgését, és jó eséllyel tudjuk, mi vár ránk, ha nem cselekszünk, még sem cselekszünk. Ettől pedig dühössé válunk. Haragszunk a világra, másokra, önmagunkra.

 

A panaszkodás és a düh csapdája.

Amikor panaszkodunk vagy dühösen dohogunk, az olyan érzetet kelt, mintha csinálnánk valamit, pedig ugyanolyan passzív, mint mondjuk leülni és TV-t nézni. A legsötétebb bugyra pedig a dühnek, ha magunk ellen fordítjuk. Ha a lelkünk mélyén úgy érezzük, hogy meg sem érdemeljük a gyógyulást, ezért folytatjuk a kártékony cselekedeteinket, akár fizikai akár mentális szinten, mert ezzel is büntetni akarjuk magunkat. 

 

A betegség olykor menedék.

Menedék az egónknak, hogy lám, lám, ezért nem megy. Nem mehet. Tudnám ezt én jobban is, de a betegségem, a rajtam kívül álló okok, korlátok ezt nem teszik lehetővé. Pedig én nagyon akarom, hisz' látod, de ez a csúnya dolog megfosztott a lehetőségtől. Ezért sajnálj, kímélj!

Ilyenkor a korlátaink elfogadása, a gyakorlás, a türelem helyett keresünk valamit, amibe bele lehet kapaszkodni, és ami megadja a felmentést számunkra.

Egyik órámon történt. Egy régi kliensem meglehetősen rossz hangulatban érkezett, és aznap nehezen követte a gyakorlatokat. Hiába javasoltam, hogy csináljon mindenből csak annyit, amennyi megy, de azt szabályosan, odafigyelve, nem így tett. Látszott rajta, hogy nehezen viseli, hogy neki ez nem megy, ő akart mindent csinálni, amit a többiek. Aztán az egyik gyakorlatnál felszisszent és a vállát panaszolta. Attól kezdve bármilyen végtagunkat is mozgattuk, ő kitartóan a vállát fogta, nézegette, mozgatta jól láthatóan, hogy ha valakinek a csapatból még szemernyi kétsége maradt volna, hogy az a csúnya váll a mumus, az is kétséget kizáróan tudja ezt. A válla megadta számára a kívánt felmentést. 

Gyógyulni az munkás. Minden tekintetben. Önmagunkba nézni, a megkövesedett nézeteinket bontogatni, felismerni, ha tévedtünk, a határainkat finoman, elfogadó figyelemmel tágítgatni, új utakat felfedezni, beszélni róla, de még csak rá is nézni a fájdalmainkra... És kezdetben nehéz is. Amíg bele nem jövünk. Amíg rutinná nem válik, hogy nem felcsapjuk a fáradt vagyok, kevés az időm, nincs pénzem rá vagy haragszom kártyát, mikor melyiket, és nem ezzel intézzük el a dolgot. És nem is azzal, hogy majd az idő megoldja. Mert nem szokta. Ahogy a család, a barátok, a munkahelyünk, a pártok sem. Csak TE oldhatod meg a saját gordiuszi csomódat, ezt senki más nem fogja helyetted. Leginkább azért, mert mindenki a saját maga csomóit bogozgatja, azzal van elfoglalva.

Olvasni, tanulni persze, lehet, sőt nagyon is érdemes, mert a tudás, amit megszerzünk az tényleg a miénk, és ez az, amit tovább tudunk építeni, gyarapítani. Én sokszor elgondolkodom ezen, és hálával tekintek arra a tényre, hogy nem születtem az élet díszpáholyába, mert hiszem, hogy a személyiségemnek nagyon is szüksége volt arra az útra, amit így megtettem.

A legtöbbet talán épp a betegségeimnek köszönhetek, mert a gyógyulást választva egyszerűen nem tudtam megúszni, hogy magamon dolgozzak, hogy rendet tegyek magamban.

Talán jókor talált meg M. Scott Peck könyve, amire már annyiszor hivatkoztam és időben megértettem, nem csak az agyammal, a szívemmel is, hogy „az élet nehéz”. Ezért kár erről vitatkozni és erre energiát pazarolni.

A lelkünk mélyén persze, pontosan tudjuk, hogy a kis stiklijeinknek esélyes, hogy lesz következménye, a melléevésnek, a nemmozgásnak, a szőnyeg alá söprésnek, de most még nincs, és ott a remény, hátha megússzuk. Ha érted, mire gondoltam az előzőekben, akkor érted, hogy miért mondom azt, rosszabb nem is történhet, mint hogy megússzuk. Mondom ezt úgy, hogy hiszek a szerencse faktorban, de abban is, hogy a jószerencse is azok mellé szegődik szívesebben, akik nem spórolják ki sem a munkát, sem a fontos elemeket, és jó kőművesként a kötőanyagot is beleteszik.

 

Dolgozni akarunk, és nem eredményesek lenni.

Annyi, de annyi emberrel találkozom, akik keményen és nagy szorgalommal dolgoznak, mégsem érzik a helyükön magukat. Mert nem az eredményt nézik. Nem terveznek meg egy utat, nincs a szemük előtt, hogy miért csinálják, és hová szeretnének eljutni, ezért nem tudnak felszabadulni, megkönnyebbülni, elégedetten hátradőlni, megérkezni sem. Néha megveregetni a saját vállukat, hogy ez szép volt, így tovább! Elfáradnak. Sokszor nem fizikailag, lelkileg, és ebbe betegszenek bele. A cél nélküli cipekedésbe.

Sokan úgy tekintenek önmagukra, mint az életük rabszolgájára, egy gépre, ami termel. Megfeledkeznek önmaguk értékéről, az örömeikről. És amikor hónap végén kifizetik az összes csekket, egy kicsit sem elégedettek. Hogy biztosan értsd, mire gondolok, el kell mesélnem valamit.

Amikor két gyerekkel elváltam, több adósságom volt, mint amit le mertem volna írni egy papírra. Egyszerűen úgy éreztem, összeroppannék tőle. Akkor derült ki a gerincsérvem is.

Olyan gödörben éreztem magam, mint még addig soha, egy lépesre voltam az összeomlástól, és tetejében még a lábamat is húztam, de amikor reggel felkeltem, azzal erősítettem magam, hogy az a szám ma kisebb lesz, és ettől erősebb lettem. Attól kezdve nem csak keményen dolgoztam, hanem egy másfajta szemlélettel.

Van, hogy fizikailag nem tudunk többet dolgozni, de jobban igen.

Én jobb akartam lenni abban, amit csinálok. Értéket adni. És ezzel válni értékesebbé a munkaerőpiacon. Ehhez azonban nem elég a szó szoros értelmében a munka, ehhez fejlődni kell. Tanulni, önmagunkba visszaforgatni. Tényleg meggyógyulni. Testestül, lelkestül.

Egyik kliensem mondta, amikor a derekát tépeltem, hogy olyan „nyomorultnak” érzi magát a „beállt” dereka miatt, hogy még zoknit sem tud önállóan felvenni.

A betegségben talán a legnagyobb trauma, hogy a szabadságunktól foszt meg bennünket.

 

De a szabadság lehet teher is.

Hiszen, ha arra mehetek, amerre csak akarok, rögtön felmerül egy sor kérdés. Merre akarok menni egyáltalán? Vagy inkább üldögélnék kicsit? És miért? Kivel? Mikor? Meddig? Mennyivel egyszerűbb, amikor megmondják ezt mások. Akár orvosok, terapeuták…

 harmonybf.jpg

Tetszett ez az írás?  Másoknak is hasznos lehet? Az ő nevükben is köszönöm, hogy lájkolod  és megosztod.

Olaszország gyöngyszeme: az Amalfi part

Már egy ideje fontolgattam, hogy nekifogok úti beszámolót írni, olyan hasznos információkkal, amik megkönnyíthetik az utazásodat, vagy akár a döntésedet, ha épp úti cél választásán gondolkodsz, nálam ugyanis már a ráhangolódásnak komoly rituáléja van. Végül csak tavaly kezdtem írásba, ezért célszerűbbnek találtam a legfrissebb élményekkel kezdeni.

Olaszország szerelmeseként az Amalfi régióval szemeztem már egy ideje, de legutóbb Portugália győzte meg a szívünket. Ennek az utunknak a részleteire később még visszatérek, most fogadd szeretettel kedves Olvasóm, az Amalfi partról hozott élménybeszámolómat.

Mivel már a tervezés-szervezés részt nagyon élvezzük, az extrémebb utakat kivéve magunk szoktuk megszervezni az utazásainkat Lacival, a férjemmel. Mindketten amolyan aktív pihenésre vágyók vagyunk, akik nem bírnak naphosszat heverni egyazon helyen, én még tenger-függőként sem :-), mi szeretünk menni, felfedezni és megélni egy hely sokszínűségét. A látnivalók habzsolása azonban nem a mi műfajunk. Nem kipipálni akarunk mindent amit az útikönyvek felsorolnak, de még azt a tervet sem feltétlenül, amit az okosfüzetemben összeraktunk. Nem megyünk be minden templomba, kiállításra, viszont imádjuk a piacokat, a kis boltokat, ahol helyi emberekkel lehet találkozni, beszédbe elegyedni. Hm, milyen jó is elüldögélni és kávét kortyolgatni a nyüzsgő kikötőben, megmászni egy kilátót, hogy onnan lássuk a naplementét, kulináris kíváncsiságunknak hódolva olívabogyót, sajtot, szalámit vagy akár bort kóstolni egy helyi termelőnél...

 

A megérkezés

 

Amikor ezt az utunkat tervezni kezdtük, még abban gondolkodtunk, hogy autóval, hosszabb, rövidebb városnéző megállók közbeiktatásával tesszük meg a cca. 1500 km-t Budapesttől Amalfiig, de a 2 hetes szabadságunk idejére ez igencsak zsúfolt program lett volna. És mivel nem akartunk végigrobogni Európa egyik legtöbb látványosságát rejtő vidékén, végül lerövidítettük a listánkat és a repülés mellett döntöttünk. A Wizzair nápolyi járatával 1 óra 40 perc az út, a reptérről pedig a Pintour társaság kisbuszával nyílegyenesen el lehet jutni Amalfiba.

2018. július 24. A gépünk ugyan jókora késéssel indult Ferihegyről, de a nápolyi reptér úgy várt bennünket, mint régi ismerősöket. A város fölé emelkedő Vezúv látványa kétséget kizáróan megerősített, a nyaralásunk elkezdődött.

vezuv_1.JPG

Bár jelezve nem volt a megálló, némi kérdezősködés után a táblákkal jól jelzett Ali busztól kicsit tovább megtaláltuk a kisbuszunkat.

pintour.JPG

Már ez az út ízelítőt adott a Salernói-öböl szépségeiből. A hegyek közé ékelt városkák, a meredek sziklák, a rajtuk kanyargó szűk utakkal, a tenger kékje pont olyan festőiek, mint ahogy azt az útikönyvek alapján vártuk, mindössze az érzékeny gyomrúaknak javasolt nem ugrálni és forgolódni a fényképezőgéppel, amit én is gyorsan megtanultam. :-)

utamalfiba.JPG

Szűk 2 óra múlva már Amalfi főterén, a Piazza Flavio Gioian álltunk, ahonnan a szállásadónkkal lelevelezett transzferrel még megtettünk egy rövidke utat. Ez a kis tér egyébként a partvidék egyik legforgalmasabb csomópontja, itt a kikötő, innen indulnak és ide futnak be minden irányból a helyi buszok, állnak itt taxik, parkolnak motorok, autók, a turisták áradnak minden felől, szóval jókora a nyüzsgés, de a helyi rendfenntartók valahogy mindig rendet vágnak a káoszban.

Egy kis élelmiszerboltot érintve még bevásároltunk, majd a szállásunkon, a kilátásban gyönyörködve felnyitottunk egy üveg jó helyi bort.

szallas_2.JPG

Bár bak jegyűként szeretek tervezni, ezúttal csak nagyon vázlatos skicceink voltak, mit is szeretnénk megnézni, ahogy azt sem döntöttük el előre, hogy bérlünk-e autót, motort vagy sem. Mivel az útleírásokban azt olvastuk, hogy a közlekedés a menetrend szerinti járatokkal is egészen jól megoldható, kezdettől erre hajlottunk, mint sem, hogy a parkolással bajlódjunk a csúcsszezonban, amikor a partvidékre nyugodtan ki lehet tenni a megtelt táblát.

parkolasmini.JPG

Ráadásul a saját autónak megvan az a hátránya, amit már több utunk során megtapasztaltunk, hogy akkor is kötve vagy hozzá, ha történetesen nem akarnál A-ból indulva A-ba visszatérni. Az Amalfi partvidék pedig az a hely, ahol folyamatosan csábítást érezhetsz erre. Úgyhogy nem béreltünk semmilyen járművet és néhány döccenőtől eltekintve, amikor jól jött volna egy gyorsabb, kényelemesebb megoldás, úgy gondoltuk, jól döntöttünk.

 

Szállás és egyéb praktikumok

 

A különböző gyűjtőoldalak sokféle szállást kínálnak ezen a partszakaszon is. Mi jellemzően a booking.com-ot részesítjük előnyben, de mivel már január-februárban nem találtunk megfelelő paraméterekkel szállást, végül az airbnb-n foglaltunk.

kilatas.JPG

A szállásunk alatti útról is meseszép látványban gyönyörködhettünk

 

Amalfiban laktunk, de néhány buszmegállónyira a centrumtól, az apartmanházunk pedig közvetlenül a tenger fölött magasodó sziklafal oldalában épült.

szallas2.JPG

Ugyanarról a parti útról így festett az apartmanházunk... Hogy hogyan tudnak itt építkezni? :-)

 

Amikor egy szálláshelyen több napot töltünk, és szívesen nyújtjuk kicsit hosszabbra a reggelt, inkább választunk kis konyhával felszerelt apartmant, mint ahogy itt is tettük, persze, terasszal. :-) Ilyen kilátást vétek kihagyni.

Szárított sonka, coppa di Parma, mortadella, pancetta, sajtok, olívás és szárított paradicsomos lepény kenyér... Hm, az olaszok mesterei az ízeknek.

reggelimini.jpg

teraszmini.JPG

A reggeli gerincébresztő tornám a napfelkelte csöndjében 

 

Az évek alatt egyre racionálisabbak és praktikusabbak lettünk a csomagolásban. Bár nekem még mindig van mit lefaragnom, már nem pakolom be a fél háztartást, :-) mint pár éve. Igaz, a szállások is egyre jobban felszereltek lettek. Tekintve, hogy a fapados járatokon nagyon megszigorították a csomagfeladás és a kabinba felvihető poggyász feltételeit, mosható, vasalás nélküli, könnyen kezelhető ruhákat igyekszünk magunkkal vinni és olyan apartmant keresni, ahol van mosógép. Ez utunk során olyan opciót váltottunk, hogy mindketten 20 kg-os poggyászt adhattunk fel, fura is volt azzal sakkozni, hogy ne lötyögjenek a bőröndben a holmik. De visszafelé nagyon jól jött az a plusz hely. :-)

A szállásokat nem csak képek, leírás, értékelés alapján szoktuk szemügyre venni, de Google Earth-ön is. Milyen a környék, mennyire van közel vagy messze csomópontoktól? Ha autóval megyünk vagy bérlünk, tartozik-e parkolóhely a szálláshoz, ha nincs, hol tudunk parkolni, ha viszont gyalogosan tervezünk, akkor milyen az egyéb közlekedés, van-e a közelben bolt, étterem stb., ezek mind fontos kérdések, amikre jó előre felkészülni, választ kapni.

Amalfiban, és általában ezen a partvidéken, hosszú lépcsősorok vezetnek mindenhova. Ha akarod sem tudod megspórolni, hogy valamennyit lépcsőznöd kelljen, úgyhogy az edzettség itt kifejezetten előny. 


strand.JPG

Július 27-én egy ritka és különleges élményben is részünk volt, a teraszunkról nézhettük végig a teljes Holdfogyatkozást.

holdfogyatkozasmini.JPG

 

Amalfi

 

Ha a főtérről elindulsz felfelé a kis utcácskán, szinte azonnal a Szent András-katedrálishoz (Duomo) jutsz, ami egy épületegyüttes része. Én ott állva, abban a pillanatban estem igazán szerelembe ezzel a városkával és onnantól bármikor, bármilyen napszakban jártunk arra, mindig megcsodáltam ennek az épületnek a különböző arcait.

Első ott jártunkkor épp egy temetési szertartáshoz készülődtek. Először nem értettük, miért terelgetik a turistákat biztonságiaknak látszó férfiak, de hamarosan megérkezett a gyászoló család a koporsóval. Nagyon bensőséges találkozás volt ez a helybéliekkel, és a könnyeimet törülgetve még sokáig a pillanat hatása alatt voltam.

dom.JPG

Tovább menve kis üzletek, kávézók, fagyizók, éttermek váltják egymást. Érdemes bekukkantani a kis sikátorokba is, mert tartogatnak váratlan szépségeket. 

amalfi.jpg

Az itteni élet egy másik arcával találkoztunk este, amikor a levegő kissé lehűlt és a turisták felcserélték a strandruhát egy elegánsan szellős darabra. A halak frissek, a borok csábítóak, előételtől a desszertig széles a választék. Ínyenceknek ezeket muszáj megkóstolni. :-)

gasztro2mini.JPG

Bármilyen napszakban érdemes betérni a Pasticceria Andrea Pansa cukrászdába, a forgatagból kicsit kiszakadva elüldögélni a bájos asztalkák egyikénél. Mi több alkalommal is innen indítottuk a napunkat egy kávé-süti kombóval, annál is inkább, mert innen a menetrend szerinti buszok és a kikötő is csak pár lépés.

gasztro3.JPG
amalfikikotomini.JPG

 

Salerno

 

Az utazás izgalmasabb volt, mint maga a város. Hajóval érkeztünk, így a Tirrén-tenger felől is megcsodálhattuk a Salernói-öböl városkáit, Amalfitól, Salernoig. 

cetaramini.JPG

Az egyik kikötőnk, Cetara. Egy kis halászfalu volt, ma az UNESCO Világörökségének része, az Amalfi-part többi városával együtt

 

Már Salerno kikötőjében meglepve néztük, hová tűntek az emberek az utcákról. Mintha megállt volna itt az élet. Az öböl névadója kellemes város, hatalmas kikötővel, tipikus olasz utcácskákkal, sikátorokkal, gyönyörű parkkal, sétánnyal, de jóval alulmaradt a partvidék többi látnivalójához képest.

salernomini.JPG

salerno.JPG

Érdekes volt az is, hogy a belvárosban járva egyetlen élelmiszerboltot sem találtunk. Voltak kicsi és nagyobb éttermek, pékség, ahol nagyon finom sütit ettünk, de palackos ásványvizet végül a nap végén, a kikötőbe visszatérve tudtunk csak vásárolni. 

 

Positano

 

Az a városka, ahová többször is visszatértünk és mindannyiszor másik arcát fedte fel előttünk. Egy sziklák közé épült ékkő, színes házakkal, kis boltokkal, teraszokkal, nagy kikötői forgalommal, stranddal, pezsgő élettel. Első ízben az Istenek Ösvényét végigjárva találkoztunk, akkor ezzel a látképpel fogadott bennünket.

positano4.JPG

positano2.JPG

Elegáns boltok, élénk színek, virágok mindenhol, igazi mediterrán hangulat

 

Az Istenek Ösvénye

 

Tikkasztó hőség ide vagy oda, ezt a túrát semmiképpen nem akartunk kihagyni. A monda szerint itt ereszkedtek le a görög istenek a tengerhez, hogy Odüsszeuszt megmentsék a szirénektől. Korán reggel, a szokott buszmegállónkból indulva a helyi, Agerola felé tartó járattal vágtunk neki a hegyre tapasztott szerpentinnek. Kértük a sofőrt, szóljon, hol kell leszállni, de enélkül is eltéveszthetetlen lett volna, ugyanis szinte kiürült a busz a célállomáson.

isteneko_1.JPG

Agerola főteréről indul az út: Sentiero Degli Dei , az Istenek Útja

 

Már a hegy lábánál láttuk, hogy fönt gyülekeznek a felhők, de cseppet sem bántuk, hogy nem fog tűzni a Nap ezerrel. Minden eshetőségre felkészülve azért vittünk magunkkal esőkabátot is, de végül nem volt rá szükség. Agerola főteréről jól kitáblázott, jelölt út vezet két célállomás felé, ami száraz időben biztonságosan járható. A hosszabb és látványosabb szakasz egészen Positanoig visz, mi ezt jártuk végig.

Számomra mindig érthetetlen, hogy lehet nekivágni egy ilyen útnak szandálban, mégis láttunk rá példát. Ez nem csak lassítja a haladást, de kifejezetten balesetveszélyes is, úgyhogy megfelelő ruházatról, és túrázásra alkalmas cipőről mindenképpen érdemes előre gondoskodni.


isteneko2.JPG

Az ösvény legeleje egy könnyed sétaút, de a legszebb panorámájú szakaszt inkább közepesen nehéznek mondanám, ahol sziklák között kanyarog az út föl és le, helyenként igen meredeken. Van, hogy nagy kövekkel, máshol murvás, apró, görgő kavicsokkal 'felhintve'. 

istenekopanorama.JPG

Alattad a mélység, a tenger azúrjával, fölötted a mediterrán kék ég, még ilyen párafüggönyön át szemlélve is lenyűgöző látvány, élmény, ha nem is teljesen veszélytelen. Épp egy erdős szakaszon haladtunk, amikor leomolhatott a szikla. A fáktól semmit nem láttunk, csak hallottuk, amint nagy robajjal megindul a hegy. Nagyon közel volt. Sokat nem tehettünk, mint hogy földbe gyökerezett lábbal füleltünk, hogy merre halad a hang forrása. Szerencsére elkerült bennünket és a nem sokkal előttünk haladó párt is. 


isteneko4mini.JPG

Az ösvény végén, Nocellébe érkezve aztán az üzleti érzékkel megáldott olaszok újabb kedves meglepetése, limonádé bár várja a kitikkadt túrázókat. Mi kicsit tovább, a főtéren, a Piazza Santa Crocen álló pavilonban ittunk mennyei, frissen facsart gyümölcskoktélt, mielőtt nekiindultunk az 1700 lépcsőnek.

isteneko5mini.JPG

 A háttérben, a lépcsősor végén lévő város Positano

 

Ravello

 

Ez a város egy igazgyöngy, ami a hegyek között húzódik meg szerényen, minden gyönyörűségével, panorámájával, káprázatos parkjaival, kertjeivel, éttermeivel, kis boltjaival, galériáival, kávézóival. Egy békés sziget, ahol a lassításra, csöndre, nyugalomra vágyó lélek megpihenhet, föltöltődhet. Igazi kézenfogva sétálós, összebújós, szerelemre lobbantós hely. :-) 

 ravello2mini.JPG

Amalfi központjából buszoztunk fel ide. Már az utazás is élmény, hiszen a hegyek-völgyek között kanyargó útról pompás kilátás nyílik a tengerre, de a város minden zuga valamilyen gyönyörűséget rejt. 

ravello5mini.JPG

 

Sorrento

 

A félszigetnek nevet adó városka felfedezésére is érdemes egy egész napot szánni. Ez a rendkívül sokszínű város nagyon a szívünkhöz nőtt, nem csak azért, mert itt ettük az eddigi legfinomabb pizzát a Bistrot Lievitomadre Iommellaban, de a sokféle szépsége miatt is, amivel találkoztunk. És ha már itt jársz, és történetesen shoppingolni támad kedved, az olasz divat színe-java is megtalálható itt. :-)

sorrento6_minijpg.JPG

sorrento2mini.JPG

A lépcsősor, amin a kikötőből feljutsz a főtérre

 

sorrento5mini.JPG

És ha feljutottál, állj meg kicsit és gyönyörködj

sorrento4_2_kicsi.JPG

Kilátás a völgybe, ahol  a régi malom épületei 1866 óta állnak elhagyatottan, és amiket azóta a magas páratartalom miatt burjánzó növények birtokba vettek

 

Ide is hajóval érkeztünk, visszafelé azonban busszal mentünk, így élveztük a pazar kilátást, a villák között kanyargó úton. A busz a központi pályaudvar előtti térről indult, ahonnan Nápoly felé, Pompei érintésével, a Circumvesuvianaval lehet tovább utazni, de erről az utunkról később írok.

 

Praiano

 

Este/éjszaka a városok egy egészen más arcával ismerkedhetsz meg. Az egyik ilyen élményünk Praianohoz kötődik, ami mint kiderült, egy igen bájos városka, és ahol egy nagy séta után különösen finomat vacsoráztunk egy csodás panorámájú hotel teraszán. Ha úgy éreznéd, túl sok a jelző, hidd el, még kevés is. :-)

Hazafelé a világító mécsesekkel szegélyezett főutcán sétáltunk még egyet, olyan finom meleg este volt.


priano.JPG

 

Capri 

 

Capri egy életérzés. Szépség, elegancia, luxus, a mediterrán kékség közepén. Ide nem szabad hátizsákos turistaként érkezni. Caprit olaszosan, könnyű nyári ruhában, feltűrt ujjú leningben kell felfedezni, könnyed sétával bejárni. Élvezni, átérezni. Kiülni egy teraszra egy gyümölcsös koktélra, finom ebédre...

Valószínűleg mindenkinek van olyan mélyen őrzött vágya, ami ha megvalósul, könnyes boldogsággal tölti el a szívét. Nekem ilyen volt áthajózni a Faraglioni sziklák boltíves sziklakapuja alatt. Ezt a élményt egész életemben őrizni fogom.

caprimini.JPG

Caprira nem közlekedik komp, így személyautóval sem jöhetsz át csak hajóval. Az egyik hajótársaság kínált olyan Amalfi-Capri-Amalfi utat, aminek része volt a sziget körülhajózása. Kicsit rosszul kezdődött az út, mivel a hajó nem Amalfiból indult, amikor felszálltunk, már a legjobb helyek foglaltak voltak, a hajó elejében lévő padok is, ahol mi előszeretettel kuckóztuk be magunkat a hajózásaink alkalmával.

Ahogy közeledtünk a sziklákhoz, úgy vert egyre hevesebben a szívem, és nem bírtam megállni, hogy ne menjek előre a hajó orrába, oda, amit itt kötéllel zártak le. A horgony le és felhúzását szokták onnan vezérelni, de ettől még más hajókon simán lehetett ott állni, ülni, legfeljebb kikötéskor kérték, hogy kicsit menjünk hátrébb. Talán mások ezt nem tudták, de amikor a Stellahoz értünk, én voltam az egyedüli a hajó orrában, így a tülekedő tömegtől nem zavarva élhettem meg ezt a csodát.

caprisziklakmini.JPG

Hálás vagyok Lacinak, hogy jó érzékkel megörökítette ahogy felnézek, miközben a hajó kürtölt egyet, és szép lassan áthaladtunk, közvetlenül az előtt, hogy a karjaiba vetem magam. :-) Mivel a monda szerint, ha a kapu alatt a szerelmesek megcsókolják egymást, szerelmük örök marad, ezt mi sem mulaszthattuk el.  

Kis idő múlva kikötöttünk a Marina Granden, ahol a többi nagyobb turistahajó is. A látvány már a kikötőbe érve pazar, Capri tényleg szerelembe ejtő, még a turistáktól nyüzsgő csúcsszezonban is.

capri3mini.JPG

Ne higgy annak aki azt mondja, Caprira elegendő egy nap, pláne, ha a hajó menetrendjéhez vagy kötve, mert akkor az csak egy bő fél. És ennyi nem elég. Feltéve, hogy úgy szeretsz utazni, mint mi, élvezve, nézelődve, belefeledkezve, és nem csak átrobogva mindenen. Ha újraterveznénk, biztosan az utunk végére tennénk a szigetet, és még megszállnánk itt 1-2 éjszakát.

capri5kicsi.JPG

A buszvégállomás tere. Vajon van a világon olyan hely, ahol ne találkoznánk magyar vonatkozású emlékkel? :-)

 

Az itteni közlekedéshez bérelhető robogó, rengeteg a taxi, illetve kis buszok szállítják menetrendszerint a turistákat Capri és a sziget másik városa, Anacapri között. A kikötőtől induló fogaskerekű a funiculare, amivel egyenesen Capri városba lehet feljutni.

parfumkicsi.JPG

A karthauzi szerzetesekhez kötődik, és 1380-ig nyúlik vissza Capri első parfümjének a története. 1948-ban találták meg a régi formulát, amikor is a pápa engedélyével, egy piemonti kémikus segítségével létrejött a világ legkisebb parfüm laboratóriuma, a Carthusia. Nem csak az illatok, a design és a csomagolás is egyedi. Így Capri velem maradt, illatba zárva is :-) 

 

Vezúv

 

Bármilyen korán is indultunk Amalfiból a menetrendszerinti busszal, dél magasságában értünk a hegyhez. Sorrentoból a Circumvesuvianaval (CV) Pompei Scavi állomásig utaztunk, ahonnan különböző társaságok buszai szállítják az utazókat (mi az EAV-ot választottuk, a buszon lehet váltani jegyet) a parkolóig, ahonnan a támogató jegy megvásárlását követően gyalog lehet folytatni a túrát.

vezuv2kicsi.JPG

vezuv3.JPG

Az élmény egyedülálló, nem véletlen, a Nápoly fölé magasodó hegy egy ikon, de hiába csak cca. 500 méter a parkolótól fölfelé, a tűző napon, a melegtől és a portól nehéz levegőben egy örökkévalóságnak tűnt. Az utat kis bódék szegélyezik, ahol az irtózatosan sok érdektelen giccs mellett szerencsére hűsítőt, és életmentő csokit is lehet kapni. :-) Zárt, biztonságos cipő, mondanom sem kell, kötelező + víz. Ez utóbbiból minél több. :-)

vezuv5kicsi.JPG

 

Pompei

 

Visszatérve a Vezúvról beültünk ebédelni egy étterembe. Az utunk során akkor eredt el első ízben az eső, de innen fogva jött velünk a további 2 napban is. A gyerekek, de még a felnőttek is örömtáncot jártak, az sem zavarta őket, hogy bőrig áznak, élvezték a ritka égi áldást.

pompei2.JPG

Pompei felfedezésével bármennyi időt el lehet tölteni. Mi pár órával beértük, igazából benyomásokat szerettünk volna kapni és nem minden utcát, követ bejárni. Az egyik épületben meg lehet nézni egy filmet, ami bemutatja, hogy nézhetett ki a város élete eredetileg, ezt mindenképp érdemes beiktatni a programba.

Visszafelé aztán még beutaztunk Nápolyba a CV-val, egy lélegzetnyi nápolyi levegőt szippantani, aztán vissza Sorrentoba, ahol még jutott időnk egy jó vacsorára a kedvenc éttermünkben, mielőtt az utolsó buszok egyikével visszaindultunk Amalfiba.

circumkicsi.JPG

A CV elővárosi vasút, amin utazva a mi HÉV-ünk külsőre kész luxusnak tűnik. :-)

 

Nápoly

 

„Nápoly nem adja könnyen magát” mondta egy ismerősöm, utalva arra, hogy nem könnyű igazán megismerni és megszeretni ezt a várost. 

A hazaút napjára tettük a városnézést. Kora reggel Amalfiból a Pintour busszal utaztunk vissza is a reptérre, ahol csomagmegőrzőbe tettük a poggyászainkat, majd Ali busszal tovább a belvárosba, ahonnan metroval mentünk még kicsit, hogy csatlakozzunk a városnéző busz útvonalára.

A városi közlekedés egyébként nagyon jó, és ha van már képed róla, mit merre találsz, egész könnyű a tájékozódás is.

napoly7kicsi.JPG

Ha nem akarsz lépcsőzni, meg hegyet mászni, próbáld ki a siklóvasutat

 

Ami a város szemetességéről szóló úti beszámolókat illeti, ezek sajnos igazak. Nápoly utcái, néhány általunk is felfedezett környéket leszámítva, szörnyen piszkosak, ami szomorú látvány, hiszen gyönyörű épületekről, parkokról, történelmi látnivalókról van szó.

napoly4kicsi.JPG

napoly5kicsi.JPGnapoly3kicsi.JPGA reptérre végül taxival mentünk vissza, tipikus olasz kaland volt, kicsit lejjebb ezt is leírom. 

 

Közlekedés

 

Az Amalfi part menti városok között sétát csak nagyon rövid távon érdemes tervezni, mert gyalogos számára kijelölt út, járda többnyire nincs, viszont a helyi SITA társaság által üzemeltetett buszok, melyekhez a dohányboltokban lehet jegyet venni, meglehetősen kiszámíthatóan közlekednek. A buszon nem lehetett vásárolni jegyet, és ez érthető is, amikor még azok kezelése is időnként akadozva ment a rengeteg felszálló mellett. Sokszor a sofőrök inkább meg sem várták, míg a tucatnyi felszálló bedugdossa a jegyét az automatába, maguk tépték azt el felszálláskor.

Azt az információt kaptuk a szállásadónktól, hogy az 1.30 EUR-s jeggyel az egész partszakaszon tudunk közlekedni, úgyhogy mi gond nélkül azt használtuk és nem a drágábbat. Mindig volt nálunk pár db plusz, egyszer pont ezért tudtunk kisegíteni egy Mauritiusról érkező fiatal párt, akik jegy hiányában nem szállhattak volna fel a buszra. Roppant hálásak voltak.

Érkezéskor érdemes azonnal egy menetrendet is begyűjteni, mi is így tettünk, bár a városokon belüli megállók nincsenek benne feltüntetve, csak a városok, de ebből már lehet következtetni, hogy kb. mikor ér az adott megállóba a busz. A buszok Sorrento-Amalfi és Amalfi-Salerno között közlekednek oda-vissza, csúcsidőben elég sűrűn, de figyelni kell a különböző időszakokat jelölő betűjelekre.

tervezeskicsi.JPG

Némi késéssel mindig kell számolni, nem csak a felszállók, az útviszonyok miatt is. Van, hogy lehet tempósan haladni, máskor meg áll a forgalom egy rosszul leparkolt autó miatt vagy egyszerűen azért, mert lehetetlen két járműnek elférni és ilyenkor valakinek tolatnia kell, amit a buszosok a legritkább esetben tesznek. Néha tényleg csoda, hogy férnek el az ellenkező irányban közlekedő buszok a sziklák és a szakadék között kanyargó szűk úton, de a sofőrök minden helyzetet megoldanak.

A dudálás itt teljesen megszokott dolog, ’vigyázz, jövök és nincs szándékomban megállni’. :-) Kismotorokkal persze, mindig mindenhol áramlanak, ha találnak egy kis rést, máris befurakodnak. Szabályok? Hm, hát, azokat itt meglehetősen szabadon kezelik, de a büntető cetlik röpködnek is a carabinierik intézkedése nyomán. Volt, hogy a kereszteződésnél, ahol a buszunkat szoktunk várni, teljesen megbénult a forgalom a tilosban parkoló autók miatt, de aztán pillanatok alatt rendet tettek.

tablakkicsi.JPG

Amalfiban laktunk, de nem a centrumban, ezért pár megállót napi rendszerességgel megtettünk a busszal. Mivel az apartmanházunk nagyon közel volt az Agerola és Pogerola felé menő útelágazáshoz, addig mindig felgyalogoltunk, így 3 buszjárat közül a leghamarabb érkezővel tudtunk bejutni a központba. Persze, ha épp nem hagyott ott bennünket, mert bizony két ízben ez is előfordult. Hiába integettünk, ahogy az itt szokásos, a busz leszálló utas híján tovább ment. Gondolom, jókora késésben lehetett a menetrendjéhez képest, így az sem érdekelte, hogy egy helyi bácsika is ott állt, kókadozva a hőségben, vagy a másik alkalommal egy pár, bőröndökkel, akik a csatlakozásukat akarták elérni. 'Vedd a tempót nyaralósra, ne akarj sietni', üzenték ezek az esetek. :-) Ezért aztán itt nem is szabad kicentizni az indulás-érkezést és az sem baj, ha 20-30 EUR mindig van nálad, B terv esetére, pl. egy taxira földön vagy vízen. Egy 20 km körüli út pl. 16 EUR volt Fjordo di Frurore és Positano között. 

Érdemes a hajójáratokat is kipróbálni. Mi imádtunk hajózni. Ugyan jóval drágább, mint a busz, de gyorsabb, kényelmesebb és látványnak sem utolsó. A kikötőkben több társaság ajánlatai között válogathatsz, szórólapokkal, menetrenddel, készséggel segítenek.

Sorrentoban, a Circumvesuviana végállomásánál lévő kis irodában lehet 3 napos Campania Artecardot venni, amivel a CV és a nápolyi tömegközlekedés ingyenes, valamint különféle belépőjegy kedvezmények is igénybe vehetők.

 

Strandok

 

Háromféle strand van ezen a partszakaszon; városi, ami a kikötőkkel egy soron épült ki, lépcsősoron megközelíthető, és/vagy hajóval elérhető. Egyik gyönyörűbb, mint a másik. A víz selymes, áttetsző és kellemesen hűs. Legtöbbjük ugyan fizetős, de ezért kapsz napágyat, napernyőt és van mosdó, zuhanyzó és beach-bár.

strand-positanokicsi.JPG

Az egyik „fapados”, de annál gyönyörűbb adottságú strand, a Fiordo di Furore, Furore településhez tartozik és a listám élén szerepelt. A buszmegálló egy viadukton van, onnan egy közepesen hosszú lépcsősoron lehet megközelíteni. Infrastruktúrája nincs, ezért ide érdemes felkészülten érkezni, mi is piknikpléddel, gyümölccsel, ásványvízzel felszerelkezve jöttünk. A srácok és néhány vagányabb lány ugráltak a magas párkányokról az azúrkék vízbe, Laci is bevállalt egy ugrást, ami annyira váratlanul ért, hogy még csak nem is fotóztam, pedig nagyon büszke voltam, amiért olyan pöpec fejest ugrott.

fjordo4kicsi.JPG

A mi gyalogosan is elérhető strandunk a Spiaggia di Duoglio volt, ahova 464 meredek lépcsőn vezetett az út és ahol két összeérő strand közül is választhattunk. Az ismertebb a Lido Degli Artisti. Ide kb. félóránként jött hajó és hozta-vitte az utasokat másik strandra vagy Amalfi központjába. Utolsó nap mi is hajóval akartunk visszamenni, a gyilkos lépcsőzés helyett, de annyira beborult, hogy inkább mégis gyalog indultunk neki. A nem túl hosszú úton aztán utolért bennünket az eső, úgy szakadt, hogy pillanatok alatt kisebb folyóvá vált, csak úgy hömpölygött, a kapunk előtti lépcsőn pedig egyenesen vízesésként zúdult alá.  

esokicsi.JPG

 

Gasztronómia

 

Bár ez blokk most ide került, egy profi szakács társaságában a kulináris élvezetek nem szerepelhetnek az utolsó helyen. :-)

Olaszországban sokféle ínycsiklandó finomság van a pizzán kívül. Bárhol is ettünk, mindenhol finom és friss volt az étel, a boltok pultjaiban pedig lenyűgöző a szalámi, szárított sonka, sajt választék, amit feltétlenül meg kell kóstolni, különös tekintettel a bivalymozarellára, olívás vagy szárított paradicsomos kenyérrel.

A helyi borok a szőlőtermesztés különleges adottságainak köszönhetően zamatosak, a táj jellemző gyümölcse emellett a citrom és a füge. De ne feledkezzünk meg a limoncelloról sem, ami citromlikőr, és amivel vigyázz, mert elég fejbevágó. :-) Étvágygerjesztőként fogyasztják, jó hidegre hűtve. Na, és persze a fagylalt, amit olasz módra nem gombóccal, hanem lapáttal mérnek, és joggal híres messzi földön. De bármikor érdemes megállni egy kávézóban egy süteményre, kávéra is és élvezni a dolce vita-t.

fagyikicsi.JPG

 Laci nem tud kicsiben gondolkodni, ha fagylaltról van szó, :-)

gasztro9kicsi.JPG

 Halleves Nápolyban

citrom.JPG

Itt sem hagytuk ki a piacot. Ilyenek az itteni citromok

 

Az igazi olasz temperamentum 

 

Ahogy a reptéri busz megállójában vártuk a buszt, megállt egy taxis és megkérdezte, ki akarna taxival menni. Mivel nem volt jelentkező, tovább kérdezett. Ha annyiért, amennyiért a busz kivisz, mennénk-e, már voltunk páran. Végül ötünket, poggyászokkal együtt (csak nekünk nem volt bőröndünk) bepréselt a kombiba, nem is értem, hogy fértünk el, de az olaszok mindent megoldanak, amit akarnak, :-) és a piros lámpákat aligha tisztelve egy szemvillanás alatt kint is voltunk a reptéren. Laci kiszámolta, mennyi pénz lett volna itthon a közlekedési bírság, durva szám jött ki.

Szóval, kicsit sem bántuk, hogy ezen az utunkon nem vezettünk.

A gépünk 16.40-kor indult vissza.

Arrivederci Olaszország! Még jövünk!

 

 

Tetszett ez az írás?  Köszönöm, hogy lájkolod  és megosztod.

Elmélkedés egy kupac pulcsi fölött

Ültem a gardrób előtt és azon gondolkodtam, mi a csudának nekem ennyi gönc. A felét nem hordom, a másik harmadát is csak nagyritkán, mégis teli a szekrény velük. Aztán kiemeltem egy pulcsit a kupacból és eszembe jutott néhány meghatározó alkalom, amikor viseltem. Jaj, és ez a nadrág, de szerettem! Emlékszem, amikor pont ez segített, hogy jobb kedvem, jobb kisugárzásom, attítűdöm legyen, hogy túléljek. És rájöttem, hogy ez a pulcsi, ez a nadrág, valójában nem csupán ruhadarabok, hanem befektetések voltak magamba, pont úgy, ahogy egy könyv, egy tanfolyam egy tréning is az.

Amikor valaminek nem az árát nézed, hanem az értékét, lényegében a saját értékedet méred meg. Érsz-e ennyit magadnak?

Amikor a gagyit lecseréled valami jobbra, valami minőségire, azzal is a magad ázsiójáról döntesz.

És amikor azt mondod valamire, hogy megérdemled, az megemel.

Ez olyan fontos, hogy le kell írjam még egyszer. Amikor valaminek nem az árát nézed, hanem az értékét, lényegében a saját értékedet méred meg. Érsz-e ennyit magadnak? Amikor a gagyit lecseréled valami jobbra, valami minőségire, azzal is a magad ázsiójáról döntesz. És amikor azt mondod valamire, hogy megérdemled, az megemel.

Nem azt mondom, hogy költekezz vadul, kontroll nélkül, de azt mondom, hogy tudj adni magadnak, és ne mindig csak másokra gondolj. Ha vannak is dolgok, amiket megosztasz a szeretteiddel, legyen, ami csak a tiéd. Nem egy irigységgel féltett titok, hanem valami, ami a TE örömödet szolgálja. Amire bárki, bárhogy nézhet, a te szíved-lelked gazdagítja. Természetesnek gondoljuk, hogy akit szeretünk, annak az öröme fontos számunkra, de hogy magunkra is gondoljunk, arról gyakran megfeledkezünk. Legyen a saját, külön bejáratú, személyes örömöd is legalább ilyen fontos. Merd megengedni magadnak. Értékeld ezzel is önmagadat. Ha nem megy vagy nehezen, gyakorold addig, míg teljes szívvel azt nem tudod mondani, hogy érek ennyit magamnak.

De van, hogy dolgok felett eljár az idő. Amikor már nem teljesítik be azt, amiért egykor fontosnak tartottuk őket, már nem előre visznek, nem felfelé mozdítanak.

A tárgyak a múltunk lenyomatai. Az akkori szemléletünk, gondolkodásmódunk, egy korszakunk útjelzői, amik nem változnak velünk. És azok a pillanatok, amiket nosztalgiázva töltünk el fölöttük, csak beleragasztanak bennünket a múltba. Ezért időről, időre szelektálnunk kell, mi maradjon és mit engedjünk el. A pulcsiknak és nadrágoknak, ahogy a csorba tányérnak, a lepattogzott mázú vázának, ami még a Nagyié volt, nincs lelkük, de ha hagyjuk, hogy a lelkünk egy darabjához túlontúl kötődjenek, horcrux-szá válnak. És képesek indákat növesztve belénk gabalyodni. Ezért ahogy megengedted magadnak egykor, hogy megvedd, úgy engedd meg magadnak azt is, hogy a szükséges pillanatban megválj tőlük.

Ezen a pontos azonban fontosnak tartok megemlíteni egy körülményt, ami ha nem vigyázunk, és nem kezeljük a helyén, szintén kerékkötőnkké tud válni. Manapság egyre több szó eszik a fogyasztói társadalmakra jellemző, mérhetetlen pazarlásról, ami nekem is fájó pont. Tudom, hogy te sem akarod szennyezni a bolygót, és hogy takarékosságra neveltek, ami mélyen gyökerezik a lelkedben. De azt is tudom, hogy ha az új dolgok nem tudnak beáramolni az életünkbe, akkor megrekedünk a fejlődésben. Ezért helyet kell csinálnunk az újnak. Kell. Muszáj. Ha több dolog húz vissza, mint ami megemel, nem fogsz tudni emelkedni, ezért ki kell tedd azt, ami lent tart és olyasmit keresned helyette, ami visszaadja a szárnyaidat. Ahogy ez igaz a pulcsikra, úgy az idejét múlt elképzeléseinkre, meggyőződéseinkre, paradigmáinkra, és igen, a kapcsolatainkra is. Dolgozol, hogy megmentsd, de amikor kipukkadt, mint egy lufi és már csak egy szottyadt izé, ami nem is hasonlít léggömbre, fogadd el, hogy nem fogod tudni megstoppolni.

Nem kell, hogy mindez a pazarlásról szóljon, ha nem akarod. Nem kell kiszakítanod a gyökereidet, csak megújítanod, megtisztítanod attól, ami nem életképes. Gondolkozhatsz minderről korszerűen, ugyanis a legcsodálatosabb, hogy manapság mindenre találni megoldást. Telefont ragadtam és felhívtam egy-két intézményt, hogy szívesen fogadnának-e egy zsáknyi ruhát, aztán elővettem egy zsákot és elkezdtem belepakolni. Könnyű szívvel mosolyogva.

Érdekes megközelítését találtam az életünknek ezzel, hogy lényegében nadrágról, nadrágra élünk. Pontosan így teszünk, amikor új célokat tűzünk ki, és „belenövünk” egy újabb nadrágba. Ez a fejlődés. Ez maga az élet.

 

ruhafogas_1.jpg

 

Tetszett ez az írás?  Másoknak is hasznos lehet? Az ő nevükben is köszönöm, hogy lájkolod  és megosztod.

Szemtelen a gyerek?

Hányszor halljuk, mondjuk, hogy szemtelen a gyerek, de mit is értünk az alatt, hogy szemtelen? Azt, hogy leplezetlenül kimondja, amit gondol? Hogy van véleménye, akarata és ennek hangot is ad? Mi miért nem tesszük? Miért csak mások háta mögött merjük a véleményünket hangoztatni? Miért sutyorgunk, pufogunk, ahelyett, hogy nyíltan vállalnánk az egyet nem értésünket, az aggályainkat? Honnan származik a gondolat, hogy titkolnunk kell a véleményünket, és miért ragasztjuk ezt rá minden elénk kerülő élethelyzetre ahelyett, hogy dolgoznánk a megváltoztatásán, magunkon, a hozzáállásunkon, a sémáinkon, a sztereotípiáinkon?

A gyerekre ugyanakkor sokszor mondjuk azt is, hogy romlatlan, látva a csillogó, hittel teli tekintetét, őszinte rácsodálkozását a világra. De mit teszünk, amikor az űrhajósok láttán teljes meggyőződéssel azt mondja, ha nagy lesz, ő is az lesz. Megbuksizzuk, és közben azt gondoljuk, miért ábrándítsam ki, miért beszéljem le róla, ráér még megtudni, hogy semmi esélye rá? De sokszor hangosan is kimondjuk. Alig, hogy megcsodáltuk a tiszta lényét, már csepegtetjük is bele a saját mérgeinket, csupa jóakaratból. Ahelyett, hogy azt mondanánk, az lehetsz, ami csak szeretnél lenni, de figyelj, ezért tenned kell ám! Én, szülődként azonban foglak segíteni mindenben, amiben csak tudlak, s ha épp nem tudnálak, azt is el fogom mondani neked. Nem mondjuk, mert ott vannak a saját gátjaink, a saját dobozunk, amibe belepréselődtünk az életünk során, és ebből a dobozból szemlélve elérhetetlenül nagynak tűnnek a gyermeki álmok. Csalódottak vagyunk, frusztráltak, lázong bennünk az ego, de ezt nem valljuk be még magunknak sem. Ő pedig érzi az őszintétlenséget és a maga módján ad rá választ. Küzd dacosan, csakazértis, összeszorított foggal, erőből vagy szép lassan átveszi a mércénket, és elhelyezi ott, ahol már nekünk is megfelel.

A napokban ruhapróbálás közben hallgattam, ahogy egy anyuka beszél a tini lányához a szomszédos fülkében. Ennyiért már egy nem szakadt farmert is vehetnénk. Tényleg, mi van azzal a farmerrel, amit adtam neked egy hónapja? Volt már rajtad? És eszembe jutott, hány felnőtt ismerősöm van, aki még mindig a szüleivel él, és naponta kapja kisebb-nagyobb dózisban a szülei helyzetéből fakadó életszemléletet. Biztosan erre van szükségük? Én nagyon örülök, hogy a gyerekeim már régóta a saját életüket élik, és nem érzek kísértést, hogy naponta beleszóljak abba, hogy mit, miért, kivel és hogyan csinálnak. Itt vagyok, ha szükségük van rám, de nem osztom kéretlenül a jótanácsokat. Így az sem történhet meg, hogy józan érvek helyett azzal akarjak pozícióba kerülni velük szemben, hogy amíg az én kenyeremet eszed, meg amíg az én házamban laksz...

A gyerek tükröt tart elénk, és nem feltétlenül tetszetős képpel. Hallja, ahogy a tanítónéniről, a szomszédról, a főnökünkről beszélünk, ahogy hülyézünk, tramplizunk és amikor egy vita alkalmával a gyerek hülyéz le valakit, akár bennünket, felcsattanunk. Emlékszem, még óvodás volt a kisebbik fiam, és egy alkalommal, amikor épp nagyon határozottan igyekeztem nem kiesni a szülői hatalmat gyakorló szerepéből és valamit megtiltani neki, egyszerűen rám nevetett. Pontosan emlékszem az érzésre, mert felismertem, hogy ő előbb érzékelte az ellentmondást a szavaim és az azzal kapcsolatos érzéseim között, mint én magam. Mit teszel ilyenkor? Őrzöd a látszatot tovább, minden erőddel véded, ami nincs, vagy őszintén beismered, ha tévedtél, ha rossz irányba mentél? Dühös leszel, elszalad a kezed, vagy tudsz nevetni a saját ügyetlenkedéseden? Egyáltalán észreveszed, ahogy a gyerek érzékeli, hogy kilóg a lóláb?

Aki felnőttként is megőrzi a gyermeki érzékenységét, hamar rájön, hogy szülővé válni az egy nagy önismereti kurzus is, ahol nincs gyakorló óra, rögtön élesben megy minden. 

Szemtelennek tartjuk a gyereket, pedig nem csak hogy szeme van, speciálisan kifinomult vevőkészüléke is, amivel érzékeli, ha valami nem stimmel, ha valamiben ellentmondás van, ha baj van, mi mégis azt játsszuk, hogy minden rendben. De a kis lelkében nem mindig kerülnek pont oda a dolgok, ahova kerülniük kell, ezért nekünk, felnőtteknek, szülőknek nagyon fontos feladatunk lenne, hogy ebben segítsük. Hogy teret adjunk ahhoz, hogy előbukkanjanak ezek a jelentőségteljes, nagy érzékenységű dolgok. De ez nem megy úgy, ha beszélgetés helyett a kütyüinket nyomkodjuk, ha nincsenek esti séták, bicajozás, társasozás, közös sütés-főzés, csak lehuppanunk a TV elé, ha a közös vacsora alkalmával csak a felnőttek beszélgetnek egymással, és kimerül a gyerek iránti érdeklődésünk abban, hogy mi volt a suliban, de meg sem halljuk a választ, ha a leckeírásban nem annak a lehetőségét látunk, hogy belelássunk a gyerek formálódó személyiségébe, csak az ennedik púp a hátunkon, és még a hétvégékre sem szervezünk olyan programot, ami teret ad rá, hogy kilépjünk a sablonos napi rutinból, ami közben önfeledten, játékosan, felszabadultan tudnánk kibeszélni, megbeszélni azt, ami nyomaszt, kifújni a bennragadt gőzt, megismerni, felfedezni egymást különféle és a szokásostól eltérő helyzetekben. Minden amit mutatunk, az a gyerek számára előbb-utóbb természetessé válik, és ha igényt sem teremtünk rá, hogy másképp akarjon élni, azzal a saját klónunkat hozzuk világra. Vajon tényleg ezt akarjuk? Vagy csak ez a kényelmesebb út? Ahol gondolkodás helyett másolunk, másolódunk.

Amit a leginkább aggasztónak tartok manapság, az a kommunikáció hiánya és minősége. Nem beszélgetünk. Magunkkal sem. Sodródunk, halogatunk, és ezer módon mellébeszélünk. Pótszerekkel, pótcselekvésekkel, pótszemélyekkel fedjük el a problémát, amitől az nem megoldódik, csak még mélyebbre zuhanunk. De ahogy a gyereknél, a mi lelkünkben is ott az az igazságmag ami pontosan érzékeli, mikor teszünk rajta erőszakot. De mivel nincs rutinunk benne, hogyan kell eredményesen kezelni a válságot, ahelyett, hogy a bennünk feszülő ellentmondásra higgadtan, szeretettel és kíváncsisággal ránéznénk, másokra mutogatunk, felcsattanunk, depresszióba esünk, belebetegszünk. És ezt is adjuk tovább. 

A gyerek a maga eszközeivel képes megmutatni azt, amire szükségünk lehet. Csak ki kellene bújnunk abból a fenemód szűk FELNŐTT páncélból, kilépnünk a felülemelkedett, álszent sablonjaink mögül és leereszkedni a földre. És újra látni, érezni, lélegezni. A szemtelenséget pedig lehetőségként látni, hogy mi is változzunk. Hogy tényleg felnőtté váljunk.

dacos.jpg

 Tetszett az írás? Kérlek, lájkold és segíts egy megosztással, hogy eljusson másokhoz is. 

Vedd komolyan magad!

Nemrég kezdődött az év, és már magunk mögött tudjuk a januárt. Neked milyen hónapod volt? Sokan tettek fogadalmat, ígérték meg maguknak, hogy ebben az évben minden más lesz, vagy csak egy-két dolog, de az biztosan. Neked volt fogadalmad? Beszélgetve emberekkel, olvasva a tapasztalatokat azt látom, a fogadalmak nyolcvan százalékánál valahogy elcsúsznak a dolgok, és 30 nap távlatából van aki már arra sem emlékszik, mi is volt az a bizonyos dolog, amit felfokozott érzelmei hatására megfogadott. Te hogy állsz ezzel?

Az igazság az, hogy nem kell január elseje ahhoz, hogy döntéseket hozzunk és változtassunk azon, amin szeretnénk. Sőt, fogadalom sem kell hozzá, de valami, ami a mederben tart, ami segít megtartani a fókuszod az igen. Akár ma is nekiláthatsz, csak rajtad múlik. De lehet, már ezzel sem értesz egyet, mert azt gondolod, ez nem így van, nem rajtad múlik. Mert ott a főnököd, a gyerek, a ... Ahogy egyre közelebb kerültem az emberi lélek megismeréséhez, azt láttam, mindenkinek vannak 'körülményei'. Mindenkinek van valami gátja, amit át kell törnie ahhoz, hogy sikerre vigye a tervét. Lehet, nem az első lépésnél, lehet az ötödiknél vagy a tizediknél találkozunk vele, de ha elindulsz a Sárgaköves Úton, nem csak a csodák fognak megtalálni. A gát sokszor nem külső, hanem egy bennünk gyökerező dolog, hogy nem érdemeljük meg, hogy mi nem vagyunk elég jók ehhez, vagy ahhoz, hogy mi még nem tudunk eleget, hogy nem dolgoztunk elég keményen, hogy nem a jó sorba álltunk. Találd meg, vedd észre, hogy mi tart vissza, mert ha megtalálod, eséllyel tudsz változtatni is rajta. Emberek millió fizetnek sok-sok pénzt más embereknek, hogy megkapják tőlük a siker titkos receptjét, hazamennek lelkesen, yes, megcsinálom, de nem, csak nézegetik, tervezgetnek, és miközben ezt teszik, egyre nő az aggodalmuk, míg végül a lelkesedésük el nem hamvad. És akkor jön valaki és eléjük tol egy határidős feladatot. Igen, ő a főnök, akinek van célja és ezt nem rest képviselni. Mi pedig utáljuk, mert ő az a tükör, amiben meglátjuk saját magunkat. Azt az önmagunkat, aki mindig egy lépéssel le van maradva, aki csak agyal, míg mások cselekszenek. Majd csinálom, ha már jól tudom csinálni, ha majd ez vagy az meg lesz hozzá. Ismerős érzés? 

Bármit elkezdhetünk, nem lesz tökéletes. De ha csináljuk, lesz tapasztalatunk. Tudjuk csiszolni, javítani, tökéletesíteni. De csak azt, ami már megvan. Az álmainkat fényesítgethetjük, csinosítgathatjuk naphosszat, cselekvés nélkül álmok maradnak. Egy motor nélküli valami az csak egy kaszni, még nem autó. Nem tudsz vele menni, haladni. Lehet, te száguldani szeretnél, de amíg ezen gondolkodsz, mások a maguk lassú tempójában, de már kilométerekkel előrébb tartanak, és tele vannak tapasztalattal, mit, hogyan lehetne jobban, ügyesebben. És csinálják. Ha ma divat is a pálya széléről bekiabálni, te ne maradj ki a buliból! Lépj pályára! Többször mondták már a vendégeim, hogy nem értik, hogy tudom ilyen elegáns könnyedséggel csinálni a legnehezebb gyakorlatokat is, és ilyenkor el szoktam mesélni, mennyire ügyetlennek éreztem magam, amikor életem első 10 perces önálló gerinctréningjét megtartottam. De megtartottam. Ez volt a gyakorlati vizsgám és annyira izgultam, hogy az első másodpercben elfelejtettem az egész hetekig gyakorolt koreográfiát, úgyhogy rögtönözve raktam össze a gyakorlatsoromat. Több ezer óra tapasztalatával ez már nekem is csak egy mosolyogtató emlék, de akkor hatalmas hegyként magasodott elém ez a kihívás. 

Van, hogy egyszerűen csak csinálnunk kell. 

Ez az utóbbi karácsonyom különösen békésen telt. Úgy, ahogy arra talán mindig is vágytam. Készülődés, díszítgetés, baráti beszélgetések, család, szeretet, finomságok, fenyőillat, jó könyvek. Imádtam. De ahogy közeledett az évkezdés, az aktív hétköznapok ideje, egyre inkább ott motoszkált bennem a gondolat, hogyan tovább? Én nem az vagyok, aki ezt a báb állapotot hosszabb ideig bírja élni, nekem egy idő után hiányoznak a szárnyaim, úgyhogy kezdtem feszengeni. De hogy vegyek lendületet? És akkor jött Wolf Gábor 30 napos kihívása, és január 2-án én már benne is voltam. Úgy felpörögtem, hogy a falon is szimplán átmentem volna, de ezt valahogy a falak is érezték, mert elugrottak előlem. :-) És akkor hirtelen megvilágosodtam. Kimondtam azt, amit addig még egyszer sem életemben, hogy minden amit megcsináltam, minden amiben sikert értem el, az attól vált lehetségessé, hogy komolyan vettem magamat. És akkor tudtam, hogy én ezt a 30 napos kihívást is végig fogom csinálni.

Érdekel, mire jutottam ebben a 30 napban? Összeírtam 10+1 pontban.

  1. Az akadályok tekebábukként pattantak el az utamból. Nem azt mondom, hogy nem voltak, azt mondom elpattantak vagy én pattantam le róluk, de ez már szofisztika, ahogy Laci mondaná. Az első kihívás-napom a restanciák kipucolásával indult és két dologba azonnal beleütköztem. Nem találtam egy fontos dokumentumot és nem működött a nyomtatóm. Ha nincs célom, ezen simán elszöszmötölök egy fél napig, meg bosszankodom ezerrel, de ha célfókuszban vagyunk akkor megoldást keresünk és nem vesztegetjük az időnket bosszankodásra, mert azzal nem leszünk előrébb. Doksi. Kinek is küldtem el? Aha, megvan. Ment, átír, küld. Pikk-pakk, már mentem is tovább. Nyomtató. Este ránéz a férjem. Belefér? Igen/nem. Nekem belefért, de ha nem, adathordozó, külsős nyomtatás. 
  2. Nem volt időm fölösleges dolgokra. És a jó hír az, hogy ezt mindenki más is megérzi rajtunk, és a környezetünk felveszi a megoldó-ritmust. És ami máskor órákba telt, az így percek alatt megvan.
  3. A jó embereket vonzottam magamhoz, és ez így lesz veled is. Olyanokat, akik hasonlóan éreznek, és veled együtt tudnak gondolkodni. Hát, nem erre vágytunk mindig is?!
  4. Megváltozott a dolgokhoz való hozzáállásom. Meglátod, micsoda kreativitás van benned, találékony leszel és hatékony. Ezerszer hatékonyabb, mint azt gondoltad volna magadról. 
  5. Tisztán láttam a fontossági sorrendet és az eszközöket is ehhez tudtam megválasztani. Azt a könyvet, azt a szolgáltatást, előadást, tanfolyamot, stb. Tudod, miért? Mert az agyunk azt válogatja ki, amire a leginkább szükségünk van. Hiszen beprogramoztuk rá azzal, hogy kiválasztottuk számára a fókuszt.
  6. Rájöttem, ha restanciákat gyűjtök, azok hátráltatnak, ezért igyekeztem nem gyűjteni őket. Milyen más is az élet, ha nem halogatunk telefonhívásokat, e-maileket, a régóta lötyögő izét kidobjuk, vagy megcsináltatjuk.
  7. Voltak nehéz pillanatok, de ezeket helyükön tudtam kezelni. Hiszen ha látod az eredményeidet, látod, hogy megéri. Legyen neked is egy zenéd, egy könyved, vagy csak egy mondat, amit ilyenkor előveszel, és segít visszaállítani magadban a rendet.
  8. Fontos a fenntarthatóság! Ha olyan szokásokat építünk az életünkbe, amik szépen belesimulnak, amik nem csak 30 napig életképesek, akkor nyert ügyünk van. És gondolj bele, ha minden hónapban csak egyetlen ilyen dolgot beépítesz, az egy év alatt 12 új, nagyszerűen működő dolog! Libabőrös lettél? Hát, én is!
  9. Pihenés. Szükségünk van rá. Töltődésre, amikor az agyunk nem kattog, és amikor a szívünket is meg tudjuk hallani és látni vele mindazt, ami szép, ami érték.
  10. Testmozgás. Nekem soha nem volt kérdés, hogy szükségem van rá, és mindig jelen is volt az életemben valamilyen formában. Ha bírni akarod a tempót, nem lehet kérdés számodra sem, hogy fizikailag is edzened kell magad. Ha jól érzed magad a bőrömben, ha a tükörben is ugyanazt látod, akit az agyad és a szíved is támogat, az esélyeid a sikerre megsokszorozódnak.

Apróbetűs rész, amire jó ha felkészülsz. Lesznek akik számára UFO leszel, a fura csaj, fiú, és nem fog mindenki szeretni. Lesz, amit újra kell tervezned és néha pont azokról derül ki, mennyire nem tartanak velünk, akikben a leginkább hittünk és azt kell elengednünk, akit vagy amit a legjobban szerettünk. Nem tudsz egy nap alatt mindent megcsinálni, megoldani, felépíteni. A türelmedet, az elszántságodat, az erődet és a hitedet is meg fogják tépázni a kihívások. Ilyenkor kell elővenned az álmodat és nagyon-nagyon magadba nézned. Tényleg akarom? Tényleg, igazán, a zsigereimig? Vagy még pici vagyok, bátortalan gyerek, aki visszabújik a mama szoknyája mögé. Ha az vagy, akkor sincs semmi baj. Gyűjtsd az erőt, fejlődj, maradj nyitott. 

+1 És mindeközben maradj EMBER is! Simulj bele az életbe, és tudj megbocsátani is, ha erre van szükség. Olykor pedig nyomni egy delete-et és újrakezdeni. Akár minden nap.

celkonyv.jpg

 

Ez az írás azért született, hogy segítsek vele a legjobbat kihozni magadból. Lájkold, ha tetszett, ha pedig másnak is segítenél vele, kérlek, oszd meg.