Amikor számba vesszük a múltunkat, a gyökereinket, rájövünk, mennyi mindennek a lenyomata van ott a lelkünkben, amik észrevétlenül, de azzá tettek, ami lettünk.
Talán mert bátyja volt és így sok fiú barátja, Apám fiúnak várt. De hiszem, hogy az élet mindig azokat a tételeket választja számunkra, amik a legfontosabb tanulnivalókkal szolgálnak, egy lányt kapott, aki elevenségben vetekedett a fiúkkal. 14 évig Pesterzsébeten éltünk, egy házban a nagyszüleimmel. Copfom volt, masnit és csajos ruhákat hordtam, voltak babáim, meg bababútoraim, de hamar kiderült, hogy köztem és a harisnyanadrágok között antagonisztikus ellentét feszül, kifejezetten rosszul tűrték ugyanis a fára mászást és a biciklizést. A kertes ház igazi csoda-lelőhely volt számomra, télen még szánkódombom, meg korcsolyapályám is volt, de egész évben rengeteget jártunk kirándulni is a szüleimmel. Mentünk hegyen-völgyön-tisztáson át... Imádtam. Volt azonban ezeknek a kirándulásoknak egy igen fontos üzenete, amit csak évek múltán értettem meg.
Minden alkalommal Apám vezetett bennünket, aki mérnök lévén remekül tájékozódott a napállás, a tereptárgyak és egyéb, akkor még számomra igencsak misztikus jelek alapján. Egyszer sem vittünk térképet, mégis mindig, mindenhova hajszál pontosan eltaláltunk. Észrevétlenül, de mellette én is megtanultam látni a jelenlévő dolgokat, használni az érzékszerveimet. Talán a spirituális útkeresésemnek is ez volt az első állomása...
Emlékszem egy kirándulásra. Ha belegondolok, nem lehetett könnyű két nővel... Nagy utat megtettünk már, jól el is fáradtunk, ezért az előttünk magasodó domboldal tövében megtorpantunk. Nem akartunk egy újabb akadályt megmászni, leginkább csak haza menni szerettünk volna, de Apám rendíthetetlen hittel ment előre, ezért követtük. És amint lenéztünk a túloldalon, megláttuk az autónkat. Mint egy ajándék, ott várt bennünket. Először töltött el a csodálat különleges érzése. Egészen belém égett. Attól a naptól kezdve sokkal figyelmesebb lettem. Ezt a titokzatos képességet én is akartam.
Évekkel később történt, hogy az egyik kirándulás alkalmával elkeveredtem a szüleimtől. Lehettem úgy 12 éves és már visszafelé tartottunk, amikor egy keskeny ösvényen előre siettem, hogy a szemből jövők elférjenek mellettünk. Az út egy nagy kanyart írt le, így hiába nézelődtem hátrafelé, nem láttam messzebbre néhány méternél, ezért valamivel előrébb leültem egy fatörzsre és vártam, hogy a szüleim beérjenek. Hosszú időnek tűnt, amíg ott üldögéltem, de csak nem bukkantak fel. Sőt, senki más sem, így egyre nyugtalanabb lettem. Akkor még nem tudtam, hogy a szembejövők az ismerőseik voltak, akikkel beszélgetve elszaladt az idő, inkább gondoltam, hogy meg akarnak tréfálni, vagy még inkább letesztelni, mennyire találom fel magam, hát, nem akartam csalódást okozni és tettem, amit legjobbnak gondoltam, továbbindultam. Okkal kérdezhetnéd, hogy miért nem fordultam vissza, de ez az opció valahogy már akkor sem szerepelt a választásaim között.
Egy ideig még számítottam valami hasonlóra, mint hogy egy kanyarnál vagy fa mögül nevetve előttem teremnek, de nem így történt. Én meg csak mentem, mentem, és egyre messzebb kerültem attól a helytől, ahol még jókedvűen szemeztem a mohától zöldellő fakéreggel. Mély csönd volt. Sehol egy ember, csak néhol egy madár, nyomában zizzenő levelek, riasztón roppanó ágak. Lassan megfogalmazódott bennem a felismerés, egyedül vagyok egy nagy erdő kellős közepén, ahonnan egyedül kell kikeverednem. Ráadásul délután volt és tudtam, hogy a fák között hamarabb érkezik a szürkület. Féltem, de megállni vagy visszafordulni nem mertem, csak tovább, tovább, hajtogattam magamban. Ha egy útelágazáshoz értem, elgondoltam, mit tenne Apám és aszerint mentem tovább. Órák telhettek el így, egyre szaporább, magányos meneteléssel, míg végre hangokat hallottam a völgyből, ahonnan épp felkapaszkodtam. A hangok közeledtek és már a nevem is tisztán hallatszott... Máig velem van a pillanat. A rémületből ébredő, egymásra-találás pillanata.
Mert minden riadalom ellenére győztesnek éreztem magam, és először ízlelgettem a kérdést, vajon mi lehetett az, ami ilyen hatalmas bátorságot, erőt adott, hogy képes lehettem legyőzni a torokszorító bénultságot. Azóta sokszor találkoztam a bizalommal, ezért ma már jóbarátként üdvözlöm. Megtanított, hogy ne legyek rest és hívjam, ha egyedül gyengének érzem magam, ha szükségem van bátorításra. A bizalom képes mellénk szegődni a legnehezebb helyzetekben is, képes táplálni a hitünket, előhívni a bennünk szunnyadó tudást. És ha nélküle csak egy kósza falevél lennénk, ami sodródik a szélben, vele szövetkezve ha kell, akár egy hurrikánnal is szembe merjünk nézni.
