Már egy ideje fontolgattam, hogy nekifogok úti beszámolót írni, olyan hasznos információkkal, amik megkönnyíthetik az utazásodat, vagy akár a döntésedet, ha épp úti cél választásán gondolkodsz, nálam ugyanis már a ráhangolódásnak komoly rituáléja van. Végül csak tavaly kezdtem írásba, ezért célszerűbbnek találtam a legfrissebb élményekkel kezdeni.

Olaszország szerelmeseként az Amalfi régióval szemeztem már egy ideje, de legutóbb Portugália győzte meg a szívünket. Ennek az utunknak a részleteire később még visszatérek, most fogadd szeretettel kedves Olvasóm, az Amalfi partról hozott élménybeszámolómat.

Mivel már a tervezés-szervezés részt nagyon élvezzük, az extrémebb utakat kivéve magunk szoktuk megszervezni az utazásainkat Lacival, a férjemmel. Mindketten amolyan aktív pihenésre vágyók vagyunk, akik nem bírnak naphosszat heverni egyazon helyen, én még tenger-függőként sem :-), mi szeretünk menni, felfedezni és megélni egy hely sokszínűségét. A látnivalók habzsolása azonban nem a mi műfajunk. Nem kipipálni akarunk mindent amit az útikönyvek felsorolnak, de még azt a tervet sem feltétlenül, amit az okosfüzetemben összeraktunk. Nem megyünk be minden templomba, kiállításra, viszont imádjuk a piacokat, a kis boltokat, ahol helyi emberekkel lehet találkozni, beszédbe elegyedni. Hm, milyen jó is elüldögélni és kávét kortyolgatni a nyüzsgő kikötőben, megmászni egy kilátót, hogy onnan lássuk a naplementét, kulináris kíváncsiságunknak hódolva olívabogyót, sajtot, szalámit vagy akár bort kóstolni egy helyi termelőnél...

A megérkezés

Amikor ezt az utunkat tervezni kezdtük, még abban gondolkodtunk, hogy autóval, hosszabb, rövidebb városnéző megállók közbeiktatásával tesszük meg a cca. 1500 km-t Budapesttől Amalfiig, de a 2 hetes szabadságunk idejére ez igencsak zsúfolt program lett volna. És mivel nem akartunk végigrobogni Európa egyik legtöbb látványosságát rejtő vidékén, végül lerövidítettük a listánkat és a repülés mellett döntöttünk. A Wizzair nápolyi járatával 1 óra 40 perc az út, a reptérről pedig a Pintour társaság kisbuszával nyílegyenesen el lehet jutni Amalfiba.

2018. július 24. A gépünk ugyan jókora késéssel indult Ferihegyről, de a nápolyi reptér úgy várt bennünket, mint régi ismerősöket. A város fölé emelkedő Vezúv látványa kétséget kizáróan megerősített, a nyaralásunk elkezdődött.

Bár jelezve nem volt a megálló, némi kérdezősködés után a táblákkal jól jelzett Ali busztól kicsit tovább megtaláltuk a kisbuszunkat.

Már ez az út ízelítőt adott a Salernói-öböl szépségeiből. A hegyek közé ékelt városkák, a meredek sziklák, a rajtuk kanyargó szűk utakkal, a tenger kékje pont olyan festőiek, mint ahogy azt az útikönyvek alapján vártuk, mindössze az érzékeny gyomrúaknak javasolt nem ugrálni és forgolódni a fényképezőgéppel, amit én is gyorsan megtanultam. :-)

Szűk 2 óra múlva már Amalfi főterén, a Piazza Flavio Gioian álltunk, ahonnan a szállásadónkkal lelevelezett transzferrel még megtettünk egy rövidke utat. Ez a kis tér egyébként a partvidék egyik legforgalmasabb csomópontja, itt a kikötő, innen indulnak és ide futnak be minden irányból a helyi buszok, állnak itt taxik, parkolnak motorok, autók, a turisták áradnak minden felől, szóval jókora a nyüzsgés, de a helyi rendfenntartók valahogy mindig rendet vágnak a káoszban.

Egy kis élelmiszerboltot érintve még bevásároltunk, majd a szállásunkon, a kilátásban gyönyörködve felnyitottunk egy üveg jó helyi bort.

Bár bak jegyűként szeretek tervezni, ezúttal csak nagyon vázlatos skicceink voltak, mit is szeretnénk megnézni, ahogy azt sem döntöttük el előre, hogy bérlünk-e autót, motort vagy sem. Mivel az útleírásokban azt olvastuk, hogy a közlekedés a menetrend szerinti járatokkal is egészen jól megoldható, kezdettől erre hajlottunk, mint sem, hogy a parkolással bajlódjunk a csúcsszezonban, amikor a partvidékre nyugodtan ki lehet tenni a megtelt táblát.

Ráadásul a saját autónak megvan az a hátránya, amit már több utunk során megtapasztaltunk, hogy akkor is kötve vagy hozzá, ha történetesen nem akarnál A-ból indulva A-ba visszatérni. Az Amalfi partvidék pedig az a hely, ahol folyamatosan csábítást érezhetsz erre. Úgyhogy nem béreltünk semmilyen járművet és néhány döccenőtől eltekintve, amikor jól jött volna egy gyorsabb, kényelemesebb megoldás, úgy gondoltuk, jól döntöttünk.

Szállás és egyéb praktikumok

A különböző gyűjtőoldalak sokféle szállást kínálnak ezen a partszakaszon is. Mi jellemzően a booking.com-ot részesítjük előnyben, de mivel már január-februárban nem találtunk megfelelő paraméterekkel szállást, végül az airbnb-n foglaltunk.

A szállásunk alatti útról is meseszép látványban gyönyörködhettünk

Amalfiban laktunk, de néhány buszmegállónyira a centrumtól, az apartmanházunk pedig közvetlenül a tenger fölött magasodó sziklafal oldalában épült.

Ugyanarról a parti útról így festett az apartmanházunk... Hogy hogyan tudnak itt építkezni? :-)

Amikor egy szálláshelyen több napot töltünk, és szívesen nyújtjuk kicsit hosszabbra a reggelt, inkább választunk kis konyhával felszerelt apartmant, mint ahogy itt is tettük, persze, terasszal. :-) Ilyen kilátást vétek kihagyni.

Szárított sonka, coppa di Parma, mortadella, pancetta, sajtok, olívás és szárított paradicsomos lepény kenyér... Hm, az olaszok mesterei az ízeknek.

A reggeli gerincébresztő tornám a napfelkelte csöndjében 

Az évek alatt egyre racionálisabbak és praktikusabbak lettünk a csomagolásban. Bár nekem még mindig van mit lefaragnom, már nem pakolom be a fél háztartást, :-) mint pár éve. Igaz, a szállások is egyre jobban felszereltek lettek. Tekintve, hogy a fapados járatokon nagyon megszigorították a csomagfeladás és a kabinba felvihető poggyász feltételeit, mosható, vasalás nélküli, könnyen kezelhető ruhákat igyekszünk magunkkal vinni és olyan apartmant keresni, ahol van mosógép. Ez utunk során olyan opciót váltottunk, hogy mindketten 20 kg-os poggyászt adhattunk fel, fura is volt azzal sakkozni, hogy ne lötyögjenek a bőröndben a holmik. De visszafelé nagyon jól jött az a plusz hely. :-)

A szállásokat nem csak képek, leírás, értékelés alapján szoktuk szemügyre venni, de Google Earth-ön is. Milyen a környék, mennyire van közel vagy messze csomópontoktól? Ha autóval megyünk vagy bérlünk, tartozik-e parkolóhely a szálláshoz, ha nincs, hol tudunk parkolni, ha viszont gyalogosan tervezünk, akkor milyen az egyéb közlekedés, van-e a közelben bolt, étterem stb., ezek mind fontos kérdések, amikre jó előre felkészülni, választ kapni.

Amalfiban, és általában ezen a partvidéken, hosszú lépcsősorok vezetnek mindenhova. Ha akarod sem tudod megspórolni, hogy valamennyit lépcsőznöd kelljen, úgyhogy az edzettség itt kifejezetten előny. 

Július 27-én egy ritka és különleges élményben is részünk volt, a teraszunkról nézhettük végig a teljes Holdfogyatkozást.

Amalfi

Ha a főtérről elindulsz felfelé a kis utcácskán, szinte azonnal a Szent András-katedrálishoz (Duomo) jutsz, ami egy épületegyüttes része. Én ott állva, abban a pillanatban estem igazán szerelembe ezzel a városkával és onnantól bármikor, bármilyen napszakban jártunk arra, mindig megcsodáltam ennek az épületnek a különböző arcait.

Első ott jártunkkor épp egy temetési szertartáshoz készülődtek. Először nem értettük, miért terelgetik a turistákat biztonságiaknak látszó férfiak, de hamarosan megérkezett a gyászoló család a koporsóval. Nagyon bensőséges találkozás volt ez a helybéliekkel, és a könnyeimet törülgetve még sokáig a pillanat hatása alatt voltam.

Tovább menve kis üzletek, kávézók, fagyizók, éttermek váltják egymást. Érdemes bekukkantani a kis sikátorokba is, mert tartogatnak váratlan szépségeket. 

Az itteni élet egy másik arcával találkoztunk este, amikor a levegő kissé lehűlt és a turisták felcserélték a strandruhát egy elegánsan szellős darabra. A halak frissek, a borok csábítóak, előételtől a desszertig széles a választék. Ínyenceknek ezeket muszáj megkóstolni. :-)

Bármilyen napszakban érdemes betérni a Pasticceria Andrea Pansa cukrászdába, a forgatagból kicsit kiszakadva elüldögélni a bájos asztalkák egyikénél. Mi több alkalommal is innen indítottuk a napunkat egy kávé-süti kombóval, annál is inkább, mert innen a menetrend szerinti buszok és a kikötő is csak pár lépés.

Salerno

Az utazás izgalmasabb volt, mint maga a város. Hajóval érkeztünk, így a Tirrén-tenger felől is megcsodálhattuk a Salernói-öböl városkáit, Amalfitól, Salernoig. 

Az egyik kikötőnk, Cetara. Egy kis halászfalu volt, ma az UNESCO Világörökségének része, az Amalfi-part többi városával együtt

Már Salerno kikötőjében meglepve néztük, hová tűntek az emberek az utcákról. Mintha megállt volna itt az élet. Az öböl névadója kellemes város, hatalmas kikötővel, tipikus olasz utcácskákkal, sikátorokkal, gyönyörű parkkal, sétánnyal, de jóval alulmaradt a partvidék többi látnivalójához képest.

Érdekes volt az is, hogy a belvárosban járva egyetlen élelmiszerboltot sem találtunk. Voltak kicsi és nagyobb éttermek, pékség, ahol nagyon finom sütit ettünk, de palackos ásványvizet végül a nap végén, a kikötőbe visszatérve tudtunk csak vásárolni. 

Positano

Az a városka, ahová többször is visszatértünk és mindannyiszor másik arcát fedte fel előttünk. Egy sziklák közé épült ékkő, színes házakkal, kis boltokkal, teraszokkal, nagy kikötői forgalommal, stranddal, pezsgő élettel. Első ízben az Istenek Ösvényét végigjárva találkoztunk, akkor ezzel a látképpel fogadott bennünket.

Elegáns boltok, élénk színek, virágok mindenhol, igazi mediterrán hangulat

Az Istenek Ösvénye

Tikkasztó hőség ide vagy oda, ezt a túrát semmiképpen nem akartunk kihagyni. A monda szerint itt ereszkedtek le a görög istenek a tengerhez, hogy Odüsszeuszt megmentsék a szirénektől. Korán reggel, a szokott buszmegállónkból indulva a helyi, Agerola felé tartó járattal vágtunk neki a hegyre tapasztott szerpentinnek. Kértük a sofőrt, szóljon, hol kell leszállni, de enélkül is eltéveszthetetlen lett volna, ugyanis szinte kiürült a busz a célállomáson.

Agerola főteréről indul az út: Sentiero Degli Dei , az Istenek Útja

Már a hegy lábánál láttuk, hogy fönt gyülekeznek a felhők, de cseppet sem bántuk, hogy nem fog tűzni a Nap ezerrel. Minden eshetőségre felkészülve azért vittünk magunkkal esőkabátot is, de végül nem volt rá szükség. Agerola főteréről jól kitáblázott, jelölt út vezet két célállomás felé, ami száraz időben biztonságosan járható. A hosszabb és látványosabb szakasz egészen Positanoig visz, mi ezt jártuk végig.

Számomra mindig érthetetlen, hogy lehet nekivágni egy ilyen útnak szandálban, mégis láttunk rá példát. Ez nem csak lassítja a haladást, de kifejezetten balesetveszélyes is, úgyhogy megfelelő ruházatról, és túrázásra alkalmas cipőről mindenképpen érdemes előre gondoskodni.

Az ösvény legeleje egy könnyed sétaút, de a legszebb panorámájú szakaszt inkább közepesen nehéznek mondanám, ahol sziklák között kanyarog az út föl és le, helyenként igen meredeken. Van, hogy nagy kövekkel, máshol murvás, apró, görgő kavicsokkal 'felhintve'. 

Alattad a mélység, a tenger azúrjával, fölötted a mediterrán kék ég, még ilyen párafüggönyön át szemlélve is lenyűgöző látvány, élmény, ha nem is teljesen veszélytelen. Épp egy erdős szakaszon haladtunk, amikor leomolhatott a szikla. A fáktól semmit nem láttunk, csak hallottuk, amint nagy robajjal megindul a hegy. Nagyon közel volt. Sokat nem tehettünk, mint hogy földbe gyökerezett lábbal füleltünk, hogy merre halad a hang forrása. Szerencsére elkerült bennünket és a nem sokkal előttünk haladó párt is. 

Az ösvény végén, Nocellébe érkezve aztán az üzleti érzékkel megáldott olaszok újabb kedves meglepetése, limonádé bár várja a kitikkadt túrázókat. Mi kicsit tovább, a főtéren, a Piazza Santa Crocen álló pavilonban ittunk mennyei, frissen facsart gyümölcskoktélt, mielőtt nekiindultunk az 1700 lépcsőnek.

 A háttérben, a lépcsősor végén lévő város Positano

Ravello

Ez a város egy igazgyöngy, ami a hegyek között húzódik meg szerényen, minden gyönyörűségével, panorámájával, káprázatos parkjaival, kertjeivel, éttermeivel, kis boltjaival, galériáival, kávézóival. Egy békés sziget, ahol a lassításra, csöndre, nyugalomra vágyó lélek megpihenhet, föltöltődhet. Igazi kézenfogva sétálós, összebújós, szerelemre lobbantós hely. :-) 

Amalfi központjából buszoztunk fel ide. Már az utazás is élmény, hiszen a hegyek-völgyek között kanyargó útról pompás kilátás nyílik a tengerre, de a város minden zuga valamilyen gyönyörűséget rejt. 

Sorrento

A félszigetnek nevet adó városka felfedezésére is érdemes egy egész napot szánni. Ez a rendkívül sokszínű város nagyon a szívünkhöz nőtt, nem csak azért, mert itt ettük az eddigi legfinomabb pizzát a Bistrot Lievitomadre Iommellaban, de a sokféle szépsége miatt is, amivel találkoztunk. És ha már itt jársz, és történetesen shoppingolni támad kedved, az olasz divat színe-java is megtalálható itt. :-)

A lépcsősor, amin a kikötőből feljutsz a főtérre

És ha feljutottál, állj meg kicsit és gyönyörködj

Kilátás a völgybe, ahol  a régi malom épületei 1866 óta állnak elhagyatottan, és amiket azóta a magas páratartalom miatt burjánzó növények birtokba vettek

Ide is hajóval érkeztünk, visszafelé azonban busszal mentünk, így élveztük a pazar kilátást, a villák között kanyargó úton. A busz a központi pályaudvar előtti térről indult, ahonnan Nápoly felé, Pompei érintésével, a Circumvesuvianaval lehet tovább utazni, de erről az utunkról később írok.

Praiano

Este/éjszaka a városok egy egészen más arcával ismerkedhetsz meg. Az egyik ilyen élményünk Praianohoz kötődik, ami mint kiderült, egy igen bájos városka, és ahol egy nagy séta után különösen finomat vacsoráztunk egy csodás panorámájú hotel teraszán. Ha úgy éreznéd, túl sok a jelző, hidd el, még kevés is. :-)

Hazafelé a világító mécsesekkel szegélyezett főutcán sétáltunk még egyet, olyan finom meleg este volt.

Capri 

Capri egy életérzés. Szépség, elegancia, luxus, a mediterrán kékség közepén. Ide nem szabad hátizsákos turistaként érkezni. Caprit olaszosan, könnyű nyári ruhában, feltűrt ujjú leningben kell felfedezni, könnyed sétával bejárni. Élvezni, átérezni. Kiülni egy teraszra egy gyümölcsös koktélra, finom ebédre...

Valószínűleg mindenkinek van olyan mélyen őrzött vágya, ami ha megvalósul, könnyes boldogsággal tölti el a szívét. Nekem ilyen volt áthajózni a Faraglioni sziklák boltíves sziklakapuja alatt. Ezt a élményt egész életemben őrizni fogom.

Caprira nem közlekedik komp, így személyautóval sem jöhetsz át csak hajóval. Az egyik hajótársaság kínált olyan Amalfi-Capri-Amalfi utat, aminek része volt a sziget körülhajózása. Kicsit rosszul kezdődött az út, mivel a hajó nem Amalfiból indult, amikor felszálltunk, már a legjobb helyek foglaltak voltak, a hajó elejében lévő padok is, ahol mi előszeretettel kuckóztuk be magunkat a hajózásaink alkalmával.

Ahogy közeledtünk a sziklákhoz, úgy vert egyre hevesebben a szívem, és nem bírtam megállni, hogy ne menjek előre a hajó orrába, oda, amit itt kötéllel zártak le. A horgony le és felhúzását szokták onnan vezérelni, de ettől még más hajókon simán lehetett ott állni, ülni, legfeljebb kikötéskor kérték, hogy kicsit menjünk hátrébb. Talán mások ezt nem tudták, de amikor a Stellahoz értünk, én voltam az egyedüli a hajó orrában, így a tülekedő tömegtől nem zavarva élhettem meg ezt a csodát.

Hálás vagyok Lacinak, hogy jó érzékkel megörökítette ahogy felnézek, miközben a hajó kürtölt egyet, és szép lassan áthaladtunk, közvetlenül az előtt, hogy a karjaiba vetem magam. :-) Mivel a monda szerint, ha a kapu alatt a szerelmesek megcsókolják egymást, szerelmük örök marad, ezt mi sem mulaszthattuk el.  

Kis idő múlva kikötöttünk a Marina Granden, ahol a többi nagyobb turistahajó is. A látvány már a kikötőbe érve pazar, Capri tényleg szerelembe ejtő, még a turistáktól nyüzsgő csúcsszezonban is.

Ne higgy annak aki azt mondja, Caprira elegendő egy nap, pláne, ha a hajó menetrendjéhez vagy kötve, mert akkor az csak egy bő fél. És ennyi nem elég. Feltéve, hogy úgy szeretsz utazni, mint mi, élvezve, nézelődve, belefeledkezve, és nem csak átrobogva mindenen. Ha újraterveznénk, biztosan az utunk végére tennénk a szigetet, és még megszállnánk itt 1-2 éjszakát.

A buszvégállomás tere. Vajon van a világon olyan hely, ahol ne találkoznánk magyar vonatkozású emlékkel? :-)

Az itteni közlekedéshez bérelhető robogó, rengeteg a taxi, illetve kis buszok szállítják menetrendszerint a turistákat Capri és a sziget másik városa, Anacapri között. A kikötőtől induló fogaskerekű a funiculare, amivel egyenesen Capri városba lehet feljutni.

A karthauzi szerzetesekhez kötődik, és 1380-ig nyúlik vissza Capri első parfümjének a története. 1948-ban találták meg a régi formulát, amikor is a pápa engedélyével, egy piemonti kémikus segítségével létrejött a világ legkisebb parfüm laboratóriuma, a Carthusia. Nem csak az illatok, a design és a csomagolás is egyedi. Így Capri velem maradt, illatba zárva is :-) 

Vezúv

Bármilyen korán is indultunk Amalfiból a menetrendszerinti busszal, dél magasságában értünk a hegyhez. Sorrentoból a Circumvesuvianaval (CV) Pompei Scavi állomásig utaztunk, ahonnan különböző társaságok buszai szállítják az utazókat (mi az EAV-ot választottuk, a buszon lehet váltani jegyet) a parkolóig, ahonnan a támogató jegy megvásárlását követően gyalog lehet folytatni a túrát.

Az élmény egyedülálló, nem véletlen, a Nápoly fölé magasodó hegy egy ikon, de hiába csak cca. 500 méter a parkolótól fölfelé, a tűző napon, a melegtől és a portól nehéz levegőben egy örökkévalóságnak tűnt. Az utat kis bódék szegélyezik, ahol az irtózatosan sok érdektelen giccs mellett szerencsére hűsítőt, és életmentő csokit is lehet kapni. :-) Zárt, biztonságos cipő, mondanom sem kell, kötelező + víz. Ez utóbbiból minél több. :-)

Pompei

Visszatérve a Vezúvról beültünk ebédelni egy étterembe. Az utunk során akkor eredt el első ízben az eső, de innen fogva jött velünk a további 2 napban is. A gyerekek, de még a felnőttek is örömtáncot jártak, az sem zavarta őket, hogy bőrig áznak, élvezték a ritka égi áldást.

Pompei felfedezésével bármennyi időt el lehet tölteni. Mi pár órával beértük, igazából benyomásokat szerettünk volna kapni és nem minden utcát, követ bejárni. Az egyik épületben meg lehet nézni egy filmet, ami bemutatja, hogy nézhetett ki a város élete eredetileg, ezt mindenképp érdemes beiktatni a programba.

Visszafelé aztán még beutaztunk Nápolyba a CV-val, egy lélegzetnyi nápolyi levegőt szippantani, aztán vissza Sorrentoba, ahol még jutott időnk egy jó vacsorára a kedvenc éttermünkben, mielőtt az utolsó buszok egyikével visszaindultunk Amalfiba.

A CV elővárosi vasút, amin utazva a mi HÉV-ünk külsőre kész luxusnak tűnik. :-)

Nápoly

„Nápoly nem adja könnyen magát” mondta egy ismerősöm, utalva arra, hogy nem könnyű igazán megismerni és megszeretni ezt a várost. 

A hazaút napjára tettük a városnézést. Kora reggel Amalfiból a Pintour busszal utaztunk vissza is a reptérre, ahol csomagmegőrzőbe tettük a poggyászainkat, majd Ali busszal tovább a belvárosba, ahonnan metroval mentünk még kicsit, hogy csatlakozzunk a városnéző busz útvonalára.

A városi közlekedés egyébként nagyon jó, és ha van már képed róla, mit merre találsz, egész könnyű a tájékozódás is.

Ha nem akarsz lépcsőzni, meg hegyet mászni, próbáld ki a siklóvasutat

Ami a város szemetességéről szóló úti beszámolókat illeti, ezek sajnos igazak. Nápoly utcái, néhány általunk is felfedezett környéket leszámítva, szörnyen piszkosak, ami szomorú látvány, hiszen gyönyörű épületekről, parkokról, történelmi látnivalókról van szó.

A reptérre végül taxival mentünk vissza, tipikus olasz kaland volt, kicsit lejjebb ezt is leírom. 

Közlekedés

Az Amalfi part menti városok között sétát csak nagyon rövid távon érdemes tervezni, mert gyalogos számára kijelölt út, járda többnyire nincs, viszont a helyi SITA társaság által üzemeltetett buszok, melyekhez a dohányboltokban lehet jegyet venni, meglehetősen kiszámíthatóan közlekednek. A buszon nem lehetett vásárolni jegyet, és ez érthető is, amikor még azok kezelése is időnként akadozva ment a rengeteg felszálló mellett. Sokszor a sofőrök inkább meg sem várták, míg a tucatnyi felszálló bedugdossa a jegyét az automatába, maguk tépték azt el felszálláskor.

Azt az információt kaptuk a szállásadónktól, hogy az 1.30 EUR-s jeggyel az egész partszakaszon tudunk közlekedni, úgyhogy mi gond nélkül azt használtuk és nem a drágábbat. Mindig volt nálunk pár db plusz, egyszer pont ezért tudtunk kisegíteni egy Mauritiusról érkező fiatal párt, akik jegy hiányában nem szállhattak volna fel a buszra. Roppant hálásak voltak.

Érkezéskor érdemes azonnal egy menetrendet is begyűjteni, mi is így tettünk, bár a városokon belüli megállók nincsenek benne feltüntetve, csak a városok, de ebből már lehet következtetni, hogy kb. mikor ér az adott megállóba a busz. A buszok Sorrento-Amalfi és Amalfi-Salerno között közlekednek oda-vissza, csúcsidőben elég sűrűn, de figyelni kell a különböző időszakokat jelölő betűjelekre.

Némi késéssel mindig kell számolni, nem csak a felszállók, az útviszonyok miatt is. Van, hogy lehet tempósan haladni, máskor meg áll a forgalom egy rosszul leparkolt autó miatt vagy egyszerűen azért, mert lehetetlen két járműnek elférni és ilyenkor valakinek tolatnia kell, amit a buszosok a legritkább esetben tesznek. Néha tényleg csoda, hogy férnek el az ellenkező irányban közlekedő buszok a sziklák és a szakadék között kanyargó szűk úton, de a sofőrök minden helyzetet megoldanak.

A dudálás itt teljesen megszokott dolog, ’vigyázz, jövök és nincs szándékomban megállni’. :-) Kismotorokkal persze, mindig mindenhol áramlanak, ha találnak egy kis rést, máris befurakodnak. Szabályok? Hm, hát, azokat itt meglehetősen szabadon kezelik, de a büntető cetlik röpködnek is a carabinierik intézkedése nyomán. Volt, hogy a kereszteződésnél, ahol a buszunkat szoktunk várni, teljesen megbénult a forgalom a tilosban parkoló autók miatt, de aztán pillanatok alatt rendet tettek.

Amalfiban laktunk, de nem a centrumban, ezért pár megállót napi rendszerességgel megtettünk a busszal. Mivel az apartmanházunk nagyon közel volt az Agerola és Pogerola felé menő útelágazáshoz, addig mindig felgyalogoltunk, így 3 buszjárat közül a leghamarabb érkezővel tudtunk bejutni a központba. Persze, ha épp nem hagyott ott bennünket, mert bizony két ízben ez is előfordult. Hiába integettünk, ahogy az itt szokásos, a busz leszálló utas híján tovább ment. Gondolom, jókora késésben lehetett a menetrendjéhez képest, így az sem érdekelte, hogy egy helyi bácsika is ott állt, kókadozva a hőségben, vagy a másik alkalommal egy pár, bőröndökkel, akik a csatlakozásukat akarták elérni. 'Vedd a tempót nyaralósra, ne akarj sietni', üzenték ezek az esetek. :-) Ezért aztán itt nem is szabad kicentizni az indulás-érkezést és az sem baj, ha 20-30 EUR mindig van nálad, B terv esetére, pl. egy taxira földön vagy vízen. Egy 20 km körüli út pl. 16 EUR volt Fjordo di Frurore és Positano között. 

Érdemes a hajójáratokat is kipróbálni. Mi imádtunk hajózni. Ugyan jóval drágább, mint a busz, de gyorsabb, kényelmesebb és látványnak sem utolsó. A kikötőkben több társaság ajánlatai között válogathatsz, szórólapokkal, menetrenddel, készséggel segítenek.

Sorrentoban, a Circumvesuviana végállomásánál lévő kis irodában lehet 3 napos Campania Artecardot venni, amivel a CV és a nápolyi tömegközlekedés ingyenes, valamint különféle belépőjegy kedvezmények is igénybe vehetők.

Strandok

Háromféle strand van ezen a partszakaszon; városi, ami a kikötőkkel egy soron épült ki, lépcsősoron megközelíthető, és/vagy hajóval elérhető. Egyik gyönyörűbb, mint a másik. A víz selymes, áttetsző és kellemesen hűs. Legtöbbjük ugyan fizetős, de ezért kapsz napágyat, napernyőt és van mosdó, zuhanyzó és beach-bár.

Az egyik „fapados”, de annál gyönyörűbb adottságú strand, a Fiordo di Furore, Furore településhez tartozik és a listám élén szerepelt. A buszmegálló egy viadukton van, onnan egy közepesen hosszú lépcsősoron lehet megközelíteni. Infrastruktúrája nincs, ezért ide érdemes felkészülten érkezni, mi is piknikpléddel, gyümölccsel, ásványvízzel felszerelkezve jöttünk. A srácok és néhány vagányabb lány ugráltak a magas párkányokról az azúrkék vízbe, Laci is bevállalt egy ugrást, ami annyira váratlanul ért, hogy még csak nem is fotóztam, pedig nagyon büszke voltam, amiért olyan pöpec fejest ugrott.

A mi gyalogosan is elérhető strandunk a Spiaggia di Duoglio volt, ahova 464 meredek lépcsőn vezetett az út és ahol két összeérő strand közül is választhattunk. Az ismertebb a Lido Degli Artisti. Ide kb. félóránként jött hajó és hozta-vitte az utasokat másik strandra vagy Amalfi központjába. Utolsó nap mi is hajóval akartunk visszamenni, a gyilkos lépcsőzés helyett, de annyira beborult, hogy inkább mégis gyalog indultunk neki. A nem túl hosszú úton aztán utolért bennünket az eső, úgy szakadt, hogy pillanatok alatt kisebb folyóvá vált, csak úgy hömpölygött, a kapunk előtti lépcsőn pedig egyenesen vízesésként zúdult alá.  

Gasztronómia

Bár ez blokk most ide került, egy profi szakács társaságában a kulináris élvezetek nem szerepelhetnek az utolsó helyen. :-)

Olaszországban sokféle ínycsiklandó finomság van a pizzán kívül. Bárhol is ettünk, mindenhol finom és friss volt az étel, a boltok pultjaiban pedig lenyűgöző a szalámi, szárított sonka, sajt választék, amit feltétlenül meg kell kóstolni, különös tekintettel a bivalymozarellára, olívás vagy szárított paradicsomos kenyérrel.

A helyi borok a szőlőtermesztés különleges adottságainak köszönhetően zamatosak, a táj jellemző gyümölcse emellett a citrom és a füge. De ne feledkezzünk meg a limoncelloról sem, ami citromlikőr, és amivel vigyázz, mert elég fejbevágó. :-) Étvágygerjesztőként fogyasztják, jó hidegre hűtve. Na, és persze a fagylalt, amit olasz módra nem gombóccal, hanem lapáttal mérnek, és joggal híres messzi földön. De bármikor érdemes megállni egy kávézóban egy süteményre, kávéra is és élvezni a dolce vita-t.

 Laci nem tud kicsiben gondolkodni, ha fagylaltról van szó, :-)

 Halleves Nápolyban

Itt sem hagytuk ki a piacot. Ilyenek az itteni citromok

Az igazi olasz temperamentum 

Ahogy Nápolyban, a reptéri busz megállójában vártuk a buszt, megállt egy taxis és megkérdezte, ki akarna vele menni. Mivel nem volt jelentkező, tovább kérdezett. Arra kérdésre, hogy annyiért, amennyiért a busz kivisz, mennénk-e, már voltunk páran. Végül ötünket, poggyászokkal együtt (csak nekünk nem volt bőröndünk) bepréselt a kombiba, nem is értem, hogy fértünk el, de az olaszok mindent megoldanak, amit akarnak, :-) és a piros lámpákat aligha tisztelve egy szemvillanás alatt kint is voltunk a reptéren. Laci kiszámolta, mennyi pénz lett volna itthon a közlekedési bírság, durva szám jött ki.

Szóval, kicsit sem bántuk, hogy ezen az utunkon nem vezettünk.

A gépünk 16.40-kor indult vissza Budapestre.

Arrivederci Olaszország! Még jövünk!

Tetszett ez az írás?  Köszönöm, hogy lájkolod  és megosztod.

Ültem a gardrób előtt és azon gondolkodtam, mi a csudának nekem ennyi gönc. A felét nem hordom, a másik harmadát is csak nagyritkán, mégis teli a szekrény velük. Aztán kiemeltem egy pulcsit a kupacból és eszembe jutott néhány meghatározó alkalom, amikor viseltem. Jaj, és ez a nadrág, de szerettem! Emlékszem, amikor pont ez segített, hogy jobb kedvem, jobb kisugárzásom, attítűdöm legyen, hogy túléljek. És rájöttem, hogy ez a pulcsi, ez a nadrág, valójában nem csupán ruhadarabok, hanem befektetések voltak magamba, pont úgy, ahogy egy könyv, egy tanfolyam egy tréning is az.

Amikor valaminek nem az árát nézed, hanem az értékét, lényegében a saját értékedet méred meg. Érsz-e ennyit magadnak?

Amikor a gagyit lecseréled valami jobbra, valami minőségire, azzal is a magad ázsiójáról döntesz.

És amikor azt mondod valamire, hogy megérdemled, az megemel.

Ez olyan fontos, hogy le kell írjam még egyszer. Amikor valaminek nem az árát nézed, hanem az értékét, lényegében a saját értékedet méred meg. Érsz-e ennyit magadnak? Amikor a gagyit lecseréled valami jobbra, valami minőségire, azzal is a magad ázsiójáról döntesz. És amikor azt mondod valamire, hogy megérdemled, az megemel.

Nem azt mondom, hogy költekezz vadul, kontroll nélkül, de azt mondom, hogy tudj adni magadnak, és ne mindig csak másokra gondolj. Ha vannak is dolgok, amiket megosztasz a szeretteiddel, legyen, ami csak a tiéd. Nem egy irigységgel féltett titok, hanem valami, ami a TE örömödet szolgálja. Amire bárki, bárhogy nézhet, a te szíved-lelked gazdagítja. Természetesnek gondoljuk, hogy akit szeretünk, annak az öröme fontos számunkra, de hogy magunkra is gondoljunk, arról gyakran megfeledkezünk. Legyen a saját, külön bejáratú, személyes örömöd is legalább ilyen fontos. Merd megengedni magadnak. Értékeld ezzel is önmagadat. Ha nem megy vagy nehezen, gyakorold addig, míg teljes szívvel azt nem tudod mondani, hogy érek ennyit magamnak.

De van, hogy dolgok felett eljár az idő. Amikor már nem teljesítik be azt, amiért egykor fontosnak tartottuk őket, már nem előre visznek, nem felfelé mozdítanak.

A tárgyak a múltunk lenyomatai. Az akkori szemléletünk, gondolkodásmódunk, egy korszakunk útjelzői, amik nem változnak velünk. És azok a pillanatok, amiket nosztalgiázva töltünk el fölöttük, csak beleragasztanak bennünket a múltba. Ezért időről, időre szelektálnunk kell, mi maradjon és mit engedjünk el. A pulcsiknak és nadrágoknak, ahogy a csorba tányérnak, a lepattogzott mázú vázának, ami még a Nagyié volt, nincs lelkük, de ha hagyjuk, hogy a lelkünk egy darabjához túlontúl kötődjenek, horcrux-szá válnak. És képesek indákat növesztve belénk gabalyodni. Ezért ahogy megengedted magadnak egykor, hogy megvedd, úgy engedd meg magadnak azt is, hogy a szükséges pillanatban megválj tőlük.

Ezen a pontos azonban fontosnak tartok megemlíteni egy körülményt, ami ha nem vigyázunk, és nem kezeljük a helyén, szintén kerékkötőnkké tud válni. Manapság egyre több szó eszik a fogyasztói társadalmakra jellemző, mérhetetlen pazarlásról, ami nekem is fájó pont. Tudom, hogy te sem akarod szennyezni a bolygót, és hogy takarékosságra neveltek, ami mélyen gyökerezik a lelkedben. De azt is tudom, hogy ha az új dolgok nem tudnak beáramolni az életünkbe, akkor megrekedünk a fejlődésben. Ezért helyet kell csinálnunk az újnak. Kell. Muszáj. Ha több dolog húz vissza, mint ami megemel, nem fogsz tudni emelkedni, ezért ki kell tedd azt, ami lent tart és olyasmit keresned helyette, ami visszaadja a szárnyaidat. Ahogy ez igaz a pulcsikra, úgy az idejét múlt elképzeléseinkre, meggyőződéseinkre, paradigmáinkra, és igen, a kapcsolatainkra is. Dolgozol, hogy megmentsd, de amikor kipukkadt, mint egy lufi és már csak egy szottyadt izé, ami nem is hasonlít léggömbre, fogadd el, hogy nem fogod tudni megstoppolni.

Nem kell, hogy mindez a pazarlásról szóljon, ha nem akarod. Nem kell kiszakítanod a gyökereidet, csak megújítanod, megtisztítanod attól, ami nem életképes. Gondolkozhatsz minderről korszerűen, ugyanis a legcsodálatosabb, hogy manapság mindenre találni megoldást. Telefont ragadtam és felhívtam egy-két intézményt, hogy szívesen fogadnának-e egy zsáknyi ruhát, aztán elővettem egy zsákot és elkezdtem belepakolni. Könnyű szívvel mosolyogva.

Érdekes megközelítését találtam az életünknek ezzel, hogy lényegében nadrágról, nadrágra élünk. Pontosan így teszünk, amikor új célokat tűzünk ki, és „belenövünk” egy újabb nadrágba. Ez a fejlődés. Ez maga az élet.

Tetszett ez az írás?  Másoknak is hasznos lehet? Az ő nevükben is köszönöm, hogy lájkolod  és megosztod.

Hányszor halljuk, mondjuk, hogy szemtelen a gyerek, de mit is értünk az alatt, hogy szemtelen? Azt, hogy leplezetlenül kimondja, amit gondol? Hogy van véleménye, akarata és ennek hangot is ad? Mi miért nem tesszük? Miért csak mások háta mögött merjük a véleményünket hangoztatni? Miért sutyorgunk, pufogunk, ahelyett, hogy nyíltan vállalnánk az egyet nem értésünket, az aggályainkat? Honnan származik a gondolat, hogy titkolnunk kell a véleményünket, és miért ragasztjuk ezt rá minden elénk kerülő élethelyzetre ahelyett, hogy dolgoznánk a megváltoztatásán, magunkon, a hozzáállásunkon, a sémáinkon, a sztereotípiáinkon?

A gyerekre ugyanakkor sokszor mondjuk azt is, hogy romlatlan, látva a csillogó, hittel teli tekintetét, őszinte rácsodálkozását a világra. De mit teszünk, amikor az űrhajósok láttán teljes meggyőződéssel azt mondja, ha nagy lesz, ő is az lesz. Megbuksizzuk, és közben azt gondoljuk, miért ábrándítsam ki, miért beszéljem le róla, ráér még megtudni, hogy semmi esélye rá? De sokszor hangosan is kimondjuk. Alig, hogy megcsodáltuk a tiszta lényét, már csepegtetjük is bele a saját mérgeinket, csupa jóakaratból. Ahelyett, hogy azt mondanánk, az lehetsz, ami csak szeretnél lenni, de figyelj, ezért tenned kell ám! Én, szülődként azonban foglak segíteni mindenben, amiben csak tudlak, s ha épp nem tudnálak, azt is el fogom mondani neked. Nem mondjuk, mert ott vannak a saját gátjaink, a saját dobozunk, amibe belepréselődtünk az életünk során, és ebből a dobozból szemlélve elérhetetlenül nagynak tűnnek a gyermeki álmok. Csalódottak vagyunk, frusztráltak, lázong bennünk az ego, de ezt nem valljuk be még magunknak sem. Ő pedig érzi az őszintétlenséget és a maga módján ad rá választ. Küzd dacosan, csakazértis, összeszorított foggal, erőből vagy szép lassan átveszi a mércénket, és elhelyezi ott, ahol már nekünk is megfelel.

A napokban ruhapróbálás közben hallgattam, ahogy egy anyuka beszél a tini lányához a szomszédos fülkében. Ennyiért már egy nem szakadt farmert is vehetnénk. Tényleg, mi van azzal a farmerrel, amit adtam neked egy hónapja? Volt már rajtad? És eszembe jutott, hány felnőtt ismerősöm van, aki még mindig a szüleivel él, és naponta kapja kisebb-nagyobb dózisban a szülei helyzetéből fakadó életszemléletet. Biztosan erre van szükségük? Én nagyon örülök, hogy a gyerekeim már régóta a saját életüket élik, és nem érzek kísértést, hogy naponta beleszóljak abba, hogy mit, miért, kivel és hogyan csinálnak. Itt vagyok, ha szükségük van rám, de nem osztom kéretlenül a jótanácsokat. Így az sem történhet meg, hogy józan érvek helyett azzal akarjak pozícióba kerülni velük szemben, hogy amíg az én kenyeremet eszed, meg amíg az én házamban laksz...

A gyerek tükröt tart elénk, és nem feltétlenül tetszetős képpel. Hallja, ahogy a tanítónéniről, a szomszédról, a főnökünkről beszélünk, ahogy hülyézünk, tramplizunk és amikor egy vita alkalmával a gyerek hülyéz le valakit, akár bennünket, felcsattanunk. Emlékszem, még óvodás volt a kisebbik fiam, és egy alkalommal, amikor épp nagyon határozottan igyekeztem nem kiesni a szülői hatalmat gyakorló szerepéből és valamit megtiltani neki, egyszerűen rám nevetett. Pontosan emlékszem az érzésre, mert felismertem, hogy ő előbb érzékelte az ellentmondást a szavaim és az azzal kapcsolatos érzéseim között, mint én magam. Mit teszel ilyenkor? Őrzöd a látszatot tovább, minden erőddel véded, ami nincs, vagy őszintén beismered, ha tévedtél, ha rossz irányba mentél? Dühös leszel, elszalad a kezed, vagy tudsz nevetni a saját ügyetlenkedéseden? Egyáltalán észreveszed, ahogy a gyerek érzékeli, hogy kilóg a lóláb?

Aki felnőttként is megőrzi a gyermeki érzékenységét, hamar rájön, hogy szülővé válni az egy nagy önismereti kurzus is, ahol nincs gyakorló óra, rögtön élesben megy minden. 

Szemtelennek tartjuk a gyereket, pedig nem csak hogy szeme van, speciálisan kifinomult vevőkészüléke is, amivel érzékeli, ha valami nem stimmel, ha valamiben ellentmondás van, ha baj van, mi mégis azt játsszuk, hogy minden rendben. De a kis lelkében nem mindig kerülnek pont oda a dolgok, ahova kerülniük kell, ezért nekünk, felnőtteknek, szülőknek nagyon fontos feladatunk lenne, hogy ebben segítsük. Hogy teret adjunk ahhoz, hogy előbukkanjanak ezek a jelentőségteljes, nagy érzékenységű dolgok. De ez nem megy úgy, ha beszélgetés helyett a kütyüinket nyomkodjuk, ha nincsenek esti séták, bicajozás, társasozás, közös sütés-főzés, csak lehuppanunk a TV elé, ha a közös vacsora alkalmával csak a felnőttek beszélgetnek egymással, és kimerül a gyerek iránti érdeklődésünk abban, hogy mi volt a suliban, de meg sem halljuk a választ, ha a leckeírásban nem annak a lehetőségét látunk, hogy belelássunk a gyerek formálódó személyiségébe, csak az ennedik púp a hátunkon, és még a hétvégékre sem szervezünk olyan programot, ami teret ad rá, hogy kilépjünk a sablonos napi rutinból, ami közben önfeledten, játékosan, felszabadultan tudnánk kibeszélni, megbeszélni azt, ami nyomaszt, kifújni a bennragadt gőzt, megismerni, felfedezni egymást különféle és a szokásostól eltérő helyzetekben. Minden amit mutatunk, az a gyerek számára előbb-utóbb természetessé válik, és ha igényt sem teremtünk rá, hogy másképp akarjon élni, azzal a saját klónunkat hozzuk világra. Vajon tényleg ezt akarjuk? Vagy csak ez a kényelmesebb út? Ahol gondolkodás helyett másolunk, másolódunk.

Amit a leginkább aggasztónak tartok manapság, az a kommunikáció hiánya és minősége. Nem beszélgetünk. Magunkkal sem. Sodródunk, halogatunk, és ezer módon mellébeszélünk. Pótszerekkel, pótcselekvésekkel, pótszemélyekkel fedjük el a problémát, amitől az nem megoldódik, csak még mélyebbre zuhanunk. De ahogy a gyereknél, a mi lelkünkben is ott az az igazságmag ami pontosan érzékeli, mikor teszünk rajta erőszakot. De mivel nincs rutinunk benne, hogyan kell eredményesen kezelni a válságot, ahelyett, hogy a bennünk feszülő ellentmondásra higgadtan, szeretettel és kíváncsisággal ránéznénk, másokra mutogatunk, felcsattanunk, depresszióba esünk, belebetegszünk. És ezt is adjuk tovább. 

A gyerek a maga eszközeivel képes megmutatni azt, amire szükségünk lehet. Csak ki kellene bújnunk abból a fenemód szűk FELNŐTT páncélból, kilépnünk a felülemelkedett, álszent sablonjaink mögül és leereszkedni a földre. És újra látni, érezni, lélegezni. A szemtelenséget pedig lehetőségként látni, hogy mi is változzunk. Hogy tényleg felnőtté váljunk.

 Tetszett az írás? Kérlek, lájkold és segíts egy megosztással, hogy eljusson másokhoz is. 

Nemrég kezdődött az év, de már magunk mögött tudjuk a januárt. Neked milyen hónapod volt?

Sokan tesznek fogadalmat az új év kapujában, hogy mostantól minden más lesz, de legalábbis egy-két dolog biztosan. Neked volt fogadalmad?

Hallgatva, olvasva a tapasztalatokat azt látom, a fogadalmak több, mint nyolcvan százalékánál valahogy elcsúsznak a dolgok, és nem ritka az sem, hogy 30 nap távlatából már az is csak emlék, hogy volt az a bizonyos dolog, ami akkor, egy felfokozott érzelmi állapotban, örömhormonoktól eltelve még annyira fontosnak tűnt. Te hogy állsz ezzel?

Az igazság az, hogy nem kell január elseje ahhoz, hogy döntéseket hozzunk és változtassunk azon, amin szeretnénk. Sőt, fogadalom sem kell hozzá, de valami, ami a mederben tart, ami segít megtartani a fókuszod az igen. Akár ma is nekiláthatsz, csak rajtad múlik. De lehet, már ezzel sem értesz egyet, mert azt gondolod, ez nem így van, nem rajtad múlik. Hiszen ott a főnököd, a gyerek, a ...

Az évek alatt egyre több ember életébe tekinthettem be egészen közelről, és azt láttam, hogy nem csak nekem, mindenki másnak vannak 'körülményei'. Mindenkinek van valami gátja, amit át kell törnie ahhoz, hogy sikerre vigye az elhatározását, legyen az bármi, egy építkezés, lakásfelújítás, egy új munka, fogyás, vagy egy válási procedúra. Lehet, nem az első lépésnél, lehet az ötödiknél vagy a tizediknél ütközünk bele, de ha elindulsz a Sárgaköves Úton, láthatod, hogy nem csak a csodák fognak megtalálni.

A gát sokszor nem külső, hanem egy bennünk gyökerező dolog, ami ott kattog a fejünkben és meghatározza a döntéseinket. Ha azt gondoljuk, nem érdemeljük meg, mi nem vagyunk elég jók ehhez, mi még nem tudunk eleget, nem dolgoztunk elég keményen, vagy a mi családunk nem olyan, mi sosem tudtunk a jó sorba állni, az jó előre aláássuk a sikerünket. Találd meg, vedd észre, hogy mi tart vissza, kinek a szavait hallod ilyenkor a füledben.

Emberek milliói fizetnek ki sok-sok pénzt, hogy megkapják a siker titkos receptjét, hazamennek lelkesen egy előadásról, yes, megcsinálom, aztán csak nézegetik, tervezgetnek, és miközben ezt teszik, egyre nő az aggodalmuk. Mi lesz, ha nem sikerül!? Mi lesz, ha újból csalódás ér? És a lelkesedésük elhamvad, ahogy a boldogsághormonok is kiürülnek a szervezetükből. És akkor jön a főnök egy határidős feladattal, aminek neki kell azonnal ugrani. Mert a főnöknek van célja és azt nem is rest képviselni. Mi pedig utáljuk, mert ő az a tükör, amiben meglátjuk azt a saját magunkat, aki lehetnénk, ha lebontanánk végre azokat a gátakat. De ezt persze, nem mondjuk ki, inkább jó mélyen elássuk magunkban, helyette inkább azt mondjuk, majd csinálom, ha már jól tudom csinálni, ha majd ez vagy az meg lesz hozzá, majd, majd, majd. Ismerős gondolatok? 

A nagy behemót igazság az, bármit elkezdünk, elsőre nem lesz tökéletes és biztosan találunk rajta csiszolni valót. A világtörténelem leghíresebb kőszobrai is így készültek. De ha csináljuk, lesz tapasztalatunk. Tudjuk javítani, tökéletesíteni. De csak azt, ami már létezik a maga valójában és nem csak a fejünkben. Az álmaink nagyon fontosak, de amíg csak fényesítgethetjük, csinosítgathatjuk naphosszat cselekvés nélkül, addig álmok maradnak. Egy motor nélküli kaszni még nem autó. Ha száguldani szeretnél, előbb bele kell szerel(tet)ned egy motort, és megtapasztalnod a sebességet. Mert amíg csak elmélkedsz, mások, még ha a maguk lassú tempójában is, de már kilométerekkel előrébb tartanak, és tele vannak tapasztalattal, mit, hogyan lehetne jobban, ügyesebben. És csinálják.

Ha ma divat is a pálya széléről bekiabálni, te ezért ne maradj ki a buliból! Lépj pályára!

Gyakran mondják a vendégeim, hogy amikor én mutatok meg egy gyakorlatot, az mindig olyan könnyűnek tűnik, aztán amikor ők csinálják, kiderül, hogy egy kicsit sem az. Ilyenkor mindig elmesélem, mennyire ügyetlennek éreztem magam, amikor életem első 10 perces, önálló gerinctréningjét megtartottam. Ez volt a képzésünk gyakorlati vizsga feladata, de én annyira izgultam, hogy abban a másodpercben, amikor megszólalt az erre az alkalomra mixelt zeném, elfelejtettem az egész hetekig gyakorolt koreográfiát. Így aztán rögtönöztem. Ott voltam minden órán, megcsináltam minden házi feladatot, "csak" bíznom kellett magamban. Igen, néha ez a legnehezebb, hinni magunkban, pláne ha nem voltunk korábban bővében a dicséretnek, a támogatásnak, de ezt is lehet gyakorlással fejleszteni. Persze, több ezer megtartott óra tapasztalatával már nekem is csak megmosolyogtató emlék, de akkor hatalmas hegyként magasodott elém ez a kihívás.  

Van, hogy egyszerűen csak csinálnunk kell. 

Ez az utóbbi karácsonyom különösen békésen telt. Úgy, ahogy arra talán mindig is vágytam. Készülődés, díszítés, baráti beszélgetések, család, szeretet, finomságok, fenyőillat, jó könyvek. Imádtam. De ahogy közeledett az évkezdés, az aktív hétköznapok, egyre inkább ott motoszkált bennem a kérdés, hogyan tovább? Én nem az vagyok, aki hosszabb ideig képes báb állapotában lenni, nekem egy idő után hiányoznak a szárnyaim, úgyhogy kezdtem feszengeni. De hogyan vegyek ehhez lendületet? Akkor ugrott elém egy 30 napos kihívás, január 2-án pedig már benne is voltam. Úgy felpörögtem, hogy a falon is szimplán átmentem volna, de ezt valahogy a falak is érezték, mert elugrottak előlem. :-) És akkor hirtelen megvilágosodtam. Kimondtam azt, amit addig még egyszer sem az életemben, hogy minden amit megcsináltam, minden amiben sikert értem el, az attól vált lehetségessé, hogy komolyan vettem magamat. Akkor már tudtam, hogy én ezt a 30 napos kihívást is végig fogom csinálni.

Érdekel, mit tapasztaltam ebben a 30 napban? Összeírtam 10+1 pontban.

1. Az akadályok tekebábukként pattantak el az utamból. Nem azt mondom, hogy nem voltak, azt mondom elpattantak vagy én pattantam le róluk, de ez már szofisztika, ahogy a férjem, Laci mondaná. :-) Az első napom a restanciák kipucolásával indult, amikor is két dologba azonnal beleütköztem. Nem találtam egy fontos dokumentumot és a nyomtatóm sem működött. Ha nem lett volna célom, ezen simán elszöszmötölök/bosszankodom egy fél napig, de célfókuszban egészen más az agyi aktivitásunk. Akkor megoldást keresünk, és nem vesztegetjük az időnket, mert azzal ugye, nem leszünk előrébb. Probléma: nem találom a doksit. Megoldás: kinek is küldtem el? Aha, itt is van. Ment másként, átír, küld. Pikk-pakk, gyerünk tovább. Probléma: nem nyomtat a nyomtató. Este ránéz a férjem. Ez még belefér? Igen/nem. Nekem belefért, de ha nem így lett volna, már ott volt a fejemben a B terv, adathordozó, külsős nyomtatás. 
2. Nem volt időm fölösleges dolgokra. A jó hír az, hogy ezt mindenki más is megérzi rajtunk, és a környezetünk is felveszi a megoldó-ritmust. Hosszan sorolhatnám a sztorikat a szolgáltatókkal, de a lényeg, ami máskor órákba telt, percek alatt megvolt és mindenki örült.
3. A jó embereket vonzottam magamhoz, és ez így lesz veled is. Olyanokat, akik hasonlóan éreznek, és veled együtt tudnak gondolkodni. Hát, nem erre vágytunk mindig is?!
4. Megváltozott a dolgokhoz való hozzáállásom. Meglátod te is, mennyi kreativitás, találékonyság van benned, mint azt gondoltad magadról. A hatékonyságod megsokszorozódik, ha zónába kerülsz.
5. Mivel tisztán láttam a fontossági sorrendet, az eszközöket is ehhez tudtam megválasztani. Azt a könyvet, azt a szolgáltatást, előadást, tanfolyamot, stb. Tudod, miért? Mert ha az agyunk számára beállítunk egy fókuszt, azzal segítjük, hogy a milliónyi inger közül azt válogassa ki, amire a leginkább szükségünk van. 
6. Rájöttem, ha restanciákat gyűjtök, azok hátráltatnak, ezért igyekeztem nem gyűjteni őket. Milyen más is az élet, ha nem halogatunk telefonhívásokat, e-maileket, és a régóta lötyögő izét is kidobjuk, ha nem lehet megcsinálni.
7. Voltak nehéz pillanatok, de ezeket helyükön tudtam kezelni. Nem lehet mindig, minden könnyű, mert akkor nem lenne fejlődés. A pici eredmények sem lebecsülendők, nagyon is fontos részei az egésznek. Ha megtanuljuk őket látni, értékelni, az segít örömöt csempészni a nehézségeink közé. Legyen neked is egy zenéd, egy könyved, vagy csak egy mondat, amit ilyenkor előveszel, és segít visszaállítani magadban a rendet.
8. Fontos a fenntarthatóság! Ha olyan szokásokat építünk az életünkbe, amik szépen belesimulnak, amik nem csak 30 napig életképesek, akkor nyert ügyünk van. És gondolj bele, ha minden hónapban csak egyetlen ilyen dolgot beépítesz, az egy év alatt 12 új, nagyszerűen működő dolog! Libabőrös lettél? Hát, én is! :-)
9. Pihenés. Szükségünk van rá. Töltődésre, amikor az agyunk nem kattog, és amikor a szívünket is meg tudjuk hallani és látni vele mindazt, ami szép, ami érték.
10. Testmozgás. Nekem soha nem volt kérdés, hogy szükségem van rá, és mindig jelen is volt az életemben valamilyen formában. Ha bírni akarod a tempót, nem lehet kérdés számodra sem, hogy fizikailag is edzened kell. Ha jól érzed magad a bőrödben, ha a tükörben is ugyanazt látod, akit az agyad és a szíved is támogat, az esélyeid a sikerre megsokszorozódnak.

+1 Bármit is tervezel, bárhogyan is szeretnéd elérni, fontos, hogy közben maradj EMBER is! Simulj bele az életbe, élvezd az utat és tudj megbocsátani is, ha erre van szükség. Olykor pedig nyomni egy delete-et és újrakezdeni. Akár minden nap.

Apróbetűs rész, amire jó ha felkészülsz.

Lesznek akik számára UFO leszel, a fura csaj, fiú, és nem fog mindenki szeretni sem. Emlékszel, az elején írtam, hogy az emberek több, mint 80 %-a nem járja végig azt az utat, ami a cél eléréséhez szükséges? De nem mindenki éli ezt meg csendesen, van, aki mások leszólásában, kibeszélésében leli meg az örömét. Aki a sikert nem egy elérhető, megcsinálható dolognak tartja, hanem a gyűlölt kiváltságosok privilégiumának, akiket éppen ezért tűzzel-vassal kell üldözni. Lesz, amit újra kell tervezned és néha pont azokról derül ki, hogy nem tartanak veled, akikben a leginkább hittél. Nem tudsz egy nap alatt mindent megcsinálni, megoldani, felépíteni. A türelmedet, az elszántságodat, az erődet és a hitedet is meg fogják tépázni a kihívások. Ilyenkor kell elővenned az álmodat és nagyon-nagyon magadba nézned. Tényleg akarom? Tényleg, igazán, a zsigereimig? Vagy még pici vagyok, bátortalan gyerek, aki visszabújik a mama szoknyája mögé. Ha az vagy, akkor sincs semmi baj. Figyelj, tanulj, maradj nyitott. Hagyd növekedni az erődet, ami segít eljutni oda, ahova a legjobban szeretnél. 

Ez az írás azért született, hogy segítsek vele a legjobbat kihozni magadból. Lájkold, ha tetszett, ha pedig másnak is segítenél vele, kérlek, oszd meg. 

A Jack Nicholson és Morgan Freeman feledhetetlen alakítása révén ismert filmet szívem szerint receptre írnám fel mindenkinek. Ez az a film, amit nem elég egyszer, újra és újra meg kell néznünk, mert annyira fontos kérdéseket nyitogat, hogy nem szabadna megkopnia bennünk. Mielőtt a filmet láttam, nem tudtam, hogy nekem is van bakancslistám. Én célfalnak neveztem, miközben gondosan gyűjtögettem rá a képeslapokat és újságokból kiollózott, képekbe ültetett vágyakat. Írtam már róla, hogyan szembesültem vele, hogy ezek egytől egyig megvalósultak, ez az írás inkább arról szól, mit adott és miben változtatott meg, hogy kiléptem a dobozból, amiben addig éltem.

Evvel is arra biztatlak, hogy merj álmodni és váltsd valóra őket.

Az egész úgy kezdődött, hogy az akkori férjemmel rokoni meghívást kaptunk az USA-ba, Los Angelesbe, én pedig... nem, nem kezdtem lelkesen a szervezésbe, helyette mindenféle érveket sorakoztattam fel, hogy miért ne menjünk. Miközben más jó eséllyel kiugrott volna a bőréből, én azon gondolkodtam, megengedhetjük-e magunknak, és az egészből csak a számokat meg a tennivalókat láttam, bár lehet, hogy a legjobban az aggasztott, a gyerekeinktől távol, akik 7 és 4 évesek voltak akkor, hogy fogok én kibírni egy teljes hónapot.

Még tinédzser voltam, amikor anyukám barátnője hazalátogatott a brazil férjével, és meghívott hozzájuk Rio De Janeiróba. De anyukám, talán mert féltett, és nem bízott abban, hogy gyermektelen vendéglátóim képesek lesznek-e úgy gondomat viselni, ahogy azt Ő tenné, nem engedett el. Így ez a történet azt ültette belém, hogy utazni, világot látni nem is olyan fontos dolog, hogy azért lelkesednünk kellene, megragadva a kínálkozó alkalmat. Végül a szüleimmel Ausztriáig jutottunk, minden további országot már tőlük függetlenül fedeztem fel. Történt ugyanis valami, amitől minden megváltozott bennem.

A meghívást követő télen váratlanul megbetegedtem. Néhány hét leforgása alatt önmagam árnyéka lettem, aki állni és a betegágyat elhagyni is erőtlen volt, nem hogy utazni. De a két műtét mellett, a szepszisből és a hashártyagyulladásból gyógyulva volt bőven időm gondolkodni. Például, hogy miért is van okom élni, azon kívül, hogy szeretnék a gyerekeimről gondoskodni, és látni őket felnőni, és arra jutottam, hogy a fejlődés, az énünk tágulása nem egy önző cél, hanem az egyik, ha nem a legfontosabb emberi küldetés. Ez pedig elképzelhetetlen úgy, ha a dobozban maradunk, és nem merészkedünk ki élményeket gyűjteni. A kórházi lét bőven szolgált élménnyel, de az életre mondott igenem olyan vidám és pozitív célok felé hajtott, mint amilyen a világ felfedezése. És újjászületett, tudatos lényem számára mi is lehetett volna izgalmasabb célpont, mint Amerika?

Nemrég olvastam róla, hogy ha sürgetik a szülést, és így az indokolatlanul gyorsan zajlik, a lélek lemaradhat. Hát, valami ilyesmi történt velem is, amikor röpke tizenvalahány óra leforgása alatt egy olyan világba csöppentem, amit addig elképzelni sem tudtam. Gondolj bele, 1993-at írtunk, épp hogy lezajlott a rendszerváltás, de még javában együtt éltünk a vasfüggöny, meg a berlini fal hagyatékával, amit azóta sem tudtunk teljes mértékben ledolgozni. Szóval, ezzel a háttérrel egyszeriben ott találtam magam Los Angelesben, ahol az első autó amit a repülőgépből kiszállva megláttam, egy metálszínű, full extrás Mercédesz volt (miközben mi előző évben cseréltük le az egyensárga Ladánkat egy Merkúros Opel Kadettre, ami 'keletre' készült, ezért még rádió sem volt benne). Belesüppedve a bőrülésbe indultunk neki az ötsávos autópályán a nyugati part felfedezésének. Abban az időben itthon kuriózumnak számított a déligyümölcs és kizárólag télen volt rá esély, hogy hozzájussunk némi közelharc és sorban állás után, ezzel szemben Californában narancs termett, mit termett, potyogott és gurult szerteszéjjel a kertekben. A házban ahol laktunk, a living room, dining room, meg a bálteremnyi, duplamosdós fürdőszobákon kívül, akkora konyha volt, hogy kis túlzással elfért volna benne a mi akkori lakásunk. A kedvencünk mégis az a gardrób méretű hűtő volt, amiből a beépített vízszűrőn keresztül vizet is lehetett csapolni és amivel kedvünkre gyárthattuk a jégkockákat. Annyi jeges italt azóta sem ittam, igaz, mi még most is a jégkockatartót tologatjuk a mélyhűtőbe, azt, amivel lélegzetvétel nélkül kell eljutni a vízcsaptól a hűtőig, mert különben a fele víz kilötyög. Szóval el kellett telnie pár napnak, mire az én lelkem is megérkezett, és képes voltam természetességgel kezelni a tényt, hogy igen, itt vagyok, és ez is egy hely a világon, ahol hozzám hasonló emberek élnek. A Mercédeszből aztán hol Lexus, hol BMW lett, így hoztak-vittek bennünket a rokonok és barátok San Diegotól, San Franciscoig, Las Vegastól, Palm Springsig. Egy kulturális és gasztronómiai cunami volt, amit évekbe telt feldolgoznom, ugyanakkor igen magasra tette a mércémet.

Las Vegas. Los Angelesből kis megállásokkal autóztunk idáig és amikor kiszálltunk a klimatizált autóból, szinte megütött a hőség. Nem véletlen, a sivatag kellős közepén épült ez az álomváros, ami a világ összes emberének az olvasztótégelye. Itt minden természetes, és semmin nem csodálkozol. Az utcán, a Stripen mindenki épp csak annyit tartózkodik, amennyi idő alatt egyik casino szállodából átmegy a másikba. Mi a Flamingo Hiltonban laktunk, ami nem a legnagyobb, de kétségkívül abban az időben az egyik leglátványosabb szálloda volt, ami a Las Vegasban játszódó játékfilmekben is rendre feltűnik. Az OZ-ban, egy elegáns 'all you can eat' típusú étteremben reggeliztünk, és miközben a büféasztalon a tengeri herkentyűktől a pizzáig mindenféle csoda között válogathattunk, egy pincér csillogó üvegpoharakban pezsgőt hozott az asztalunkhoz. Elkerekedett a szemem, de a vendéglátóink a világ legtermészetesebb módján reagáltak. Mikor fogsz legközelebb pezsgőt inni reggelire, kérdezték, és milyen igazuk volt, azóta sem fordult elő.

A Flamingo Hilton bejárata. Egy csoda volt ide megérkezni, és az autóból kiszállni egyenesen a vörös szőnyegre

A Cesar Palace épülete belülről azt az illúziót kelti, mintha a szabad ég alatt sétálnál. Minden pompa és kényelem a casinok világában azt a célt szolgálja, hogy jól érezd magad, és belefeledkezve az élménybe elengedj mindent, ami a külvilághoz köt. És persze, játssz, amennyit csak tudsz, vagy ameddig a pénzed engedi

Ma már tudom magamról, hogy tenger-függő vagyok, ami azt jelenti, ha nyaralok, valamilyen módon látnom, éreznem kell a tengert. Nem véletlen, hogy az akkor készült képek között is jó néhány a tengerhez, egészen pontosan, az óceánhoz kötődik. Pár napot egy baráti házaspárnál laktunk, San Diego és Los Angeles között, akik nem igazán értették, hogy miért akarok én megfürdeni a Csendes-óceánban, ami hideg, és az ember minden testnyílása tele lesz homokkal, meg apró vízi lényekkel, de nekem életem egyik leghatalmasabb élménye volt. Már a bokáig érő vízben megtapasztaltam az erejét. Miközben sétáltam befelé, jött egy ártatlannak tűnő hullám és simán feldöntött, lekapva rólam a fürdőruhát, amit aztán kereshettem a habokban. A háttérben állítólag még delfinek is ugráltak, de ezek egyikéről sem találtam képet, így maradt a part látképe a selymes homokfövennyel és a végtelen vízzel. Csak ültem, és néztem csodálva a végtelenségét, és el tudtam volna képzelni a hátralévő életemet főállású óceán-megfigyelőként.

The Pacific 

Kilátás a szobánkból a dzsippel, amit annyira megszerettünk, hogy pár év múlva mi is vettünk egyet

San Frasciscot az egyik legeurópaibb városnak tartják, és leszámítva, hogy automata váltójú kocsi nélkül igencsak izgalmas és kuplungszagú lenne a közlekedés a hullámvasúthoz hasonló utcákon, valóban közelinek éreztem magamhoz ezt a várost. De a kedvencem azért így is San Diego maradt. 

A Golden Gate híd. Valaki látta már nem felhőből kikandikálva?

A parti út, vissza Los Angelesbe, a híres Pacific Coast Highway mentén egyszerűen lenyűgöző. Amerikaiakat ugyan nem nagyon látsz kiszállni az autóból, de mi nem bírtuk ki, muszáj volt kicsit elidőzni a mókusokkal teli parton, és míg őket fotóztuk, fókákat is láthattunk, amint a sziklák körül lustálkodtak.

Szintén felejthetetlen volt a Mojave sivatag és Calico. Régen itt ezüstbányászat folyt, ottjártunkkor skanzenekhez hasonló látványosságként működött, ami egy westernfilm díszletének is simán beillett, és ahová egy hosszú lépcsősoron lehetett feljutni. Mire felértünk a perzselő hőségben, mindenki kitikkadt, ezért jeges vizet kortyolgatva hűsölt a légkondicionált bárban, csak mi, magyarok gyűjtöttük az élményt, fotómasinánkat kattingatva.

Az egész út során legjobban Disney Land-et vártam. Álltam a bejárat előtt és könnyeztem. Azóta tudom, hogy léteznek örömkönnyek is. Szívem szerint az egészet hazahoztam volna a gyerekeinknek, de meg kellett elégednem annyival, ami a bőröndjeinkben elfért. Na, meg a fejemen. A kalapba, amit a lentebbi képen viselek, egyszerűen beleszerettem. Nem volt kérdés, jönnie kellett. Úgyhogy hazafelé a reptereken, mindegy, hogy augusztus volt és hőguta, én kalapban virítottam.

Egy nap kevés, hogy mindenre felülj amire szeretnél, és garantáltan sok mindenre szeretnél. Nekünk két nap is szűkösen volt elég, mert még a magasból lesikló farönköt is bevállaltam, pedig remegett a lábam már akkor, amikor a sorban álltam. És a shopok! Tematikusan illeszkednek az attrakciókhoz és itt nagyon értenek hozzá, hogy kell becsábítani és vásárlásra ösztönözni a magunkfajta érzelmileg totálisan elgyengülő turistát. Úgyhogy nincs az a dollár mennyiség, amit ne lehetne itt elkölteni, ha még ugyan maradt mit Las Vegas után.

Na, igen, itt 27 éves vagyok... És ez a szerelem-kalapom, bár kicsit nehéz volt hozzáöltözni, de még itthon is hordtam, aztán a molyok felfedezték, és elfogyasztották azt a különleges díszítést, ami olyan egyedivé tette, így pár évvel ezelőtt megváltam tőle 

Ugyancsak emlékezetes felnőtt játszótér az Universal Studios, Hollywoodban, ami szintén egy város a városban, és ahol betekinthetsz a filmtrükkök és az amerikai show-k világába. Volt földrengés, özönvíz, alattunk leomló híd, kaszkadőrbemutató Miami Vice módra (az alábbi képen épp ennek a díszlete látszik), King Kong, amint a mellét döngetve farkasszemet néz velünk, és majdnem elkapott bennünket a nagy fehér cápa, még szerencse, hogy minden hihetetlenül jól szervezett és biztonságos, ami máshol is annyira lenyűgözött Californiában. A legemlékezetesebb attrakció címet végül a Back To The Future produkció vívta ki nálam. Akkor még nem voltak itthon olyan szerkezetek (és ilyen minőségűvel azóta sem találkoztam sehol másutt), ahol három dimenziós filmet vetítenek eléd, miközben nem csak az ülésedet mozgatják a látvánnyal szinkronban, de még különböző hang, füst, stb. effektekkel is hitelessé teszik az élményt. Mi az ismert film autójával kalandoztunk az űrben mindenféle lények és repkedő izék között, és még órákig remegett kezem-lábam, miután kijöttünk. Kétségtelen, én eléggé beleéltem magam. 

Így festett egy látványos kaszkadőr-show díszlete, amiben volt jet skizés, lezuhanó, majd hatalmas lángokkal égő helikopter, felboruló víztorony, verekedés, lövöldözés, szóval minden, ami egy akciódús produkciótól elvárható

Volt sok dolog, ami nagyon tetszett, sőt lenyűgözött, és volt olyan is, amit azóta sokkal jobban értékelek itthon. Kiderült az is, hogy nem akarok ott élni, bár hajlok a megállapításra, hogy máshol sem a világban. Valahogy magyarabb lettem, még akkor is, ha az USA-ból hazajössz, garantáltan nem leszel ugyanaz, aki előtte voltál. A minőség szó egészen mást fog jelenteni, és felfedezed mi is az, nagyban gondolkodni. És a smiley-társadalom, ahogy néhányan nevezik az amerikaiakat? Én azt tapasztaltam, még mindig jobb egy üresnek vélt mosoly, mint egy nap mosolytalanul. Ami üres, azt meg lehet tölteni, ha akarjuk. És én csak egy kis szeletét láttam, úgyhogy ez az ország is még visszavár. 

Tetszett az írás? Köszönöm Neked, ha lájkolod és megosztod.