Ötpercenként nézte az órát a falon. Meg a vekkert a komódon. Meg a mikró kijelzőjét. Hátha kiderül, hogy valamelyik rosszul jár. Ezt sose lehet tudni ezeknél az óráknál. És egy ilyen fontos pillanatban, karnyújtásnyira attól, hogy kakagyárat átpasszolhassa a nagymamának, nem lehet hibázni. Tudta, hogy ez egy teszt. Mi más lenne? Reggel óta tudta. De ő át fog menni. Ő ma el fog jutni a fodrászhoz. Még ha a Hello Kittys papucs egy áruló is, egy jól álcázott ólomcsizma, amilyenben a római légiósokat gyakorlatoztatták, azzal az elhanyagolhatatlan különbséggel, hogy nekik nem kellett közben sárfoltos zoknikat, izzadt inggalérokat, kiböfögött tejszagú és „egyéb” megjelölésű foltokat kezelni, meg bugyikat mosózsákozni, azután ugyanezeket kizsákolni, kicsiptetni, vállfázni két mosóprogram között, egy örökké éhes héthónapossal a karjukon, aki úgy döntött, hogy aznap pelenkába adagolja a véleményét a tűpontosan megtervezett napirendről. Megvilágosodott végre, miért álmodik rendre egy boszorkánnyal, aki elől képtelen elfutni. Már ébren is kezdett elveszni az iszapban. Végül a töltöttpaprika alatt félig készen zárta el a lángot, azért sem fog ezen görcsölni, a színes mosást is a gépben hagyta. 

A gyerek mindenen nyűgösködött. Az induláshoz is egy órát tartott felöltöztetni, minduntalan letornászta, amit már épp sikerült felküzdeni rá. Mire az autóig jutott vele és a hordozót becsatolta, rendesen leizzadt. Pedig most csak egyszer ment vissza a másodikra megnézni, hogy bezárta-e az ajtót. Utoljára aerobicon érezte így magát, ahova Marci előtt még hetente eljárt. És még blúzt vasalt! Ami kétségkívül nem illett sem az ólomcsizmához, sem a jelen produkcióhoz, de a célegyenesben a gyerekmentes két óra felé, Zsófi és az ovi előtt, juszt sem fog ezen rágódni. Épp a kulcsot készült elfordítani, amikor a tükörben megjelent az ominózus banya, ki más üldözné óriás polip képében. Éva volt az, hatalmas karmozdulatokkal lengetve valamit a feje fölött.

- Julikám, csak egy pillanat, itt a kis nadrág, amit fel kellene hajtanod, - dugta be a lehúzott ablakon - ugye, megcsinálod holnapra?

Juli határozott elképzelése szerint bizonyos nők kétséget kizáróan anyaságra születtek. Míg önmagát a jobb napjain sem sorolta közéjük, Évában, aki az egyetlen játszótéri anyuka volt, akivel összejártak, ennek tökéletes példáját látta. Juli irigyelte az energiáját, amivel a dolgokat intézte, nem beszélve a spontán süticsodáiról, amikkel meg szokta őt is lepni. Mindezt, elképesztő, hogy vállal manapság valaki ennyit, kilenc gyerek mellett, ami olykor a maga kettőjével is kész bravúrnak tűnt.

Juli gépiesen dobta a hátsó ülésre a ruhadarabot, miközben agya elérhető fiókjaiban kutatott, ezt mikor ígérhette meg. A lányával még egészen hétköznapi anyának érezte magát, de hét hónapja új időszámítás kezdődött az életében. És ebben a Mu.-ban, a Marci utániban, mintha azok a fiókok már nem lettek volna elég megbízhatóak.  

Dőlt be a meleg. A hóna alól menekülő izzadságfolt, miért is nem abba a fekete pólóba ugrott bele, célba vette a farzsebét. Odabiggyesztett egy perszét, határozottan bólintva, talán úgy jobban megragad a memóriájában, és beindította a motort.

- Feltűztem, csak géppel áttolod és már kész is - tette hozzá Éva, miközben csókokat dobálva a kezeivel elviharzott.

Juli rátaposott a gázpedálra, ha a fene fenét eszik, ma akkor is bele fog ülni abba a jó kis fotelbe, ahonnan a fejmosótálba lógathatja a fejét és közben semmit nem fog csinálni. Semmit. Csak bámulja majd az álmennyezetről csüngő lámpákat, miközben Zsuzsa ráborítja a fél flakon WU2-t és alaposan megmasszírozza a fejbőrét a mázsa hab alatt, aztán még a jó meleg vízben is babrál a hajával, és ha ezek után nem vág belőle egy centit sem, ez már akkor is egy tökéletes nap lesz.

Kifordult a parkolóból. Marci abban a pillanatban kezdett sírni. Az Attila úton már bömbölt, a rakparti dugóban is, meg a hídon, meg a Soroksárin. A fejfájás alattomosan kúszott fel Juli tarkóján, hol az a kurva leállítógomb. Hiába nyomta végtelen lejátszásra a gyerek addig kedvenc zenéjét, ahogy hasztalanul csittegett, énekelt, vágott vicces grimaszokat neki, és tologatta vissza a szájába a cumit, ami végül az ülés alatt végezte.

A tizenkettedik Bóbita, bóbita táncolnál szólalt meg a telefon. Kilőtte a lejátszót, félkézzel beletúrt a táskába, miközben görcsösen figyelte az araszoló féklámpákat. Rányomott a kihangosításra.

- Anya… Anya, lejössz Marciért a ház elé? – kiabálta az ölébe – mindjárt ott vagyunk.

- Kislányom, azért hívlak, hogy ne gyertek, Apád megint rosszul van, várjuk a mentőt.

Válaszolni akart, de a telefon becsúszott az ülés mellé. Még pont átjutott a sárgán, bekanyarodott a Kén utcába, és a letekert ablakon kieresztette a hangját. Ki az éterbe, bele az univerzumba. Olyan hang volt amilyet a körfűrész ad, ha elakad a facsomóban. A mellette lévő ülésen hirtelen csönd lett. Ólomsúlyú. Marci csutak vizes hajjal, kipirult arccal meredt rá hatalmas, kék szemeivel. Juli behajtott a benzinkútra és megállt egy félreeső szegletben. Ott voltak ők ketten, a zajos világ kellős közepén egy autónyi szigeten, és egymás arcát nézték. Bűntudatot érzett, amiért pár perce még azt kívánta, bárcsak eltűnne ez a rémálom, az sem baj, ha Marcistul. Fogta a még hüppögő kisembert, bekucorodott vele a hátsó ülésre és a mellére tette. Marci, elsimuló vonásokkal, mohón szopott.

Mielőtt tovább indult, még felhívta Zsuzsát. Nem kért új időpontot.

A jófejek lájkolnak és megosztanak. Jófenek lenni jó.