Életközeli élmények

Lélekhíd

Elmélkedés egy kupac pulcsi fölött

2018. október 28. - FittAnyu

Ültem a gardrób előtt és azon gondolkodtam, mi a csudának nekem ennyi gönc. A felét nem hordom, a másik harmadát is csak nagyritkán, mégis teli a szekrény velük. Aztán kiemeltem egy pulcsit a kupacból és eszembe jutott néhány meghatározó alkalom, amikor viseltem. Jaj, és ez a nadrág, de szerettem! Emlékszem, amikor pont ez segített, hogy jobb kedvem, jobb kisugárzásom, attítűdöm legyen, hogy túléljek. És rájöttem, hogy ez a pulcsi, ez a nadrág, valójában nem csupán ruhadarabok, hanem befektetések voltak magamba, pont úgy, ahogy egy könyv, egy tanfolyam egy tréning is az.

Amikor valaminek nem az árát nézed, hanem az értékét, lényegében a saját értékedet méred meg. Érsz-e ennyit magadnak?

Amikor a gagyit lecseréled valami jobbra, valami minőségire, azzal is a magad ázsiójáról döntesz.

És amikor azt mondod valamire, hogy megérdemled, az megemel.

Ez olyan fontos, hogy le kell írjam még egyszer. Amikor valaminek nem az árát nézed, hanem az értékét, lényegében a saját értékedet méred meg. Érsz-e ennyit magadnak? Amikor a gagyit lecseréled valami jobbra, valami minőségire, azzal is a magad ázsiójáról döntesz. És amikor azt mondod valamire, hogy megérdemled, az megemel.

Nem azt mondom, hogy költekezz vadul, kontroll nélkül, de azt mondom, hogy tudj adni magadnak, és ne mindig csak másokra gondolj. Ha vannak is dolgok, amiket megosztasz a szeretteiddel, legyen, ami csak a tiéd. Nem egy irigységgel féltett titok, hanem valami, ami a TE örömödet szolgálja. Amire bárki, bárhogy nézhet, a te szíved-lelked gazdagítja. Természetesnek gondoljuk, hogy akit szeretünk, annak az öröme fontos számunkra, de hogy magunkra is gondoljunk, arról gyakran megfeledkezünk. Legyen a saját, külön bejáratú, személyes örömöd is legalább ilyen fontos. Merd megengedni magadnak. Értékeld ezzel is önmagadat. Ha nem megy vagy nehezen, gyakorold addig, míg teljes szívvel azt nem tudod mondani, hogy érek ennyit magamnak.

De van, hogy dolgok felett eljár az idő. Amikor már nem teljesítik be azt, amiért egykor fontosnak tartottuk őket, már nem előre visznek, nem felfelé mozdítanak.

A tárgyak a múltunk lenyomatai. Az akkori szemléletünk, gondolkodásmódunk, egy korszakunk útjelzői, amik nem változnak velünk. És azok a pillanatok, amiket nosztalgiázva töltünk el fölöttük, csak beleragasztanak bennünket a múltba. Ezért időről, időre szelektálnunk kell, mi maradjon és mit engedjünk el. A pulcsiknak és nadrágoknak, ahogy a csorba tányérnak, a lepattogzott mázú vázának, ami még a Nagyié volt, nincs lelkük, de ha hagyjuk, hogy a lelkünk egy darabjához túlontúl kötődjenek, horcrux-szá válnak. És képesek indákat növesztve belénk gabalyodni. Ezért ahogy megengedted magadnak egykor, hogy megvedd, úgy engedd meg magadnak azt is, hogy a szükséges pillanatban megválj tőlük.

Ezen a pontos azonban fontosnak tartok megemlíteni egy körülményt, ami ha nem vigyázunk, és nem kezeljük a helyén, szintén kerékkötőnkké tud válni. Manapság egyre több szó eszik a fogyasztói társadalmakra jellemző, mérhetetlen pazarlásról, ami nekem is fájó pont. Tudom, hogy te sem akarod szennyezni a bolygót, és hogy takarékosságra neveltek, ami mélyen gyökerezik a lelkedben. De azt is tudom, hogy ha az új dolgok nem tudnak beáramolni az életünkbe, akkor megrekedünk a fejlődésben. Ezért helyet kell csinálnunk az újnak. Kell. Muszáj. Ha több dolog húz vissza, mint ami megemel, nem fogsz tudni emelkedni, ezért ki kell tedd azt, ami lent tart és olyasmit keresned helyette, ami visszaadja a szárnyaidat. Ahogy ez igaz a pulcsikra, úgy az idejét múlt elképzeléseinkre, meggyőződéseinkre, paradigmáinkra, és igen, a kapcsolatainkra is. Dolgozol, hogy megmentsd, de amikor kipukkadt, mint egy lufi és már csak egy szottyadt izé, ami nem is hasonlít léggömbre, fogadd el, hogy nem fogod tudni megstoppolni.

Nem kell, hogy mindez a pazarlásról szóljon, ha nem akarod. Nem kell kiszakítanod a gyökereidet, csak megújítanod, megtisztítanod attól, ami nem életképes. Gondolkozhatsz minderről korszerűen, ugyanis a legcsodálatosabb, hogy manapság mindenre találni megoldást. Telefont ragadtam és felhívtam egy-két intézményt, hogy szívesen fogadnának-e egy zsáknyi ruhát, aztán elővettem egy zsákot és elkezdtem belepakolni. Könnyű szívvel mosolyogva.

Érdekes megközelítését találtam az életünknek ezzel, hogy lényegében nadrágról, nadrágra élünk. Pontosan így teszünk, amikor új célokat tűzünk ki, és „belenövünk” egy újabb nadrágba. Ez a fejlődés. Ez maga az élet.

 

ruhafogas_1.jpg

 

Tetszett ez az írás?  Köszönöm, hogy lájkolod  és megosztod.

Szemtelen a gyerek?

Hányszor halljuk, mondjuk, hogy szemtelen a gyerek, de mit is értünk az alatt, hogy szemtelen? Azt, hogy leplezetlenül kimondja, amit gondol? Hogy van véleménye, akarata és ennek hangot is ad? Mi miért nem tesszük? Miért csak mások háta mögött merjük a véleményünket hangoztatni? Miért sutyorgunk, pufogunk, ahelyett, hogy nyíltan vállalnánk az egyet nem értésünket, az aggályainkat? Honnan származik a gondolat, hogy titkolnunk kell a véleményünket, és miért ragasztjuk ezt rá minden elénk kerülő élethelyzetre ahelyett, hogy dolgoznánk a megváltoztatásán, magunkon, a hozzáállásunkon, a sémáinkon, a sztereotípiáinkon?

A gyerekre ugyanakkor sokszor mondjuk azt is, hogy romlatlan, látva a csillogó, hittel teli tekintetét, őszinte rácsodálkozását a világra. De mit teszünk, amikor az űrhajósok láttán teljes meggyőződéssel azt mondja, ha nagy lesz, ő is az lesz. Megbuksizzuk, és közben azt gondoljuk, miért ábrándítsam ki, miért beszéljem le róla, ráér még megtudni, hogy semmi esélye rá? De sokszor hangosan is kimondjuk. Alig, hogy megcsodáltuk a tiszta lényét, már csepegtetjük is bele a saját mérgeinket, csupa jóakaratból. Ahelyett, hogy azt mondanánk, az lehetsz, ami csak szeretnél lenni, de figyelj, ezért tenned kell ám! Én, szülődként azonban foglak segíteni mindenben, amiben csak tudlak, s ha épp nem tudnálak, azt is el fogom mondani neked. Nem mondjuk, mert ott vannak a saját gátjaink, a saját dobozunk, amibe belepréselődtünk az életünk során, és ebből a dobozból szemlélve elérhetetlenül nagynak tűnnek a gyermeki álmok. Csalódottak vagyunk, frusztráltak, lázong bennünk az ego, de ezt nem valljuk be még magunknak sem. Ő pedig érzi az őszintétlenséget és a maga módján ad rá választ. Küzd dacosan, csakazértis, összeszorított foggal, erőből vagy szép lassan átveszi a mércénket, és elhelyezi ott, ahol már nekünk is megfelel.

A napokban ruhapróbálás közben hallgattam, ahogy egy anyuka beszél a tini lányához a szomszédos fülkében. Ennyiért már egy nem szakadt farmert is vehetnénk. Tényleg, mi van azzal a farmerrel, amit adtam neked egy hónapja? Volt már rajtad? És eszembe jutott, hány felnőtt ismerősöm van, aki még mindig a szüleivel él, és naponta kapja kisebb-nagyobb dózisban a szülei helyzetéből fakadó életszemléletet. Biztosan erre van szükségük? Én nagyon örülök, hogy a gyerekeim már régóta a saját életüket élik, és nem érzek kísértést, hogy naponta beleszóljak abba, hogy mit, miért, kivel és hogyan csinálnak. Itt vagyok, ha szükségük van rám, de nem osztom kéretlenül a jótanácsokat. Így az sem történhet meg, hogy józan érvek helyett azzal akarjak pozícióba kerülni velük szemben, hogy amíg az én kenyeremet eszed, meg amíg az én házamban laksz...

A gyerek tükröt tart elénk, és nem feltétlenül tetszetős képpel. Hallja, ahogy a tanítónéniről, a szomszédról, a főnökünkről beszélünk, ahogy hülyézünk, tramplizunk és amikor egy vita alkalmával a gyerek hülyéz le valakit, akár bennünket, felcsattanunk. Emlékszem, még óvodás volt a kisebbik fiam, és egy alkalommal, amikor épp nagyon határozottan igyekeztem nem kiesni a szülői hatalmat gyakorló szerepéből és valamit megtiltani neki, egyszerűen rám nevetett. Pontosan emlékszem az érzésre, mert felismertem, hogy ő előbb érzékelte az ellentmondást a szavaim és az azzal kapcsolatos érzéseim között, mint én magam. Mit teszel ilyenkor? Őrzöd a látszatot tovább, minden erőddel véded, ami nincs, vagy őszintén beismered, ha tévedtél, ha rossz irányba mentél? Dühös leszel, elszalad a kezed, vagy tudsz nevetni a saját ügyetlenkedéseden? Egyáltalán észreveszed, ahogy a gyerek érzékeli, hogy kilóg a lóláb?

Aki felnőttként is megőrzi a gyermeki érzékenységét, hamar rájön, hogy szülővé válni az egy nagy önismereti kurzus is, ahol nincs gyakorló óra, rögtön élesben megy minden. 

Szemtelennek tartjuk a gyereket, pedig nem csak hogy szeme van, speciálisan kifinomult vevőkészüléke is, amivel érzékeli, ha valami nem stimmel, ha valamiben ellentmondás van, ha baj van, mi mégis azt játsszuk, hogy minden rendben. De a kis lelkében nem mindig kerülnek pont oda a dolgok, ahova kerülniük kell, ezért nekünk, felnőtteknek, szülőknek nagyon fontos feladatunk lenne, hogy ebben segítsük. Hogy teret adjunk ahhoz, hogy előbukkanjanak ezek a jelentőségteljes, nagy érzékenységű dolgok. De ez nem megy úgy, ha beszélgetés helyett a kütyüinket nyomkodjuk, ha nincsenek esti séták, bicajozás, társasozás, közös sütés-főzés, csak lehuppanunk a TV elé, ha a közös vacsora alkalmával csak a felnőttek beszélgetnek egymással, és kimerül a gyerek iránti érdeklődésünk abban, hogy mi volt a suliban, de meg sem halljuk a választ, ha a leckeírásban nem annak a lehetőségét látunk, hogy belelássunk a gyerek formálódó személyiségébe, csak az ennedik púp a hátunkon, és még a hétvégékre sem szervezünk olyan programot, ami teret ad rá, hogy kilépjünk a sablonos napi rutinból, ami közben önfeledten, játékosan, felszabadultan tudnánk kibeszélni, megbeszélni azt, ami nyomaszt, kifújni a bennragadt gőzt, megismerni, felfedezni egymást különféle és a szokásostól eltérő helyzetekben. Minden amit mutatunk, az a gyerek számára előbb-utóbb természetessé válik, és ha igényt sem teremtünk rá, hogy másképp akarjon élni, azzal a saját klónunkat hozzuk világra. Vajon tényleg ezt akarjuk? Vagy csak ez a kényelmesebb út? Ahol gondolkodás helyett másolunk, másolódunk.

Amit a leginkább aggasztónak tartok manapság, az a kommunikáció hiánya és minősége. Nem beszélgetünk. Magunkkal sem. Sodródunk, halogatunk, és ezer módon mellébeszélünk. Pótszerekkel, pótcselekvésekkel, pótszemélyekkel fedjük el a problémát, amitől az nem megoldódik, csak még mélyebbre zuhanunk. De ahogy a gyereknél, a mi lelkünkben is ott az az igazságmag ami pontosan érzékeli, mikor teszünk rajta erőszakot. De mivel nincs rutinunk benne, hogyan kell eredményesen kezelni a válságot, ahelyett, hogy a bennünk feszülő ellentmondásra higgadtan, szeretettel és kíváncsisággal ránéznénk, másokra mutogatunk, felcsattanunk, depresszióba esünk, belebetegszünk. És ezt is adjuk tovább. 

A gyerek a maga eszközeivel képes megmutatni azt, amire szükségünk lehet. Csak ki kellene bújnunk abból a fenemód szűk FELNŐTT páncélból, kilépnünk a felülemelkedett, álszent sablonjaink mögül és leereszkedni a földre. És újra látni, érezni, lélegezni. A szemtelenséget pedig lehetőségként látni, hogy mi is változzunk. Hogy tényleg felnőtté váljunk.

dacos.jpg

 Tetszett az írás? Kérlek, lájkold és segíts egy megosztással, hogy eljusson másokhoz is. 

Vedd komolyan magad!

Nemrég kezdődött az év, és már magunk mögött tudjuk a januárt. Neked milyen hónapod volt? Sokan tettek fogadalmat, ígérték meg maguknak, hogy ebben az évben minden más lesz, vagy csak egy-két dolog, de az biztosan. Neked volt fogadalmad? Beszélgetve emberekkel, olvasva a tapasztalatokat azt látom, a fogadalmak nyolcvan százalékánál valahogy elcsúsznak a dolgok, és 30 nap távlatából van aki már arra sem emlékszik, mi is volt az a bizonyos dolog, amit felfokozott érzelmei hatására megfogadott. Te hogy állsz ezzel?

Az igazság az, hogy nem kell január elseje ahhoz, hogy döntéseket hozzunk és változtassunk azon, amin szeretnénk. Sőt, fogadalom sem kell hozzá, de valami, ami a mederben tart, ami segít megtartani a fókuszod az igen. Akár ma is nekiláthatsz, csak rajtad múlik. De lehet, már ezzel sem értesz egyet, mert azt gondolod, ez nem így van, nem rajtad múlik. Mert ott a főnököd, a gyerek, a ... Ahogy egyre közelebb kerültem az emberi lélek megismeréséhez, azt láttam, mindenkinek vannak 'körülményei'. Mindenkinek van valami gátja, amit át kell törnie ahhoz, hogy sikerre vigye a tervét. Lehet, nem az első lépésnél, lehet az ötödiknél vagy a tizediknél találkozunk vele, de ha elindulsz a Sárgaköves Úton, nem csak a csodák fognak megtalálni. A gát sokszor nem külső, hanem egy bennünk gyökerező dolog, hogy nem érdemeljük meg, hogy mi nem vagyunk elég jók ehhez, vagy ahhoz, hogy mi még nem tudunk eleget, hogy nem dolgoztunk elég keményen, hogy nem a jó sorba álltunk. Találd meg, vedd észre, hogy mi tart vissza, mert ha megtalálod, eséllyel tudsz változtatni is rajta. Emberek millió fizetnek sok-sok pénzt más embereknek, hogy megkapják tőlük a siker titkos receptjét, hazamennek lelkesen, yes, megcsinálom, de nem, csak nézegetik, tervezgetnek, és miközben ezt teszik, egyre nő az aggodalmuk, míg végül a lelkesedésük el nem hamvad. És akkor jön valaki és eléjük tol egy határidős feladatot. Igen, ő a főnök, akinek van célja és ezt nem rest képviselni. Mi pedig utáljuk, mert ő az a tükör, amiben meglátjuk saját magunkat. Azt az önmagunkat, aki mindig egy lépéssel le van maradva, aki csak agyal, míg mások cselekszenek. Majd csinálom, ha már jól tudom csinálni, ha majd ez vagy az meg lesz hozzá. Ismerős érzés? 

Bármit elkezdhetünk, nem lesz tökéletes. De ha csináljuk, lesz tapasztalatunk. Tudjuk csiszolni, javítani, tökéletesíteni. De csak azt, ami már megvan. Az álmainkat fényesítgethetjük, csinosítgathatjuk naphosszat, cselekvés nélkül álmok maradnak. Egy motor nélküli valami az csak egy kaszni, még nem autó. Nem tudsz vele menni, haladni. Lehet, te száguldani szeretnél, de amíg ezen gondolkodsz, mások a maguk lassú tempójában, de már kilométerekkel előrébb tartanak, és tele vannak tapasztalattal, mit, hogyan lehetne jobban, ügyesebben. És csinálják. Ha ma divat is a pálya széléről bekiabálni, te ne maradj ki a buliból! Lépj pályára! Többször mondták már a vendégeim, hogy nem értik, hogy tudom ilyen elegáns könnyedséggel csinálni a legnehezebb gyakorlatokat is, és ilyenkor el szoktam mesélni, mennyire ügyetlennek éreztem magam, amikor életem első 10 perces önálló gerinctréningjét megtartottam. De megtartottam. Ez volt a gyakorlati vizsgám és annyira izgultam, hogy az első másodpercben elfelejtettem az egész hetekig gyakorolt koreográfiát, úgyhogy rögtönözve raktam össze a gyakorlatsoromat. Több ezer óra tapasztalatával ez már nekem is csak egy mosolyogtató emlék, de akkor hatalmas hegyként magasodott elém ez a kihívás. 

Van, hogy egyszerűen csak csinálnunk kell. 

Ez az utóbbi karácsonyom különösen békésen telt. Úgy, ahogy arra talán mindig is vágytam. Készülődés, díszítgetés, baráti beszélgetések, család, szeretet, finomságok, fenyőillat, jó könyvek. Imádtam. De ahogy közeledett az évkezdés, az aktív hétköznapok ideje, egyre inkább ott motoszkált bennem a gondolat, hogyan tovább? Én nem az vagyok, aki ezt a báb állapotot hosszabb ideig bírja élni, nekem egy idő után hiányoznak a szárnyaim, úgyhogy kezdtem feszengeni. De hogy vegyek lendületet? És akkor jött Wolf Gábor 30 napos kihívása, és január 2-án én már benne is voltam. Úgy felpörögtem, hogy a falon is szimplán átmentem volna, de ezt valahogy a falak is érezték, mert elugrottak előlem. :-) És akkor hirtelen megvilágosodtam. Kimondtam azt, amit addig még egyszer sem életemben, hogy minden amit megcsináltam, minden amiben sikert értem el, az attól vált lehetségessé, hogy komolyan vettem magamat. És akkor tudtam, hogy én ezt a 30 napos kihívást is végig fogom csinálni.

Érdekel, mire jutottam ebben a 30 napban? Összeírtam 10+1 pontban.

  1. Az akadályok tekebábukként pattantak el az utamból. Nem azt mondom, hogy nem voltak, azt mondom elpattantak vagy én pattantam le róluk, de ez már szofisztika, ahogy Laci mondaná. Az első kihívás-napom a restanciák kipucolásával indult és két dologba azonnal beleütköztem. Nem találtam egy fontos dokumentumot és nem működött a nyomtatóm. Ha nincs célom, ezen simán elszöszmötölök egy fél napig, meg bosszankodom ezerrel, de ha célfókuszban vagyunk akkor megoldást keresünk és nem vesztegetjük az időnket bosszankodásra, mert azzal nem leszünk előrébb. Doksi. Kinek is küldtem el? Aha, megvan. Ment, átír, küld. Pikk-pakk, már mentem is tovább. Nyomtató. Este ránéz a férjem. Belefér? Igen/nem. Nekem belefért, de ha nem, adathordozó, külsős nyomtatás. 
  2. Nem volt időm fölösleges dolgokra. És a jó hír az, hogy ezt mindenki más is megérzi rajtunk, és a környezetünk felveszi a megoldó-ritmust. És ami máskor órákba telt, az így percek alatt megvan.
  3. A jó embereket vonzottam magamhoz, és ez így lesz veled is. Olyanokat, akik hasonlóan éreznek, és veled együtt tudnak gondolkodni. Hát, nem erre vágytunk mindig is?!
  4. Megváltozott a dolgokhoz való hozzáállásom. Meglátod, micsoda kreativitás van benned, találékony leszel és hatékony. Ezerszer hatékonyabb, mint azt gondoltad volna magadról. 
  5. Tisztán láttam a fontossági sorrendet és az eszközöket is ehhez tudtam megválasztani. Azt a könyvet, azt a szolgáltatást, előadást, tanfolyamot, stb. Tudod, miért? Mert az agyunk azt válogatja ki, amire a leginkább szükségünk van. Hiszen beprogramoztuk rá azzal, hogy kiválasztottuk számára a fókuszt.
  6. Rájöttem, ha restanciákat gyűjtök, azok hátráltatnak, ezért igyekeztem nem gyűjteni őket. Milyen más is az élet, ha nem halogatunk telefonhívásokat, e-maileket, a régóta lötyögő izét kidobjuk, vagy megcsináltatjuk.
  7. Voltak nehéz pillanatok, de ezeket helyükön tudtam kezelni. Hiszen ha látod az eredményeidet, látod, hogy megéri. Legyen neked is egy zenéd, egy könyved, vagy csak egy mondat, amit ilyenkor előveszel, és segít visszaállítani magadban a rendet.
  8. Fontos a fenntarthatóság! Ha olyan szokásokat építünk az életünkbe, amik szépen belesimulnak, amik nem csak 30 napig életképesek, akkor nyert ügyünk van. És gondolj bele, ha minden hónapban csak egyetlen ilyen dolgot beépítesz, az egy év alatt 12 új, nagyszerűen működő dolog! Libabőrös lettél? Hát, én is!
  9. Pihenés. Szükségünk van rá. Töltődésre, amikor az agyunk nem kattog, és amikor a szívünket is meg tudjuk hallani és látni vele mindazt, ami szép, ami érték.
  10. Testmozgás. Nekem soha nem volt kérdés, hogy szükségem van rá, és mindig jelen is volt az életemben valamilyen formában. Ha bírni akarod a tempót, nem lehet kérdés számodra sem, hogy fizikailag is edzened kell magad. Ha jól érzed magad a bőrömben, ha a tükörben is ugyanazt látod, akit az agyad és a szíved is támogat, az esélyeid a sikerre megsokszorozódnak.

Apróbetűs rész, amire jó ha felkészülsz. Lesznek akik számára UFO leszel, a fura csaj, fiú, és nem fog mindenki szeretni. Lesz, amit újra kell tervezned és néha pont azokról derül ki, mennyire nem tartanak velünk, akikben a leginkább hittünk és azt kell elengednünk, akit vagy amit a legjobban szerettünk. Nem tudsz egy nap alatt mindent megcsinálni, megoldani, felépíteni. A türelmedet, az elszántságodat, az erődet és a hitedet is meg fogják tépázni a kihívások. Ilyenkor kell elővenned az álmodat és nagyon-nagyon magadba nézned. Tényleg akarom? Tényleg, igazán, a zsigereimig? Vagy még pici vagyok, bátortalan gyerek, aki visszabújik a mama szoknyája mögé. Ha az vagy, akkor sincs semmi baj. Gyűjtsd az erőt, fejlődj, maradj nyitott. 

+1 És mindeközben maradj EMBER is! Simulj bele az életbe, és tudj megbocsátani is, ha erre van szükség. Olykor pedig nyomni egy delete-et és újrakezdeni. Akár minden nap.

celkonyv.jpg

 

Ez az írás azért született, hogy segítsek vele a legjobbat kihozni magadból. Lájkold, ha tetszett, ha pedig másnak is segítenél vele, kérlek, oszd meg. 

Bakancslista. Reggeli, pezsgőzés, Las Vegas

A Jack Nicholson és Morgan Freeman feledhetetlen alakítása révén ismert filmet szívem szerint receptre írnám fel mindenkinek. Ez az a film, amit nem elég egyszer, újra és újra meg kell néznünk, mert annyira fontos kérdéseket nyitogat, hogy nem szabadna megkopnia bennünk. Mielőtt a filmet láttam, nem tudtam, hogy nekem is van bakancslistám. Én célfalnak neveztem, miközben gondosan gyűjtögettem rá a képeslapokat és újságokból kiollózott, képekbe ültetett vágyakat. Írtam már róla, hogyan szembesültem vele, hogy ezek egytől egyig megvalósultak, ez az írás inkább arról szól, mit adott és miben változtatott meg, hogy kiléptem a dobozból, amiben addig éltem.

Evvel is arra biztatlak, hogy merj álmodni és váltsd valóra őket. 

A filmből...

Az egész úgy kezdődött, hogy az akkori férjemmel rokoni meghívást kaptunk az USA-ba, Los Angelesbe, én pedig... nem, nem kezdtem lelkesen a szervezésbe, helyette mindenféle érveket sorakoztattam fel, hogy miért ne menjünk. Miközben más jó eséllyel kiugrott volna a bőréből, én azon gondolkodtam, megengedhetjük-e magunknak, és az egészből csak a számokat meg a tennivalókat láttam, bár lehet, hogy a legjobban az aggasztott, a gyerekeinktől távol, akik 7 és 4 évesek voltak akkor, hogy fogok én kibírni egy teljes hónapot.

Még tinédzser voltam, amikor anyukám barátnője hazalátogatott a brazil férjével, és meghívott hozzájuk Rio De Janeiróba. De anyukám, talán mert féltett, és nem bízott abban, hogy gyermektelen vendéglátóim képesek lesznek-e úgy gondomat viselni, ahogy azt Ő tenné, nem engedett el. Így ez a történet azt ültette belém, hogy utazni, világot látni nem is olyan fontos dolog, hogy azért lelkesednünk kellene, megragadva a kínálkozó alkalmat. Végül a szüleimmel Ausztriáig jutottunk, minden további országot már tőlük függetlenül fedeztem fel. Történt ugyanis valami, amitől minden megváltozott bennem.

A meghívást követő télen váratlanul megbetegedtem. Néhány hét leforgása alatt önmagam árnyéka lettem, aki állni és a betegágyat elhagyni is erőtlen volt, nem hogy utazni. De a két műtét mellett, a szepszisből és a hashártyagyulladásból gyógyulva volt bőven időm gondolkodni. Például, hogy miért is van okom élni, azon kívül, hogy szeretnék a gyerekeimről gondoskodni, és látni őket felnőni, és arra jutottam, hogy a fejlődés, az énünk tágulása nem egy önző cél, hanem az egyik, ha nem a legfontosabb emberi küldetés. Ez pedig elképzelhetetlen úgy, ha a dobozban maradunk, és nem merészkedünk ki élményeket gyűjteni. A kórházi lét bőven szolgált élménnyel, de az életre mondott igenem olyan vidám és pozitív célok felé hajtott, mint amilyen a világ felfedezése. És újjászületett, tudatos lényem számára mi is lehetett volna izgalmasabb célpont, mint Amerika?

Nemrég olvastam róla, hogy ha sürgetik a szülést, és így az indokolatlanul gyorsan zajlik, a lélek lemaradhat. Hát, valami ilyesmi történt velem is, amikor röpke tizenvalahány óra leforgása alatt egy olyan világba csöppentem, amit addig elképzelni sem tudtam. Gondolj bele, 1993-at írtunk, épp hogy lezajlott a rendszerváltás, de még javában együtt éltünk a vasfüggöny, meg a berlini fal hagyatékával, amit azóta sem tudtunk teljes mértékben ledolgozni. Szóval, ezzel a háttérrel egyszeriben ott találtam magam Los Angelesben, ahol az első autó amit a repülőgépből kiszállva megláttam, egy metálszínű, full extrás Mercédesz volt (miközben mi előző évben cseréltük le az egyensárga Ladánkat egy Merkúros Opel Kadettre, ami 'keletre' készült, ezért még rádió sem volt benne). Belesüppedve a bőrülésbe indultunk neki az ötsávos autópályán a nyugati part felfedezésének. Abban az időben itthon kuriózumnak számított a déligyümölcs és kizárólag télen volt rá esély, hogy hozzájussunk némi közelharc és sorban állás után, ezzel szemben Californában narancs termett, mit termett, potyogott és gurult szerteszéjjel a kertekben. A házban ahol laktunk, a living room, dining room, meg a bálteremnyi, duplamosdós fürdőszobákon kívül, akkora konyha volt, hogy kis túlzással elfért volna benne a mi akkori lakásunk. A kedvencünk mégis az a gardrób méretű hűtő volt, amiből a beépített vízszűrőn keresztül vizet is lehetett csapolni és amivel kedvünkre gyárthattuk a jégkockákat. Annyi jeges italt azóta sem ittam, igaz, mi még most is a jégkockatartót tologatjuk a mélyhűtőbe, azt, amivel lélegzetvétel nélkül kell eljutni a vízcsaptól a hűtőig, mert különben a fele víz kilötyög. Szóval el kellett telnie pár napnak, mire az én lelkem is megérkezett, és képes voltam természetességgel kezelni a tényt, hogy igen, itt vagyok, és ez is egy hely a világon, ahol hozzám hasonló emberek élnek. A Mercédeszből aztán hol Lexus, hol BMW lett, így hoztak-vittek bennünket a rokonok és barátok San Diegotól, San Franciscoig, Las Vegastól, Palm Springsig. Egy kulturális és gasztronómiai cunami volt, amit évekbe telt feldolgoznom, ugyanakkor igen magasra tette a mércémet.

Las Vegas. Los Angelesből kis megállásokkal autóztunk idáig és amikor kiszálltunk a klimatizált autóból, szinte megütött a hőség. Nem véletlen, a sivatag kellős közepén épült ez az álomváros, ami a világ összes emberének az olvasztótégelye. Itt minden természetes, és semmin nem csodálkozol. Az utcán, a Stripen mindenki épp csak annyit tartózkodik, amennyi idő alatt egyik casino szállodából átmegy a másikba. Mi a Flamingo Hiltonban laktunk, ami nem a legnagyobb, de kétségkívül abban az időben az egyik leglátványosabb szálloda volt, ami a Las Vegasban játszódó játékfilmekben is rendre feltűnik. Az OZ-ban, egy elegáns 'all you can eat' típusú étteremben reggeliztünk, és miközben a büféasztalon a tengeri herkentyűktől a pizzáig mindenféle csoda között válogathattunk, egy pincér csillogó üvegpoharakban pezsgőt hozott az asztalunkhoz. Elkerekedett a szemem, de a vendéglátóink a világ legtermészetesebb módján reagáltak. Mikor fogsz legközelebb pezsgőt inni reggelire, kérdezték, és milyen igazuk volt, azóta sem fordult elő.

dsc_1562.JPG

A Flamingo Hilton bejárata. Egy csoda volt ide megérkezni, és az autóból kiszállni egyenesen a vörös szőnyegre

amerikalasvegas.JPG

A Cesar Palace épülete belülről azt az illúziót kelti, mintha a szabad ég alatt sétálnál. Minden pompa és kényelem a casinok világában azt a célt szolgálja, hogy jól érezd magad, és belefeledkezve az élménybe elengedj mindent, ami a külvilághoz köt. És persze, játssz, amennyit csak tudsz, vagy ameddig a pénzed engedi

Ma már tudom magamról, hogy tenger-függő vagyok, ami azt jelenti, ha nyaralok, valamilyen módon látnom, éreznem kell a tengert. Nem véletlen, hogy az akkor készült képek között is jó néhány a tengerhez, egészen pontosan, az óceánhoz kötődik. Pár napot egy baráti házaspárnál laktunk, San Diego és Los Angeles között, akik nem igazán értették, hogy miért akarok én megfürdeni a Csendes-óceánban, ami hideg, és az ember minden testnyílása tele lesz homokkal, meg apró vízi lényekkel, de nekem életem egyik leghatalmasabb élménye volt. Már a bokáig érő vízben megtapasztaltam az erejét. Miközben sétáltam befelé, jött egy ártatlannak tűnő hullám és simán feldöntött, lekapva rólam a fürdőruhát, amit aztán kereshettem a habokban. A háttérben állítólag még delfinek is ugráltak, de ezek egyikéről sem találtam képet, így maradt a part látképe a selymes homokfövennyel és a végtelen vízzel. Csak ültem, és néztem csodálva a végtelenségét, és el tudtam volna képzelni a hátralévő életemet főállású óceán-megfigyelőként.

amerikaoceanpart2.JPG

The Pacific 

amerikaoceanpart.JPG

Kilátás a szobánkból a dzsippel, amit annyira megszerettünk, hogy pár év múlva mi is vettünk egyet

San Frasciscot az egyik legeurópaibb városnak tartják, és leszámítva, hogy automata váltójú kocsi nélkül igencsak izgalmas és kuplungszagú lenne a közlekedés a hullámvasúthoz hasonló utcákon, valóban közelinek éreztem magamhoz ezt a várost. De a kedvencem azért így is San Diego maradt. 

amerikasanfrancisco.JPG

A Golden Gate híd. Valaki látta már nem felhőből kikandikálva?

A parti út, vissza Los Angelesbe, a híres Pacific Coast Highway mentén egyszerűen lenyűgöző. Amerikaiakat ugyan nem nagyon látsz kiszállni az autóból, de mi nem bírtuk ki, muszáj volt kicsit elidőzni a mókusokkal teli parton, és míg őket fotóztuk, fókákat is láthattunk, amint a sziklák körül lustálkodtak.

amerikaoceanpart3.JPG

amerikaoceanpart4.JPG

amerikaoceanpart5.JPG

Szintén felejthetetlen volt a Mojave sivatag és Calico. Régen itt ezüstbányászat folyt, ottjártunkkor skanzenekhez hasonló látványosságként működött, ami egy westernfilm díszletének is simán beillett, és ahová egy hosszú lépcsősoron lehetett feljutni. Mire felértünk a perzselő hőségben, mindenki kitikkadt, ezért jeges vizet kortyolgatva hűsölt a légkondicionált bárban, csak mi, magyarok gyűjtöttük az élményt, fotómasinánkat kattingatva.

amerikacalico2.JPG

amerikacalico.JPG

Az egész út során legjobban Disney Land-et vártam. Álltam a bejárat előtt és könnyeztem. Azóta tudom, hogy léteznek örömkönnyek is. Szívem szerint az egészet hazahoztam volna a gyerekeinknek, de meg kellett elégednem annyival, ami a bőröndjeinkben elfért. Na, meg a fejemen. A kalapba, amit a lentebbi képen viselek, egyszerűen beleszerettem. Nem volt kérdés, jönnie kellett. Úgyhogy hazafelé a reptereken, mindegy, hogy augusztus volt és hőguta, én kalapban virítottam.

Egy nap kevés, hogy mindenre felülj amire szeretnél, és garantáltan sok mindenre szeretnél. Nekünk két nap is szűkösen volt elég, mert még a magasból lesikló farönköt is bevállaltam, pedig remegett a lábam már akkor, amikor a sorban álltam. És a shopok! Tematikusan illeszkednek az attrakciókhoz és itt nagyon értenek hozzá, hogy kell becsábítani és vásárlásra ösztönözni a magunkfajta érzelmileg totálisan elgyengülő turistát. Úgyhogy nincs az a dollár mennyiség, amit ne lehetne itt elkölteni, ha még ugyan maradt mit Las Vegas után.

amerikadisneyland2.JPG

amerikadisneyland.JPG

Na, igen, itt 27 éves vagyok... És ez a szerelem-kalapom, bár kicsit nehéz volt hozzáöltözni, de még itthon is hordtam, aztán a molyok felfedezték, és elfogyasztották azt a különleges díszítést, ami olyan egyedivé tette, így pár évvel ezelőtt megváltam tőle 

Ugyancsak emlékezetes felnőtt játszótér az Universal Studios, Hollywoodban, ami szintén egy város a városban, és ahol betekinthetsz a filmtrükkök és az amerikai show-k világába. Volt földrengés, özönvíz, alattunk leomló híd, kaszkadőrbemutató Miami Vice módra (az alábbi képen épp ennek a díszlete látszik), King Kong, amint a mellét döngetve farkasszemet néz velünk, és majdnem elkapott bennünket a nagy fehér cápa, még szerencse, hogy minden hihetetlenül jól szervezett és biztonságos, ami máshol is annyira lenyűgözött Californiában. A legemlékezetesebb attrakció címet végül a Back To The Future produkció vívta ki nálam. Akkor még nem voltak itthon olyan szerkezetek (és ilyen minőségűvel azóta sem találkoztam sehol másutt), ahol három dimenziós filmet vetítenek eléd, miközben nem csak az ülésedet mozgatják a látvánnyal szinkronban, de még különböző hang, füst, stb. effektekkel is hitelessé teszik az élményt. Mi az ismert film autójával kalandoztunk az űrben mindenféle lények és repkedő izék között, és még órákig remegett kezem-lábam, miután kijöttünk. Kétségtelen, én eléggé beleéltem magam. 

amerikauniversalstu.JPG

Így festett egy látványos kaszkadőr-show díszlete, amiben volt jet skizés, lezuhanó, majd hatalmas lángokkal égő helikopter, felboruló víztorony, verekedés, lövöldözés, szóval minden, ami egy akciódús produkciótól elvárható

Volt sok dolog, ami nagyon tetszett, sőt lenyűgözött, és volt olyan is, amit azóta sokkal jobban értékelek itthon. Kiderült az is, hogy nem akarok ott élni, bár hajlok a megállapításra, hogy máshol sem a világban. Valahogy magyarabb lettem, még akkor is, ha az USA-ból hazajössz, garantáltan nem leszel ugyanaz, aki előtte voltál. A minőség szó egészen mást fog jelenteni, és felfedezed mi is az, nagyban gondolkodni. És a smiley-társadalom, ahogy néhányan nevezik az amerikaiakat? Én azt tapasztaltam, még mindig jobb egy üresnek vélt mosoly, mint egy nap mosolytalanul. Ami üres, azt meg lehet tölteni, ha akarjuk. És én csak egy kis szeletét láttam, úgyhogy ez az ország is még visszavár. 

 

Tetszett az írás? Köszönöm Neked, ha lájkolod és megosztod.

 

 

A kórház ablakából...

Merengek. Nézem a tájat, ahogy a Kissvábhegy fái és a közöttük megbúvó épületek békésen nyújtózkodnak az ég felé... az augusztusi Nap simogatóan melegíti az arcomat... lomhán múlik az idő... mindent beborít a vasárnap lusta nyugalma.

A szobában két ágy. Az egyik Apukámé. A dialízisek, a vesetranszplantáció, két infarktus, két melanoma-műtét, prosztatarák, sugárkezelés, hasba kapott injekciók, vesegörcsök, biopsziák, szteroid kezelések után, most "csak" tüdőgyulladás. Az éjjeliszekrényen, a gyógyszeradagolóban az esti adag. Kicsik, nagyok, félbetörtek, fehérek, színesek... Érkezik az ebéd, de én lecsót hoztam. Az az igazi. Az élet hívószava, azzal a csupa jó emléket idéző illattal, a nyár derűjével. Mert menni kell tovább. Van dolog bőven. Apaként, férjként, nagyapaként, apósként... És még ott van az az ismeretlen dédapa szerep. 

A másik ágyon idős férfi élete utolsó csatáját vívja. Mozdulatai öntudatlanok a fájdalom ellen adagolt szerektől. Tekintete csak elvétve találkozik az enyémmel, amint a karját visszateszem a mellkasára, nehogy kirántsa a branült. Egy bizonyos síkon már nincs itt, de egy másikon nagyon is jelen van. Erő van a karjában, ahogy ki akarja azt a csövet tépni, cscscscs, mondom halkan, mintha csecsemőt ringatnék, erre enged az ellenállása. Mondani akar valamit, újra és újra nekifut, de a hangok nem állnak össze szavakká. Ilyen, amikor túl tompa az agy a beszédhez, csak a képek jönnek. És a szándék, hogy elmondjam, hogy itt vagyok, hogy hallok, érzek, hogy résztvevő vagyok...

Az életünk minden pillanata amiről dönthetünk, választás. Hogy merre fordítom az arcom, a Nap vagy az árnyék felé. Hogy mennyire adom át magam érzéseknek és abból az örömöt, a hitet, a reményt viszem tovább vagy a fájdalmat, a keserűséget. Hogy bezárom a szívemet vagy lefejtem róla a múlt indáit és hagyom megnyílni a fény számára. És fényesebbé teszem-e általa a jövőt.

kilatas.jpg

Tetszett az írás? Köszönöm Neked, ha lájkolod és megosztod.