Ültem a gardrób előtt és azon gondolkodtam, mi a csudának nekem ennyi gönc. A felét nem hordom, a másik harmadát is csak nagyritkán, mégis teli a szekrény velük. Aztán kiemeltem egy pulcsit a kupacból és eszembe jutott néhány meghatározó alkalom, amikor viseltem. Jaj, és ez a nadrág, de szerettem! Emlékszem, amikor pont ez segített, hogy jobb kedvem, jobb kisugárzásom, attítűdöm legyen, hogy túléljek. És rájöttem, hogy ez a pulcsi, ez a nadrág, valójában nem csupán ruhadarabok, hanem befektetések voltak magamba, pont úgy, ahogy egy könyv, egy tanfolyam egy tréning is az.

Amikor valaminek nem az árát nézed, hanem az értékét, lényegében a saját értékedet méred meg. Érsz-e ennyit magadnak?

Amikor a gagyit lecseréled valami jobbra, valami minőségire, azzal is a magad ázsiójáról döntesz.

És amikor azt mondod valamire, hogy megérdemled, az megemel.

Ez olyan fontos, hogy le kell írjam még egyszer. Amikor valaminek nem az árát nézed, hanem az értékét, lényegében a saját értékedet méred meg. Érsz-e ennyit magadnak? Amikor a gagyit lecseréled valami jobbra, valami minőségire, azzal is a magad ázsiójáról döntesz. És amikor azt mondod valamire, hogy megérdemled, az megemel.

Nem azt mondom, hogy költekezz vadul, kontroll nélkül, de azt mondom, hogy tudj adni magadnak, és ne mindig csak másokra gondolj. Ha vannak is dolgok, amiket megosztasz a szeretteiddel, legyen, ami csak a tiéd. Nem egy irigységgel féltett titok, hanem valami, ami a TE örömödet szolgálja. Amire bárki, bárhogy nézhet, a te szíved-lelked gazdagítja. Természetesnek gondoljuk, hogy akit szeretünk, annak az öröme fontos számunkra, de hogy magunkra is gondoljunk, arról gyakran megfeledkezünk. Legyen a saját, külön bejáratú, személyes örömöd is legalább ilyen fontos. Merd megengedni magadnak. Értékeld ezzel is önmagadat. Ha nem megy vagy nehezen, gyakorold addig, míg teljes szívvel azt nem tudod mondani, hogy érek ennyit magamnak.

De van, hogy dolgok felett eljár az idő. Amikor már nem teljesítik be azt, amiért egykor fontosnak tartottuk őket, már nem előre visznek, nem felfelé mozdítanak.

A tárgyak a múltunk lenyomatai. Az akkori szemléletünk, gondolkodásmódunk, egy korszakunk útjelzői, amik nem változnak velünk. És azok a pillanatok, amiket nosztalgiázva töltünk el fölöttük, csak beleragasztanak bennünket a múltba. Ezért időről, időre szelektálnunk kell, mi maradjon és mit engedjünk el. A pulcsiknak és nadrágoknak, ahogy a csorba tányérnak, a lepattogzott mázú vázának, ami még a Nagyié volt, nincs lelkük, de ha hagyjuk, hogy a lelkünk egy darabjához túlontúl kötődjenek, horcrux-szá válnak. És képesek indákat növesztve belénk gabalyodni. Ezért ahogy megengedted magadnak egykor, hogy megvedd, úgy engedd meg magadnak azt is, hogy a szükséges pillanatban megválj tőlük.

Ezen a pontos azonban fontosnak tartok megemlíteni egy körülményt, ami ha nem vigyázunk, és nem kezeljük a helyén, szintén kerékkötőnkké tud válni. Manapság egyre több szó eszik a fogyasztói társadalmakra jellemző, mérhetetlen pazarlásról, ami nekem is fájó pont. Tudom, hogy te sem akarod szennyezni a bolygót, és hogy takarékosságra neveltek, ami mélyen gyökerezik a lelkedben. De azt is tudom, hogy ha az új dolgok nem tudnak beáramolni az életünkbe, akkor megrekedünk a fejlődésben. Ezért helyet kell csinálnunk az újnak. Kell. Muszáj. Ha több dolog húz vissza, mint ami megemel, nem fogsz tudni emelkedni, ezért ki kell tedd azt, ami lent tart és olyasmit keresned helyette, ami visszaadja a szárnyaidat. Ahogy ez igaz a pulcsikra, úgy az idejét múlt elképzeléseinkre, meggyőződéseinkre, paradigmáinkra, és igen, a kapcsolatainkra is. Dolgozol, hogy megmentsd, de amikor kipukkadt, mint egy lufi és már csak egy szottyadt izé, ami nem is hasonlít léggömbre, fogadd el, hogy nem fogod tudni megstoppolni.

Nem kell, hogy mindez a pazarlásról szóljon, ha nem akarod. Nem kell kiszakítanod a gyökereidet, csak megújítanod, megtisztítanod attól, ami nem életképes. Gondolkozhatsz minderről korszerűen, ugyanis a legcsodálatosabb, hogy manapság mindenre találni megoldást. Telefont ragadtam és felhívtam egy-két intézményt, hogy szívesen fogadnának-e egy zsáknyi ruhát, aztán elővettem egy zsákot és elkezdtem belepakolni. Könnyű szívvel mosolyogva.

Érdekes megközelítését találtam az életünknek ezzel, hogy lényegében nadrágról, nadrágra élünk. Pontosan így teszünk, amikor új célokat tűzünk ki, és „belenövünk” egy újabb nadrágba. Ez a fejlődés. Ez maga az élet.

Tetszett ez az írás?  Másoknak is hasznos lehet? Az ő nevükben is köszönöm, hogy lájkolod  és megosztod.