A napokban egy heves beszélgetésbe csöppentem.

Egy ismerősöm mesélte, hogy az ötvenes éveikben járó házaspár-barátaik éppen válnak, mert 'a férj beleszeretett egy nála jóval fiatalabb nőbe'. Persze, már maga a történet sem volt híján az érzelmeknek, annál is inkább, mert hölgy mesélte. De engem, ahogy azt már megszokhattad, inkább az gondolkodtatott el, mi lapul az ehhez hasonló történetek mögött, hogy nem csak a sztár-párok, hanem a barátaink, szomszédaink vagy épp a saját életünkben is fel-felbukkan hasonló forgatókönyv. Csak a nemek cserélődnek.

A témával való azonosulásom oka, mint a korábbi írásaim esetében is, a saját élettörténetem, ezért arra a kérdésre, hogy létezik-e fiatalság-vámpírság, egyértelműen az a válaszom, hogy igen. Sőt, a magunk módján mindannyian azok vagyunk. Igaz, jellemzően ezt erőszakmentesen és nem mások akarata, beleegyezése ellenére tesszük, de szeretnénk minél több fiatalság-élményt elszippantani a külvilágból.

A reklámok építenek is erre. Mert ugyan nagyon szeretjük Nicola Griffint 56 évesen is bikiniben, a fókuszcsoport felmérések is azt igazolják, a szemünk, és a lelkünk is inkább az érett, de fiatalabb modellekre éhezik. Ebből a célból is készülnek, hogy beleképzeljük magunkat abba a ruhába, autóba, azzal az órával, sminkkel, parfümmel, mert a reklám-hipnózis azt sugallja, hogy akkor mi is pont ilyen jól fogjuk magunkat érezni, mint az a szexi, csupamosoly modell a magazinban. Nincs ezzel semmi baj. Mármint azzal, hogy szeretünk csinosak, vonzóak lenni, ez még motivációt is adhat nekünk. Nekem legalábbis jelentős dózisban szokott. Mert amikor ránézek egy ilyen képre, eszembe jut, hogy amikor én viselhettem ilyen divatcuccokat egykor a fotókon, pont ilyen jól éreztem magam a bőrömben, és ez az az érzés, amitől azóta sem vagyok hajlandó megválni, és ezért nem adom meg magam az elpuhulásnak, még akkor sem, ha foghatnám éppenséggel a koromra is.

De visszatérve az 'elhagylak egy fiatalabbért' gondolatkörhöz, az igazság az, ahogy mi öregszünk, úgy öregszik a kapcsolatunk is. Fogy a közös motiváció, csökken az érdeklődés, a vágy. Ha hagyjuk. És ez a lényeg. Egy működő kapcsolat, amiben mindkét fél jól érzi magát, az munkás. Időt, energiát, odafigyelést, áldozatot igényel. Nem a nőtől és nem is a férfitól, hanem mindkét féltől. Mert a felelősség közös. És nem ad hoc módon, 'ha épp arra járok' alapon, hanem folyamatosan készeknek kell lennünk, hogy dolgozzunk rajta. Dolgozzunk a kapcsolatunk életéért. 

De mi szokott történni?

Itt vagyunk egymásnak, meg itt van a kényelmes otthonunk, mi kellhet még? És az olyan strapás, színt vinni az életünkbe. Meg minek is tennénk, ha minden jó így, ahogy van. Mondtam, hogy szeretlek, ha változik a dolog, majd szólok. És ezzel elintézettnek is tekintjük a dolgot. Azt gondoljuk, minden így marad életünk végéig, és ez az amiben tévedünk. Mert nem marad. Pontosabban, ha nem teszünk érte, biztosan nem. Jellemzően inkább megszokássá alakul. Olyanok leszünk egymásnak, mint a nagyi kedvenc kredence. Már úgy hozzám nőtt. Lehet, hogy marad az együttélés, a házasság, de a felszín alatt sok esetben inkább a megszokás, a kényelem, vagy a sajnálat lapul, mint a boldog együttlét.

Persze, ezek is lehetnek értékek, ahogy a fákat is szeretjük télen is, de mennyivel jobb, amikor virágzanak, leveleket bontanak, ágakat növesztenek... Mert akkor élnek, ha a vegetációt mindig követi a megújulás. Ha magunkat fosztjuk meg ettől, mi is, és velünk együtt a kapcsolatunk, szépen lassan sorvadásnak indulunk.

Mik a jelzések?

Nincsenek közös témák, programok... Alig beszélgetünk... Külön utakon járunk, a saját baráti körünkkel... Nem alszunk egy szobában... Ha együtt vagyunk, jellemzően veszekedés a vége... Már idejét sem tudjuk, mikor szexeltünk... Az apró kedvességek, figyelmességek, ajándékok elmaradnak, vagy ha vannak is, személytelenek... Egyre többet betegeskedünk...

Egészen addig, míg az egyik fél, fel nem ismeri, hogy valójában mindezen tünetek mögött mi is lapul. És akkor mit tesz? Vagy megosztja a másikkal vagy nem. Vagy megbeszélik vagy nem. És vagy folytatódik minden a korábbi mederben vagy nem.

És van, hogy az ébredés azzal jár, hogy azt mondod, nem akarok tovább partner lenni ebben. Ha nem jössz velem, akkor maradj, de én megyek tovább. Akár nélküled is.

Ha csak az egyik fél válik cselekvővé, ha a másik nem érti, vagy tagadja a változtatás szükségességét, óhatatlanul konfliktus lesz az eredmény. Konfliktus, amibe a magát sértettnek érző fél sokszor von be barátokat, családtagokat, remélve, hogy együttesen nyomást gyakorolhatnak a másik döntésére. Ezek a játszmák pedig további sérüléseket hoznak és akár magukkal ránthatnak másokat is... A megértés jellemzően csak később jön el. Amikor már elcsitult érzelmekkel tudunk a dolgokra tekinteni.

Mindeközben az a jóval fiatalabb arra emlékeztet bennünket, amik egykor voltunk. És amikor kezdünk ráébredni, hogy az utóbbi éveket, vagy akár évtizedeket is úgy töltöttük, mint aki téli álmot alszik, egyre elszántabban akarunk visszamenni oda, ahol még üdén, frissen, fiatalosan, lendületesen, tervekkel telien ÉLTÜNK.

És ezt testesíti meg számunkra a másik a fiatalságával. Felpezsdít, megmozgat, segít újra felfedezni magunkban a szunnyadó szenvedélyt. Ez egy olyan ember életében, aki nem a kirakatban van, aki nem a külvilágnak él, soha nem egy tervszerű döntés. Ez az érzelmeink hatása alatt elkövetett válasz arra, hogy felébredtünk és keressük azt, ami 'életszagú'. És ha a másik, önálló identitással rendelkező ember pont egy ilyen, sok dolgot már megtapasztalt, és ezáltal a 'felnőttet' megtestesítő partnert keres és talál bennünk, akkor egy kölcsönösen vágyott kapcsolódás jöhet létre. Ami nem jó vagy rossz. Kapcsolat, ami nem attól működik vagy sem, hogy mekkora a korbeli távolság, hanem attól, hogy két ember képes-e együtt, szövetségben működni és mindketten megkapják-e a kapcsolattól az egészséges növekedéshez szükséges muníciót. Ha igen, akkor nem számítanak a nehezítő tényezők, mint a nagy korkülönbségből adódó tapasztalatok összefésülése, a sztereotípiák, a környezet nyomása. Egy ilyen kapcsolat segíthet kimozdulni egy elakadásból a szellemi és fizikai élmény által és olyan tartalékainkat hozhatjuk felszínre, amitől a személyiség újra visszatalálhat a növekedés útjára. 

Bármely kapcsolatban benne van az életre szóló esély. Hogy azzá válik-e, a benne szereplőktől függ. Van, hogy csak lendületet kapunk, de a külön út, a keresés folytatódik. Egy biztos, ha bölcsességgel közelítünk, nem ugyanazok az emberek leszünk, mint előtte voltunk. Ilyenkor van, hogy elvált párok újra összejönnek, vagy újabb kapcsolat felé nyitunk. Minden attól függ, a személyiség milyen eredményeket, vagy terheket, sérüléseket gyűjtött be a tapasztalatok által. Mit kaptunk, és azt hogyan dolgozzuk fel magunkban. És mennyi erőnk, hitünk van továbblépni.

Azt gondolom, ítélkezés helyett tekintsük ezeket a történeteket inkább figyelemfelkeltőnek, és tegyünk azért, amire befolyással lehetünk. A meglévő kapcsolatunkért.

Tetszett az írás? Köszönöm Neked, ha lájkolod és megosztod.