Siker. Mi az első gondolatod, ezt a szót hallva? Én sokáig az amerikai mintával azonosítottam a sikert, az öltönyös, bordó nyakkendős úriemberrel, amint egy sikerkönyv címlapjáról néz ránk kifogástalanul, magabiztosan. Sok ilyet olvastam egy időben és azt gondoltam, ahogy talán te is, 'én nem vagyok ilyen'. Ha kapcsolatba kerültél valaha a versenysporttal, akkor tudod, mire gondolok, amikor egy versenyre készülve csak a cél lebeg előtted és beáldozol mindent az érdekében. Akkor kelsz és fekszel, azt eszed, iszod, amit az edződ előír, nincs melléevés, bulizás, csajozás-pasizás, csak célfókusz van és nyomod az edzéseket, mint egy gép, hogy aztán ott állj a dobogón, egy éremmel a nyakadban, ami kizárólag egyetlen szín lehet, arany. Mert győztes csak egy van, és hiába mondja bárki, hogy a részvétel a fontos, te nem a részvétel miatt hozol ekkora áldozatot, hanem az eredményért. Azért az egyetlen dologért, hogy nyerj. Én nem tudok az életemre úgy tekinteni, mint egy versenyszezonokból álló küzdelemre, ahogy a sikerre sem valami olyan dologként, amit elnyerhetünk, miközben azokat a szeretet-értékeket amiket otthon a családban a lelkünkbe összegyűjtögettünk, akár ki is dobhatjuk, mert a kemény, törekvő, céltudatos és elszánt harcosnak, akivé így válhatunk, aki az embereket mindössze eszköznek tekinti a célja elérésében, erre nincs szüksége. Ezért az életem mai szakaszában már tudatosan azon munkálkodom, hogy ezt a magamnak megálmodott világot felfedezzem, és megtöltsem szereplőkkel. Erről szól ez a blog és a Stúdió is, amit 6 éve nyitottam, és ahová válogatott emberek jönnek. Látnak engem, hogy mi mellett köteleződtem el, látják az eredményét és önmagukat válogatják ki azzal, hogy eljönnek vagy sem. Imádom, hogy nem vagyunk egyformák, mégis alapvetően hasonlítunk és ezért vagyunk képesek tanulni egymástól, miközben önmagunkról is sok mindent megtudunk. 

Gimnáziumban még az volt a vágyam, hogy színész legyek, és minden alkalmat megragadtam, hogy profik között lehessek. Drámatagozatosként sokat jártam filmforgatásokra és ma divatosan castingokra, ahol rendre csatát vívtam a statisztaszervezőkkel, akik azt szerették volna, ha kicsit többet mutatok magamból, de ilyenkor valahogy soha nem a lelkemre gondoltak. Láttam a nagyon mini szoknyájú lányokat olyan mély dekoltázsban, amit nem hogy nem lehetett nem észrevenni, egyenesen nem lehetett máshova nézni tőle. És annyiszor megkérdeztem magamtól, akarom én ezt ilyen áron? Aztán a főiskolai felvételi idején a sok statiszta szerep után eljött az én nagy lehetőségem, elhívtak egy főszerep próbafelvételére, ahol egy ismert rendezővel találkoztam. És a kérdések mögött egyszeriben felsejlett, hogy itt sincs másról szó, mint arról, meddig vagyok hajlandó elmenni, mit vagyok hajlandó megtenni azért, hogy ebben a szakmában sikeres legyek, vagy legalábbis a siker közelébe kerüljek. És akkor, ott, 18 évesen, választássá állt össze mindaz, ami az addig eltelt hat évben gyarapodott, serdült bennem. Nem lettem színész, ahogy sok más sem, amivel nem tudtam a szívem teljességével azonosulni, ellenben megismertem a siker egy másik, nagyon is fontos arcát. Soha nem fogom elfelejteni azt az érzést. Kiléptem az utcára és tudtam, hogy itt és most egy korszakot hagytam magam mögött, mégsem volt bennem egy szemernyi kétség vagy bizonytalanság. Sőt, könnyűnek éreztem magam, amiért letettem a voksomat egy út mellett és volt bátorságom a döntésemet felvállalni, annak minden belátható előnyével és hátrányával. Akkor fedeztem fel, hogy vannak értékek, amik észrevétlenül megkapaszkodtak a lelkemben, és amik túlmutatnak azon, amit ma úgy írnék le, hogy a pillanatnyi nyereség. Színész nem, de lettem feleség, anya, tanító, tanuló sokféle iskolában, vállalkozó, menedzser, edző, blog író. És elvált nő is. Csupa olyan dolog, amire nem is gondoltam gimnazistaként.

Hiszem, hogy, bár a világra úgy születünk, hogy van egy 'megírt' lehetőségünk a jövőnkre nézve, mégis, a választásaink, a döntéseink által a sorsunkat mi formáljuk meg. Azt is mondhatnám, hogy az a sorsunk, hogy döntések sorozatán keresztül haladjunk egyfajta jövőbe a sok lehetséges alternatíva közül. Minden pillanatban döntünk. Amikor azt gondolod, nem döntesz, akkor is azt teszed, ezért az életünk felírható egy folyamatábraként, ahol az igen és nem közötti választásaink által csatornázzuk be magunkat különféle élethelyzetekbe. Látszólag jelentéktelen dolgok is képesek bennünket olyan irányba vinni, amiről ebben a pillanatban elképzelésünk sincs. Én erre gondolok, amikor arról írok, hogy mi teremtjük meg a valóságunkat, és semmiképpen nem arra, hogy üljünk lótuszülésben és mantrázzunk valamit arról képzelegve, hogy majd az a vágyott dolog előttünk terem. Az, hogy most ezt az írást olvasod, ez is egy döntésed volt, de még korántsem biztos, hogy végigolvasod. Mert esetleg megszólalhat a telefonod. Ha megszólal, vagy felveszed vagy nem. Ha felveszed, azt követően vagy belefogsz valamibe, vagy visszatérsz az olvasásához. De egyik esetben sem leszel ugyanaz, mint a csörgés előtt. Mert keletkeznek benned érzések, épülnek gondolataid, amik áthangolnak. Ha nem veszed fel a telefont, akkor is előfordulhat, hogy azon fogsz töprengeni, vajon ki keresett és ettől már nem 'itt' leszel. A legtöbb dolog azért csúszik félre az életünkben, azért nem érezzük magunkat a helyünkön, békében önmagunkkal, mert folyamatosan eltérülünk. Például attól a telefontól. Nekifogunk valaminek, mert jó ötletnek tűnik, de igazán nem vagyunk benne a dologban, ezért az első eltérítő körülmény kibillent. Abban hiszek, ha valami felé nyúlunk, az nem véletlen. Az a dolog okkal vonz bennünket, ezért érdemes foglalkoznunk vele, időt szánnunk rá, hogy alaposabban megismerjük, hogy érzéseket válthasson ki belőlünk, és ez a folyamat segít nyitogatni azokat a kapukat bennünk, amiken keresztül továbbhaladhatunk. De ha csak benyitunk, aztán még a kilincset fogva visszaszaladunk az előző szobába, hogy aztán valamikor, talán megint megpróbálkozzunk vele, azt fogjuk érezni, hogy csak gyalogolunk, gyalogolunk, mégsem jutunk előre, és ettől nem hogy rettenetesen fáradtak leszünk, de a hitünket is elforgácsoljuk. Ilyenek a véget nem érő fogyókúrák, a szalmalángként újra meg újra fellobbanó sport és nyelvtanulási célok is. Amikor valóban csak ide-oda szaladgáltunk, de azon kívül, hogy fogyasztottuk az erőforrásainkat, más nem igen történt. Ilyenkor nem mi vagyunk rá képtelenek vagy az adott dolog nem működik, egyszerűen nem működtetjük. Ha nincs célunk, vagy olyan gyönge lábakon áll, hogy a problémáink, az akadályok, a körülmények minduntalan eltéríthetnek attól, hogy következetesen menjünk érte, nem képes határozott választássá érni bennünk a kezdeti lelkesedés és egyszerűen nem tud a vágyunk céllá nemesedni. Ezzel pedig megfosztjuk magunkat a megérkezéstől is. Pedig éppen a megérkezés érzése az, ami eltölt bennünket sikerélménnyel. Amikor a 'megvan', a 'megcsináltam' fölött kicsit elidőzve erőt gyűjthetünk a továbblépéshez. 

Felelősek vagyunk azért, hogy milyen úton járunk. Hogy mit engedünk be, mit ragasztunk az életünkbe. Ezért aztán figyelemmel kell lennünk arra, mi történik velünk, hogy észrevegyük és időnként kigyomláljuk azt, ami nem felel meg számunkra.

A bulvártársadalom amiben élünk egyik nagy csapdája, hogy olyan forgatókönyvre épül, ami valójában egy szappanoperáé. Van a mélynyomorban felnövő főhős, akit ütlegel az apja, megaláz az anyja, de közben ő Terézanyaként él, és küzdi fel magát a legjobb iskolákba, mígnem jön a dúsgazdag megmentő aki felfedezi, kimenti a rémálomból, és attól fogva roadshow-kal járja a világot, hogy meséljen az életéről, meg könyvet írjon róla, amit persze, megfilmesítenek. És ettől mintha az egyszerű, semmitől sem zajos életünk, a tegnapi tökfőzelék fasírttal, a sminkeletlen, kissé zilált fizimiskánk azzal a turizott blúzzal, amit nagyon is szeretünk, a kiskonyhás panel, a nem-megcsaló férj, a mi kis csendes, erőszakmentes életünk egyszeriben olyan snassz lenne, mintha a homlokunkra tetoválták volna a sikertelenség kódját. Mert hol van itt a kitörési pont? Ki akarna megmenteni minket a szürkének tűnő életünktől, hogy aztán elmondhassuk, hogy mennyire nem történt benne semmi, csak jól éreztük magunkat a bőrünkben? Ezért aztán egészségesnek, vidámnak és kiegyensúlyozottnak, egyszóval 'normálisnak' lenni sem divatos. A 'köszönöm, jól vagyok', az nem elég zajos ahhoz, hogy eladható legyen, ami pedig nem hoz nézettséget, ami nem értékesíthető reklámfelületként, az olyan, mintha nem is lenne. 

Ha csak egyre lenne időd, melyiket olvasnád el a felvillanó cikkek közül, azt, amelyiknek a címe XY celeb elárulja, mi a szépségtitka, vagy ami ezzel a címmel íródott, X soha nem hallottunk róla Jánosné ezt csomagolta tízóraira kislányának az iskolába? 

Létezik egy élet amit élünk és létezik egy másik, amit elég érdekesnek találunk, hogy foglalkozzunk vele, hogy olvassunk róla, megnézzük filmen, találkozzunk a szereplőivel, amit, bele sem gondolunk, a figyelmünk által, éppen mi teszünk sikeressé, eladhatóvá. Egy titkon vágyott élet, amit annyira távolinak, elérhetetlennek tartunk, hogy egy lépést sem teszünk érte, mindössze megelégszünk azzal, hogy véleményezzünk, kritizáljunk vagy rajongjunk, és ennek a szerepnek a révén valahogy mégiscsak részesei legyünk.

A te utad. Ki akadályoz meg abban, hogy azt az utat járd, amin jó érzéssel, meggyőződéssel haladhatsz? Hogy kimondd, amit érzel, hogy meglépd, amire vágysz? Hogy elsőként te bánj magaddal úgy, ahogy szeretnéd, hogy bánjanak veled? Azért, mert az óriásplakát szinte elvárásként tolja az arcunkba, hogy fájni kell a fejünknek, még nem kell, hogy ezt el is higgyük. A siker nem írható le egy mindenkire ráhúzható sablonként, csak a saját koordinátarendszerünkben értelmezhető. Van akinek a csillogást jelenti, van akinek hatalmat és van akinek egyfajta csendes békességet, harmóniát. Ezért fölösleges azon nyammognunk, hogy ki, mit és miért tesz vagy nem tesz meg érte. Csak mi magunk tudjuk, hogy ez a szó mit fed számunkra és hogy mit vagyunk hajlandóak vállalni, beáldozni, hogy elérjük. Ezt rendbe kell tegyük magunkban. Mert hiszem, hogy csak így tudunk egészségesek maradni, fizikai és lelki értelemben is. Csak így tudjuk a döntéseinket felfűzni és odaállni mögéjük szívvel-lélekkel. Egyébként ott rekedhetünk a megfelelés és az érzéseink közti mezsgyén, abban a bizonyos báb állapotában, és nem tudjuk szárnyra kelteni azt a pillangót, ami végső soron mi magunk vagyunk. Le lehet élni így is egy életet, a kérdés, hogy tényleg így akarjuk-e, vagy csak belesodródtunk és most benne maradni tűnik kényelmesnek. Apró sikerek és sok-sok ügyetlenkedés eredménye, hogy előbb-utóbb könnyed öniróniával leszünk képesek ránézni arra az útra, amit addig megtettünk és élvezni tudjuk azt is, ha valami éppen nem sikerül és sikernek értékelni, ha nem maradtunk összeroskadva a fejünket fogva, hanem kiutat, megoldást találtunk. 

A legnagyobb siker számomra, hogy hű vagyok önmagamhoz, még akkor is, ha ez az 'önmagam' olyan sokat változott is az 51 év alatt. Volt hogy hibáztam, hogy tévedtem, hogy félrecsúsztak dolgok. Aztán leültem és újraterveztem. Sikeresnek lenni nem végállomás, sokkal inkább ez a folyamatos újratervezés párosul sok apró sikerrel. És végül lesz egy mérlegünk, amit vagy elégedetten szemlélünk vagy sem. Érdemes még menet közben időnként rápillantani, amúgy kontroll gyanánt. A legnagyobb csata az életünkben nem a mindenki által látott terepen zajlik, hanem bennünk legbelül dúl. Ez nem egy bulvár sztori. Ez csendes, sokszor magányos. És néha csak egy írás kell hozzá, amit kérdésekkel a fejünkben olvasunk, és amiben ott van az a szó, az a gondolat, amitől valami megváltozik, helyre kerül bennünk. Egy aha élmény, egy cseppnyi megvilágosodás, és máris a győzelem érzésével mehetünk tovább. 

Tetszett az írás? Köszönöm Neked, ha lájkolod és megosztod.