Borongós reggel volt. Kicsit az eső is szemerkélt, míg munkába menet a buszon, vizes esernyők és kabátok között préselődtem. A levegő már így is nehéz volt, de minden megállóban csak nőtt a tömeg. A felszálló utasok azonban mit sem törődtek a levegővel és egyéb körülményekkel, ők hatalmas elszántsággal a megüresedő helyeket vették célba, és szúrós tekintettel néztek mindenkire, aki ebben akadályt jelentett.

Elborzadva szemléltem, amint idős, bizonytalanul felkapaszkodó emberek egy pillanat alatt fürge gyíkká változva gázoltak át lábakon, csomagokon, bármin, ami az útjukba került, egy-egy szabad ülőhely láttán és nagyon szerettem volna visszahúzódni a képzeletbeli csigaházamba, még mielőtt illúzióim utolsó végvára is elbukik. Aztán az egyik megállóban a tömeg lehömpölygött és én fellélegeztem. Végre egy sziget, gondoltam, és lehuppantam egy gazdátlan ülésre.

A következő megállóban felszállt egy idős pár. A bácsika törékenyen támaszkodott az asszonyra, aki maga is a nyolcvanas éveiben járhatott. Már bántam, hogy elfoglaltam azt a helyet, és gyorsan felugrottam. Egy „tessék” kíséretében az ülésre mutattam és részemről befejezettnek is tekintettem volna a párbeszédet, az idős hölgy azonban finoman megérintetve a karomat szabadkozott. Az előzmények hatása alatt zavartam néztem vissza rá és próbáltam valamiféle megerősítést  adni, de valójában inkább csak motyogtam. De a hölgy értette. Barátságosan bólintott és segített a párjának leülni. Olyan jóság, szeretet és béke sugárzott a tekintetéből, hogy elszégyelltem magam. A tülekedő idősek, a fejüket elfordító fiatalok és a magamfajta címkézők nevében is.

Nyugalom szállt meg. Egy szigetet kerestem, és ebben a kedves, idős szempárban találtam meg. Már nem zavart a szürkeség, az eső, az utasok... A lelkemben napsütés volt.