Merengek. Nézem a tájat, ahogy a Kissvábhegy fái és a közöttük megbúvó épületek békésen nyújtózkodnak az ég felé... az augusztusi Nap simogatóan melegíti az arcomat... lomhán múlik az idő... mindent beborít a vasárnap lusta nyugalma.
A szobában két ágy. Az egyik Apukámé. A dialízisek, a vesetranszplantáció, két infarktus, két melanoma-műtét, prosztatarák, sugárkezelés, hasba kapott injekciók, vesegörcsök, biopsziák, szteroid kezelések után, most "csak" tüdőgyulladás. Az éjjeliszekrényen, a gyógyszeradagolóban az esti adag. Kicsik, nagyok, félbetörtek, fehérek, színesek... Érkezik az ebéd, de én lecsót hoztam. Az az igazi. Az élet hívószava, azzal a csupa jó emléket idéző illattal, a nyár derűjével. Mert menni kell tovább. Van dolog bőven. Apaként, férjként, nagyapaként, apósként... És még ott van az az ismeretlen dédapa szerep.
A másik ágyon idős férfi élete utolsó csatáját vívja. Mozdulatai öntudatlanok a fájdalom ellen adagolt szerektől. Tekintete csak elvétve találkozik az enyémmel, amint a karját visszateszem a mellkasára, nehogy kirántsa a branült. Egy bizonyos síkon már nincs itt, de egy másikon nagyon is jelen van. Erő van a karjában, ahogy ki akarja azt a csövet tépni, cscscscs, mondom halkan, mintha csecsemőt ringatnék, erre enged az ellenállása. Mondani akar valamit, újra és újra nekifut, de a hangok nem állnak össze szavakká. Ilyen, amikor túl tompa az agy a beszédhez, csak a képek jönnek. És a szándék, hogy elmondjam, hogy itt vagyok, hogy hallok, érzek, hogy résztvevő vagyok...
Az életünk minden pillanata amiről dönthetünk, választás. Hogy merre fordítom az arcom, a Nap vagy az árnyék felé. Hogy mennyire adom át magam érzéseknek és abból az örömöt, a hitet, a reményt viszem tovább vagy a fájdalmat, a keserűséget. Hogy bezárom a szívemet vagy lefejtem róla a múlt indáit és hagyom megnyílni a fény számára. És fényesebbé teszem-e általa a jövőt.
Tetszett az írás? Köszönöm Neked, ha lájkolod és megosztod.