Az én új évem rögtön szülinappal indul. Igen, igen, a sajátommal. Az idén ráadásul az ötvenedikkel. Hogy milyen érzés? Mármint félévszázadosnak lenni? Még keresem a legjobb szót rá, és talán, mire ennek az írásnak a végére érek, meg is találom, de most még jobban emlékszem arra, milyen volt a negyvenedik. Na, akkor egy kicsit, ahogy egy barátnőm mondaná, megreccsentem. Egészen addig vitt a fénykorom életszakaszának tartott lendület, amit egyébként úgy 18 éves koromra datálok, de akkor egyszeriben megtorpantam. Addig természetesnek gondoltam az élet ajándékait, mint amik időtlenül léteznek, de akkor, ott, amikor a számláló átfordult, hirtelen megérintett az elmúlás és átrendeződtek a prioritásaim.

Gimiben még képes voltam hosszú perceket tölteni egyetlen hajtincs rendezgetésével, egy randiról pedig, emlékszem, azért késtem, mert háromszor fordultam vissza az ajtóból kiigazítani a tűzpiros körömlakkomat. Ma leginkább a praktikusra szavazok, viszont nem sajnálom az időt olyan élményekre, mint a világ egyik legszebb naplementéje, amiért képes voltam kilométereket autózni egy görög szigeten, vagy dacolva a hőséggel egy hajó fedélzetén, megfigyelni a bálnákat. Mára minden, korábban apróságnak tűnő dolog hatalmas kinccsé lett; még a csupasz fák látványa vagy a borús reggelek is, és szeretem kimondani, hogy szeretlek. Jó itt lenni, mindezt látni, a részese lenni. És igen, az egészségem is pont ezért lett még fontosabb. Az egész-ség, más szóval a teljes-ség. Mert jól akarom magam érezni a bőrömben, hogy részt vehessek az életben. Nem lemondóan legyinteni, a korra, a génekre, a gyerekre mutogatva, és XXXL-es ruhákban, légszomjjal küszködve túlélni valahogy, hanem fitten és energikusan ÉLNI. 

Bizonyos értelemben már 40 évesen 'öregnek' számítunk. Először a véletlenre fogod, aztán amikor a kitudja hányadik esettel találkozol, hogy a hostess kislány nem ad termékmintát, rájössz, valójában arról van szó, hogy kicsúsztál a célcsoportból. Ma már, miután rég organikusat használok, kifejezetten örülök hogy nem kell magyarázatokra vesztegetnem a rohamléptekkel fogyó időmet, amiért nem vagyok vevő az xy cég kőolajszármazékokban gazdag kencéjére, de a többi áltudományos hablaty és megmarketingelt izé is jobban elkerül. De ehhez nem kell feltétlenül az x-eket számolnod. Ez történik minden esetben, ha leteszed a voksodat valami mellett, ami fontos számodra. Ez a céljaid tesztje. A te teszted. Először lehet, hogy értetlenül néznek rád, előfordul, hogy ellened feszülnek, de ha elég kitartó vagy, elnémulnak az ellenző hangok, nincs több megkísértés. De most, a szülinapomon, a munkáról is megemlékezem. Mert mindebben bizony, munka van. Sokszor igen magányos munka. Mert hát, az én életem sem volt egy sétagalopp, amiben rózsaszirmokkal hintett bársonyszőnyeg vezetett az önmagvalósítás aranytálcájáig. Ja, aranytálca sem volt. Volt viszont négy altatásos műtétem, abból kettő életmentő, két porckorongsérvem a jó néhány titokzatos betegség mellett, csúnya túlsúlyom, meg egy válásom. 

Átlagos nő vagyok, aki (akkortájt ez azért nem volt olyan ritka), 19 évesen ment férjhez és 23 évesen már kétgyerekes anya volt. De aki mindezek ellenére sem hagyta, hogy a problémák és a kihívások ledózerolják az álmait. Aki gyes-betegség helyett megtanult inkább varrni, és abban lelt izgalmat, hogy nadrágokat, ingeket meg kabátokat tervez a gyerekeinek. Aki felismerte, hogy tanulni jó érzés, még család mellett is, ezért elvégzett néhány iskolát és már számon sem tartja, hány tanfolyamot, tréninget, elolvasott egy kamionnyi könyvet,  miközben ráébredt, hogy a test-lélek-szellem dimenziói közül egyiket sem sorolhatjuk következmények nélkül háttérbe.

Ha kitartóan mész az utadon, elkerülhetetlen, hogy megtaláld, mi a dolgod ezen a 'kék bolygón'... Kezdetben engem is a magam öröme vezérelt, de fel kellett fedeznem, hogy az igazi kiteljesedés, ha mások szolgálatába állíthatjuk a tudásunkat. Mert mi más is lehetne a végső célunk, mint hogy kilépve önmagunk burkából nyomot hagyjunk a világban. Egy tisztán fénylő nyomot, ami az öröm és a szeretet életenergiáját adja tovább. Hiszem, hogy anyaként, ha lehet még inkább feladatunk a példaadás. Mert a gyerekek felnőnek, kiröppennek, de a mintát viszik tovább. És hogyan tudnánk példát mutatni, ha a személyiségünk adta milliónyi csoda közül mindössze egyetlen egyet, az anyaságot élnénk meg teljességgel? Így, miközben szeretném minél tovább élvezni az életet a maga sokszínűségében, és a határaimat tologatom, másoknak is pont ebben segítek. A korosztályomnak, amelyik jellemzően a legnagyobb terhet viseli, sok esetben két generációról is gondoskodva, mégis méltatlanul mellőzött, amikor támogatásról van szó. Mert a fogyasztói társadalom nem rá épít. Apropó, határok. Hol van az megírva, hogy kell kinéznünk ennyi meg annyi évesen, vagy az, hogy kell magunkat ugyanakkor éreznünk? Úgyhogy kedves Gogolák elvtársnő, ezt a fotósorozatot is azért készítettem, hogy elmondjam vele, a szoknya pont annyira kurta, amennyire hagyjuk, hogy belebeszéljék a fejünkbe.

Ma már tudom, hogy a harmónia nem egy illúzió. Persze, amikor benne vagy a dolgok sűrűjében, hajtasz, stresszelsz és lihegve próbálod utolérni magad, ez igen messzinek tűnhet, de csak rajtunk múlik, hogy rendet teszünk-e magunk körül. Mindenesetre először magunkban kell ezt megtennünk. Aki 'belül' rendben van, az kifelé is ezt sugározza. A test és a lélek együtt változik. A jó hír, hogy nem kell kiforgatni a földet a sarkaiból, nem kell erőszakot téve magunkon vállalhatatlan dolgokat cselekednünk, mindössze picit tudatosabban, picit több odafigyeléssel élni, pici lépésenként változtatva, változva. Így egy idő után már nem tartod számon az éveket, legfeljebb a gyertyák számán csodálkozol el a szülinapi tortádon. Mert már tudod, hogy nem az a fontos, hány éves vagy, hanem mindaz, ami a lelked kertjét gazdagítja.