Tényleg úgy érkezik, mint derült égből a villámcsapás?

Ha visszatekintek a saját betegségeimre, mindig voltak előjelek, még ha akkor nem is észleltem őket vagy nem tulajdonítottam nekik kellő jelentőséget.

Hatalmas elszántság kell ahhoz, hogy szembenézzünk a démonainkkal. De visszafejtve a saját történetem néha meglehetősen összegubancolódott gombolyagját, biztosan tudom, hogy megéri. Annál is inkább, mert időközben rendszerint kiderül, hogy azok a démonok, amiktől kezdetben annyira félünk, nem is annyira démoniak.

Amikor mozgásterápiával kezdtem foglalkozni, már megéltem jó néhány felismerést, amik arra inspiráltak, hogy visszaadjak valamit a tudásból, amit egy nálamnál bölcsebb forrás vezetésével építhettem magamban. Ennek tükrében a betegségeim ma már sokkal inkább tűnnek áldásnak, lehetőségnek, hogy ne ragadjak bele egy kedvezőtlen élethelyzetbe, és képes legyek másik útra lépni.

Hamar szembesültem azonban azzal, hogy nem mindenki szeretne "meggyógyulni".

Persze, ha csak választani kellene egészség vagy betegség között, senki számára nem kétséges, hogy inkább az előbbit választaná, de ez nem olyasmi, amit kisorsolnak, nyereményre bocsátanak, ahogy nincs varázspálca sem, amivel suhintva egyszeriben meggyógyulhatunk.

Valóban választani elköteleződés. Azt jelenti, hogy beleállok teljes egészében. Aki az elején azt mondja, hogy hát, majd meglátjuk, meg hogy megpróbálom, aztán lesz valahogy, csinálom, ha nem jön közbe semmi, az a kilincsen tartja a kezét, készen rá, hogy bármikor kifordulhasson az ajtón. Úgy nem lehet fókuszált maradni, ha az agyunk egy részét mással kötjük le, mint pl. a menekülésre való készenléttel.

Emlékszem, amikor úszni tanultam, annyira közel úsztam a medence falához, ahol a kapaszkodó volt, hogy sebesre dörzsölte a kő a könyökömet. Amikor Apukám ezt észrevette, beljebb tessékelt a medencében. Rettenetesen féltem, de ő mindig ott volt arra az esetre, ha baj lenne, ezért aztán lassan úrrá lettem a félelmemen.

Arnold Schwarzenegger mondta egy riportban, hogy soha nem volt B terve. Mindent arra a bizonyos A-ra tett fel. Ami nem jelenti azt, hogy neki mindig, minden sikerült, de nem előre szövögette a menekülés terveit.

A gyógyulásnak több rétege van. Azzal kezdődik, hogy felismerjük-e egyáltalán, hogy betegek vagyunk és ki tudjuk-e mondani magunknak, hogy gyógyulni akarunk. Mert amíg tagadásban vagyunk, nem tudjuk az egymásra rakódott rétegeket sem lehántani, így azok idővel masszív páncélként vesznek körül és zárnak el bennünket attól, ami az EGÉSZség.

A legtöbb tünet, amit a tulajdonképpeni betegségnek gondolunk azonban már egy következmény. A feltárandó okok kifejlődött, és testet öltött tünetei.

Gyógyulni több, mint elvinni a testünket, hogy valaki meggyógyítsa, ezért nem elegendő pusztán annyi, hogy megfizetjük a kezelést, a gyógyszert, terápiát, mint amikor az autónkat visszük szervizbe.

Egy időben UAZ-zal jártam, és azt mondta a szerelőm, készüljek rá, hogy alkalmanként meg kell húzni benne a csavarokat, mert ez a kocsi úgy rázkódik menet közben, hogy csavar legyen a talpán, ami kibírja. Emlékszel még a kispolszkira? Na, pont úgy. Így aztán preventív jelleggel rendszeresen elvittem a műhelybe, cserébe viszont nem volt vele gondom soha. Mondjuk, jó lett volna, ha mindjárt van egy olajkutam is hozzá, vagy legalább egy olajsejk nagybácsim, mert fogyasztott annyit a kicsike, de ezt a problémát később az új tulajdonos oldotta meg azzal, hogy lecserélte a motort gázüzeműre.

Hallottad már azt a mondatot, hogy "nem tudnak meggyógyítani"?

Sokan tekintenek önmagukra is úgy, mint egy használati eszközre, mint az autójukra. Lemosom, tankolok bele, időnként elviszem a szervizben, kötök rá biztosítást, és kicsit ugyan bosszankodom, ha megkarcolják, de alapvetően használatra született és ennek megfelelően is bánunk vele. De még az autónkba sem mindegy, hogy mit tankolunk, mennyit és hogyan használjuk, sőt, még az sem, hogy mivel és hogyan takarítjuk. És igen, időnként meg kell vizsgálnunk azokat a csavarokat is...

Napi szinten kapok olyan kérdéseket kliensektől, hogy miért lehet ez és ez, és mit javaslok, mit kellene csinálniuk. Amikor aztán később rákérdezek, hogy csinálják-e amit javasoltam, a válasz nem egyszer az, jaj, nem, de fogom.

Miért kerülhet bárki abba a csapdába, hogy a gyógyulás helyett inkább egy nemkívánatos állapotban, vagy még rosszabb, egy betegségben ragad?

Még ha nem is fekete-fehér a helyzet, ahogy én látom, van néhány visszatérő motívum, amit ha felismerünk, máris könnyebb lehet a továbblépés.

Cselekedni, mozdulni, kilépni a megszokottból és ismeretlen pályára merészkedni kockázatosnak tűnhet.

Ezért ha kérdezünk is, a lelkünk mélyén szeretnénk olyan választ kapni, ami minket igazol. Szeretnénk valami olyat hallani, ami a legkevesebb macerával, változtatással jár és a lehető legegyszerűbben lehetünk túl a dolgon, ha pedig nem ezt halljuk, vagy delete-eljük a számunkra nem tetsző részeket vagy egyszerűen a kapott választ a magunk ízlése szerint értelmezzük. 

Az időnk már be van táblázva. 

Bármivel és bárhogyan is, de előbb-utóbb megtöltjük a napunkat. Megtölti a munka, a háztartás, a család, jó esetben jut belőle magunkra is, bár a pihenést már luxusnak érezzük. És ha még valamit bele kellene szuszakolnunk, ahhoz át kellene rendeznünk az időtervünket. És ez sok kényelmetlenséggel járhat, amitől húzódozunk. Leszokunk a társaságba járásról, becsukunk ajtót, ablakot a világ felé, csak nehogy valami "beüssön", és külön öröm, ha van egy dolog, amivel nem kell foglalkoznunk, vagy csak annyit, amennyi éppen hogy csak szükséges.

Ezért nem tesszük fel a kérdést sem még idejekorán, vajon jó irányba tartok? Jó ez nekem? Ez az étel, ez a szokás, ez a kapcsolat… Ahogy a párunknak sem mondjuk naponta, hogy szeretlek, egyszer mondtam, ha változik a dolog majd szólok, úgy majd reagálok arra is, ha fáj, vagy ha beteg leszek. Majd akkor elviszem a testem az orvoshoz.

Elébe menni a problémáknak alapvetően egy másfajta gondolkodásmódot követel tőlünk, mint a problémákra reagálni.

Ami persze, nem azt jelenti, hogy elvárnánk a rosszat, sokkal inkább azt, hogy figyelembe vesszük a kockázati tényezőket és még az előtt cselekszünk, hogy a fejünk fölött összecsapnának a hullámok. A megelőzés, a prevenció azonban rosszul csengő szavak azok számára, akik nem tudják megfelelően beilleszteni, összefésülni az életszemléletükkel. A harsányan pozitívak számára összeegyeztethetetlennek tűnhet egy feltételezett rossz ellen stratégiát gyártani, a negatív hozzáállással pedig az cseng össze, hogy ami elromolhat, az el is romlik. Ezzel szemben, aki sokat betegeskedik, ahogy én is fiatal felnőtt koromig, hajlamosak vagyunk a betegséget, a fájdalmat tekinteni természetesnek. Persze, útjelzőkre, keretekre mindannyiunknak szükségünk van, de jobb ezeket inkább irányvonalakként, rugalmasan szemlélni, mint kőbevésett szabályokká tenni.

A betegség, az azzal járó panaszokkal együtt rövid időn belül képes az életünk részévé válni.

Beszélünk róla, foglalkozunk vele, meghatározza a mindennapjainkat. Szinte már családtag. Még neve is van, amit latinul is tudunk, mert mennyivel jobban hangzik például, hogy polymyalgia rheumatica, mint az, hogy reumás izomfájdalom. Ami pedig része az életünknek, az hiányozni is tud. Szoktam kérdezni a klienseimtől, mit tennének, ha lenne egy szekrényünk a stúdióban, ahová betehetnék ezt a problémájukat és ott hagyhatnák.

Te mit tennél?

A betegség, mint segélykiáltás.

Amikor nem szavakkal, de mégiscsak azt mondjuk: törődj velem! Bizonyos betegségek, mint például a mozgásszervi panaszok esetében, ráadásul még a külső szemlélő számára is azonnal szembeötlő lehet, hogy valami gondunk van. Megkérdeznek, aggódnak értünk. És ez a plusz figyelem, amit így megkapunk, még ha tudjuk is, hogy ez nem annyira nekünk, mint inkább a témának szól, bizony, jól esik a lelkünknek.

A betegtársakban pedig az életünk új szereplőire találhatunk. Végre van, aki meghallgat, sőt, csillogó szemmel érdeklődik a legszaftosabb részletek után is. De a betegtársak számára új hallgatóságot jelentünk mi is, így ez egy sajátos win-win helyzet, amíg valaki ki nem lép a körből, és nem kezd el gyógyulni. (Ez utóbbi egy új helyzetet teremt, amiről szintén érdemes beszélnünk.) Ha ültél már orvosi rendelőben, akkor nem ismeretlen, amikor két beteg egymás fölé licitálva meséli a maga történetét, kicsit talán ki is színezve azt, hogy még érdekesebb legyen. Nyilván nem akar senki tudatosan félrevezetni másokat, de az érdeklődés középpontjába kerülni, az bizony úgy tud hatni, mint valamiféle drog, függővé lehet tőle válni.

Emlékszem, amikor a párom megtudta, hogy képes vagyok bizonyos megmagyarázhatatlan dolgokra, például tárgyakat a homlokomra ragasztani, meg a vasból készült kulcsot pusztán koncentrálással átfordítania tenyeremben, teljesen transzba esett. Attól kezdve nem tudtam vele úgy társaságba menni, hogy ne hozza elő a dolgot. És persze, mindenki akarta látni, én meg, mint valami vásári komédiás, rendre be is mutattam. Szerettem látni ahogy ámulnak körülöttem, hogy tudok valamit, ami izgalomba hozza az embereket, és persze mindenki azonnal maga is ki akarta próbálni, amihez lelkesen asszisztáltam. Egészen addig, amíg rá nem döbbentem, hogy miről is szól mindez. Hogy ez a plusz figyelem mennyire sokat jelent számomra, még ha nyilvánvaló is volt, hogy az emberek nem rám kíváncsiak, hanem a produkcióra.

Feltettem magamnak a kérdést, tényleg megelégszem a figyelem felkeltésének ilyen olcsó módjával? Vagy van más, értékesebb dolog is a tarsolyomban, amit figyelemreméltóbbnak vélek?

Nem a közönség, hanem én? Így aztán megbeszéltük a párommal, ha újra szóba kerülne a dolog, előbb engem kérdez meg, van-e kedvem hozzá egyáltalán.

Igen, muszáj beszélnünk az érzéseinkről, beszélnünk arról, mit szeretnénk, még akkor is, ha ezt esetleg kellemetlennek vagy kényelmetlennek gondoljuk. 

Aki megszakítja a kört, arra nem néznek jó szemmel.

Minden közösség valamiféle kölcsönös érdek mentén alakul ki. Előfordul, hogy ez a körforgás abból áll, hogy kölcsönösen támogatjuk egymást a bajban, tehát egyszerre vagyunk támogatók és támogatottak, ami a szereplők számára jelentős érzelmi pluszt ad, egyfajta léleksimogatást. Nekem jó, hogy mellettem állsz, de én is melletted vagyok. Ez utóbbi pedig kétszeres jutalmat jelent, hiszen nem csak kívülről kapom, de magunkat is megsimogathatjuk, amiért ilyen kedvesek, együttérzők, segítőkészek vagyunk. Ha valaki azonban elkezd gyógyulni, és egyre kevésbé igényli a támogatást, együttérzést, azzal megszakítja ezt a kört. A támogatásból kapott jutalmak azonban hiányként jelentkezhetnek, ami az ezt elszenvedőben fokozhatja a rossz érzéseket, akár a betegsége romlását is hozhatja. 

Egy érzelmileg elbillent állapotban pedig nincs is könnyebb, mint a másikat okolni: te tehetsz róla, hogy rossz(abb)ul vagyok.

És ilyenkor történhet meg az, hogy a gyógyuló bűntudatot érez, és visszaesik.

És ott van még egy említésre érdemes motívum. Amíg egyenlőnek érezzük magunkat, akár a betegség, akár az anyagiak vagy a kapcsolataink stb. minőségét illetően, addig egyensúlyban vagyunk. Ha valakinek egyszerre több lesz valamiből, jobb laboreredményei, jobb fizetése, munkahelye vagy pl. szinglik esetében hirtelen felbukkan a nagy ő, az egyensúly elbillen. Ilyenkor könnyen az irigység mérge hullhat az illetőre és válhat árulóvá a többiek szemében.

Az emberek, akikkel kapcsolódunk, saját magunk tükrei.

 Ha te változol, a körülötted lévő emberek is átrendeződnek.

A betegség okot adhat, hogy átírjuk egy kapcsolatban betöltött szerepeinket.

Két embert meghatározott okok, érdekek kapcsolnak egymáshoz, még ha nem is vagyunk minden esetben ezeknek az okoknak a tudatában. A világunk azonban dinamikusan változik, ami hatással van ránk, az egyénekre is. Van akire úgy, hogy képes nyitni, fejlődni, lépést tartani, változni, van aki azonban foggal-körömmel ragaszkodik az állandósághoz. Az állandóság azonban egy illúzió. Minden napunk, az abban történt események, találkozások, beszélgetések, mindaz amit hallunk, látunk, olvasunk, és amire ennek hatására gondolunk, ha picit is, de befolyással van ránk.

A tegnapi énünk és mai, még ha ezt akarnánk, sem lehet ugyanaz.

Ha nem is egetrengető hatások ezek, de hónapok, évek alatt egyre messzebb visznek bennünket egykori önmagunkhoz képest. Egészséges esetben ezek a hatások olyan változásokat indítanak el bennünk, amik által jobban ki tudunk teljesedni, és békében, örömben tudunk élni.

Ahhoz, hogy egy kapcsolat hosszú időn keresztül egészségesen működhessen a benne lévők ilyenforma változása mellett, a kapcsolatnak magának is lépést kell tartania ezzel, és változnia kell. Ha ez nem történik meg, akkor beszélünk arról, hogy két ember "elfejlődik egymás mellett".  Ezzel azonban nem mindig könnyű szembenézni, pláne, ha valaki az állandóság illúziójában ragadt, és nem a változás, a "megfejlődés" útját járja. És akkor hirtelen megjelenik a betegség, ami képes átrendezni, átírni ezt a történetet, amivel teljesen új szereposztást adhat két ember számára. Fejlődés nincs, adódik viszont egy új élethelyzet. És ha az új szereposztás mindkét félnek megfelel, onnantól kezdve abban lesznek érdekeltek, hogy ez fenn is maradjon. Még ilyen fájdalmas áron is.

Nem nézünk tovább a most-nál.

Van, hogy az életünknek olyan időszakát éljük, hogy odaadnánk „országunkat egy lóért”.

Amikor a pillanatnyi nyereség csábító, könnyű megfeledkezni arról, milyen hosszútávú hátrányokat szenvedhetünk el, mit okoz majd ez a döntésünk a későbbiekben.

Most jól esik, ezért ezt választjuk. Eddig nézünk. Jó esetben ez letisztul, átrendeződik bennünk és képesek vagyunk új döntésekkel átírni a hatását, de látjuk azt is, amikor valaki hosszabb időre ebben az állapotban ragad. És a nem megoldott problémák rétegei úgy rakódnak egymásra, ahogy a hagymahéjak.

Az "élj a mában" nem azt jelenti, hogy semmibe veszem a holnapot. Az jelenti, hogy törekszem rá, hogy a pillanatot, annak teljességében megéljem. Ha veled beszélgetek, akkor rád figyelek és lenémítom a telefonomat is. Ha pedig befejeztük a megbeszélést, visszahívom, aki keresett. Ha figyelek valamire, akkor nem posztolgatok és addig nem kapkodom a fényképezőgépet sem, hogy megörökítsem, amíg nem hatott át az élmény, amíg nem gyönyörködtem ki magamat.

Nem látjuk a fától az erdőt.

Van, hogy csak sodródunk. Nem látjuk meg a jeleket, nem rakjuk össze az információkat, mert máshol van a figyelmünk vagy túl nagy a zaj bennünk, körülöttünk. Ezért is fontos, hogy időnként "kikapcsoljunk", elcsendesedjünk, és a figyelmünket kívülről befelé irányítsuk. Ez is olyasmi, ami, ha nem szoktunk hozzá, akkor gyakorolnunk kell. 

Olyan világban élünk, ahol a jó hírek hír értéke jóval elmarad a rossz hírekétől.

Arra a hírre, hogy XY boldog, kiegyensúlyozott családapa, aki örömmel megy be reggelente a munkahelyére, nem kapjuk fel a fejünket, meg sem érinti az ingerküszöbünket, de ha úgy folytatódik, hogy míg egy reggel a munkahelyére érve önmagából kivetkőzött és kalapáccsal zúzta szét az irodában lévő számítógépeket, hát, ha még meg is sebesített valakit és ott a történetben a vérszag, máris többen kattintanak rá. Nem mondom, hogy nem szeretnék annyi látogatót az oldalamon, mint a bulvárcikkek, és persze, hogy az egóm időnként bele sutyorog a fülembe, de van hang, ami határozottabban szól nála.

Mindennek van ára, még ha nem is pénzben számítják. A kérdés, hogy hajlandók vagyunk-e megfizetni.

Én tudatosan más polcra tettem magam. Pedig de ütős cím lehetne: Te felismerted volna a kollégádban a kalapácsos gyilkost? :-)

A rendre visszatérő csapda, a megszokás.

Ahogy én látom, ami fáj, sokszor nem fáj eléggé ahhoz, hogy mozduljunk. Hogy lépjünk az ismeretlen felé, még ha az reménykeltő is. Inkább maradunk az ismerős rosszban, tűrök, nyögök egyet-kettőt, bekapok egy gyógyszert, mint hogy összekapjam magam és megnézzem, mi van a tányéromon, a gondolataimban, milyenek a kapcsolataim, vagy épp, hogy mennyit és mit mozgok. Megelégszünk a látszatmegoldásokkal, mint hogy magunkba nézzünk, hogy megvizsgáljuk, mit ad vagy épp vesz el tőlünk ez a helyzet, ez a betegség.

Sokszor egyszerűen könnyebbnek látszik elbújni a betegség kínálta helyzet mögé, rámutatni a genetikára vagy bármi másra, amitől nekünk ez nem megy, ne is várja tőlünk senki.

Kihátrálni a buliból sokkalta kényelmesebb, mint felelősséget vállalni, hogy rossz a zene, amit játszunk, és megtanulni azt jól csinálni.

A kényelmes ellavírozás a lényeges dolgok mellett azonban rengeteg frusztrációt tud bennünk kelteni. Ha nem is mondjuk ki, ha nem is változtatunk, azért érzékeljük, hogy ez a sodródás nem visz jó felé. Halljuk a zuhatag dübörgését, és jó eséllyel tudjuk, mi vár ránk, ha nem cselekszünk, még sem cselekszünk. Ettől pedig dühössé válunk. Haragszunk a világra, másokra, önmagunkra.

A panaszkodás és a düh csapdája.

Amikor panaszkodunk vagy dühösen dohogunk, az olyan érzetet kelt, mintha csinálnánk valamit, pedig ugyanolyan passzív, mint mondjuk leülni és TV-t nézni. A legsötétebb bugyra pedig a dühnek, ha magunk ellen fordítjuk. Ha a lelkünk mélyén úgy érezzük, hogy meg sem érdemeljük a gyógyulást, ezért folytatjuk a kártékony cselekedeteinket, akár fizikai akár mentális szinten, mert ezzel is büntetni akarjuk magunkat. 

A betegség olykor menedék.

Menedék az egónknak, hogy lám, lám, ezért nem megy. Nem mehet. Tudnám ezt én jobban is, de a betegségem, a rajtam kívül álló okok, korlátok ezt nem teszik lehetővé. Pedig én nagyon akarom, hisz' látod, de ez a csúnya dolog megfosztott a lehetőségtől. Ezért sajnálj, kímélj!

Ilyenkor a korlátaink elfogadása, a gyakorlás, a türelem helyett keresünk valamit, amibe bele lehet kapaszkodni, és ami megadja a felmentést számunkra.

Egyik órámon történt. Egy régi kliensem meglehetősen rossz hangulatban érkezett, és aznap nehezen követte a gyakorlatokat. Hiába javasoltam, hogy csináljon mindenből csak annyit, amennyi megy, de azt szabályosan, odafigyelve, nem így tett. Látszott rajta, hogy nehezen viseli, hogy neki ez nem megy, ő akart mindent csinálni, amit a többiek. Aztán az egyik gyakorlatnál felszisszent és a vállát panaszolta. Attól kezdve bármilyen végtagunkat is mozgattuk, ő kitartóan a vállát fogta, nézegette, mozgatta jól láthatóan, hogy ha valakinek a csapatból még szemernyi kétsége maradt volna, hogy az a csúnya váll a mumus, az is kétséget kizáróan tudja ezt. A válla megadta számára a kívánt felmentést. 

Gyógyulni az munkás. Minden tekintetben. Önmagunkba nézni, a megkövesedett nézeteinket bontogatni, felismerni, ha tévedtünk, a határainkat finoman, elfogadó figyelemmel tágítgatni, új utakat felfedezni, beszélni róla, de még csak rá is nézni a fájdalmainkra... És kezdetben nehéz is. Amíg bele nem jövünk. Amíg rutinná nem válik, hogy nem felcsapjuk a fáradt vagyok, kevés az időm, nincs pénzem rá vagy haragszom kártyát, mikor melyiket, és nem ezzel intézzük el a dolgot. És nem is azzal, hogy majd az idő megoldja. Mert nem szokta. Ahogy a család, a barátok, a munkahelyünk, a pártok sem. Csak TE oldhatod meg a saját gordiuszi csomódat, ezt senki más nem fogja helyetted. Leginkább azért, mert mindenki a saját maga csomóit bogozgatja, azzal van elfoglalva.

Olvasni, tanulni persze, lehet, sőt nagyon is érdemes, mert a tudás, amit megszerzünk az tényleg a miénk, és ez az, amit tovább tudunk építeni, gyarapítani. Én sokszor elgondolkodom ezen, és hálával tekintek arra a tényre, hogy nem születtem az élet díszpáholyába, mert hiszem, hogy a személyiségemnek nagyon is szüksége volt arra az útra, amit így megtettem.

A legtöbbet talán épp a betegségeimnek köszönhetek, mert a gyógyulást választva egyszerűen nem tudtam megúszni, hogy magamon dolgozzak, hogy rendet tegyek magamban.

Talán jókor talált meg M. Scott Peck könyve, amire már annyiszor hivatkoztam és időben megértettem, nem csak az agyammal, a szívemmel is, hogy „az élet nehéz”. Ezért kár erről vitatkozni és erre energiát pazarolni.

A lelkünk mélyén persze, pontosan tudjuk, hogy a kis stiklijeinknek esélyes, hogy lesz következménye, a melléevésnek, a nemmozgásnak, a szőnyeg alá söprésnek, de most még nincs, és ott a remény, hátha megússzuk. Ha érted, mire gondoltam az előzőekben, akkor érted, hogy miért mondom azt, rosszabb nem is történhet, mint hogy megússzuk. Mondom ezt úgy, hogy hiszek a szerencse faktorban, de abban is, hogy a jószerencse is azok mellé szegődik szívesebben, akik nem spórolják ki sem a munkát, sem a fontos elemeket, és jó kőművesként a kötőanyagot is beleteszik.

Dolgozni akarunk, és nem eredményesek lenni.

Annyi, de annyi emberrel találkozom, akik keményen és nagy szorgalommal dolgoznak, mégsem érzik a helyükön magukat. Mert nem az eredményt nézik. Nem terveznek meg egy utat, nincs a szemük előtt, hogy miért csinálják, és hová szeretnének eljutni, ezért nem tudnak felszabadulni, megkönnyebbülni, elégedetten hátradőlni, megérkezni sem. Néha megveregetni a saját vállukat, hogy ez szép volt, így tovább! Elfáradnak. Sokszor nem fizikailag, lelkileg, és ebbe betegszenek bele. A cél nélküli cipekedésbe.

Sokan úgy tekintenek önmagukra, mint az életük rabszolgájára, egy gépre, ami termel. Megfeledkeznek önmaguk értékéről, az örömeikről. És amikor hónap végén kifizetik az összes csekket, egy kicsit sem elégedettek. Hogy biztosan értsd, mire gondolok, el kell mesélnem valamit.

Amikor két gyerekkel elváltam, több adósságom volt, mint amit le mertem volna írni egy papírra. Egyszerűen úgy éreztem, összeroppannék tőle. Akkor derült ki a gerincsérvem is.

Olyan gödörben éreztem magam, mint még addig soha, egy lépesre voltam az összeomlástól, és tetejében még a lábamat is húztam, de amikor reggel felkeltem, azzal erősítettem magam, hogy az a szám ma kisebb lesz, és ettől erősebb lettem. Attól kezdve nem csak keményen dolgoztam, hanem egy másfajta szemlélettel.

Van, hogy fizikailag nem tudunk többet dolgozni, de jobban igen.

Én jobb akartam lenni abban, amit csinálok. Értéket adni. És ezzel válni értékesebbé a munkaerőpiacon. Ehhez azonban nem elég a szó szoros értelmében a munka, ehhez fejlődni kell. Tanulni, önmagunkba visszaforgatni. Tényleg meggyógyulni. Testestül, lelkestül.

Egyik kliensem mondta, amikor a derekát tépeltem, hogy olyan „nyomorultnak” érzi magát a „beállt” dereka miatt, hogy még zoknit sem tud önállóan felvenni.

A betegségben talán a legnagyobb trauma, hogy a szabadságunktól foszt meg bennünket.

De a szabadság lehet teher is.

Hiszen, ha arra mehetek, amerre csak akarok, rögtön felmerül egy sor kérdés. Merre akarok menni egyáltalán? Vagy inkább üldögélnék kicsit? És miért? Kivel? Mikor? Meddig? Mennyivel egyszerűbb, amikor megmondják ezt mások. Akár orvosok, terapeuták…

Tetszett ez az írás?  Másoknak is hasznos lehet? Az ő nevükben is köszönöm, hogy lájkolod  és megosztod.