Manapság szeretünk a női meg a férfi szerepekről vitatkozni. Csakhogy amiről megfeledkeztünk a vita hevében, az a tisztelet, mégis azt hisszük, minden okunk megvan mellet verni. Ajánlom önmagunkkal való műhelymunka gyanánt a Robin Hood című filmet, Russel Crowe-val és Cate Blanchett-tel. Én már annyiszor megnéztem, csak ezért, mégis máig libabőrös leszek, annyira felemelő a példa, amit ad arról, hogy is van ez a dolog a szerepekkel. Mert ez mit sem változott. Kölcsönös tisztelet nélkül nem megy ma sem.

Lehet, régebben én is azt gondoltam, hogy van a fekete meg a fehér, ma már bizonyossággal tudom, hogy amiben élünk, az a színek orgiája. És ez így van jól, az élet pont ettől olyan izgalmas, érdekes, és megunhatatlan. Persze, fárasztó is, de a fotelben üldögélésbe is bele lehet fáradni, akkor már inkább a hegygörgetésbe tegyük, aközben mennyivel több dolog történhet, amire jó lesz majd egykor visszaemlékezni. 

Ugyanakkor ahány ember, annyi élethelyzet, megélt történet, és annyi hátizsák, amiben ott lapul az őseink hagyatéka, a család generációról, generációra hagyományozott tradíciói, a múltunk is. Annak minden igazságával, tiszteletre méltóságával és hazugságával együtt. Amit felismernünk, megértenünk, a helyére tennünk, esetenként túllépnünk, átírnunk kell. Ami nem azt jelenti, hogy tagadnunk vagy megkérdőjeleznünk kellene bármit, amit az őseink tettek vagy nem tettek, hiszen az ő döntéseiket nekik kellett meghozniuk. Akkor, ott és úgy ahogy azt a helyzet, a tudásuk lehetővé tette. Ahogy a magunk döntéseit nekünk kell meghoznunk. Minden pillanatban döntés előtt állunk egy olyan pályán, ahol csak mi ismerjük a játékszabályokat. Mert azok a világgal együtt nagyon is megváltoztak. És minden gondolat, kimondott szó és tett át van itatva ezzel az egyediséggel.

De  miközben a világ egyre jobban kinyílt, ontva felénk a lehetőségeket, ami nem változott, az a túlélésért folytatott harc. A kapcsolat, a szerelem túléléséért is. Ugyan ma jellemzően nem vadállatokkal vagy karddal, ágyúcsövekkel kell szembe néznünk, a helyzet semmivel sem lett egyszerűbb, sőt. Az 'ellenség' sokkal felkészültebb, ráadásul alakváltó. A biztosnak gondolt fogódzók elrozsdáltak, a stabilnak hitt alapok megsüllyedtek.

Minden mozgásban van, ezért egyetlen esélyünk van, ha nem a múltban keresgélünk, hanem az őseink árnyékából kilépve, tiszta őszinteséggel vállaljuk a saját arcunkat, és a saját hangunkat. És a saját döntéseinket, bátran szembenézve a jelennel. A jelennel, ami a férfi és női szerepeket is átrajzolta.

Mert hiába is sírnánk vissza az ősember-ősasszony életképet, ha éppen nincs egy fia elejthető kardfogú tigris, bizony bogyót kell gyűjtenünk és ha a bogyógyűjtés méltatlan az egonk számára, akkor bizony éhen halunk. Így meg kell ezt is tanulnunk. Férfinak, nőnek egyaránt. Fölösleges azon vitatkozni, hogy kinek a dolga. Annak a dolga, akinek épp van egy szabad keze hozzá. Mert az sem változott, hogy a munkát el kell végezni. Kívül és belül, önmagunkon. Vállalva a hibáinkat, a tetteinket, és tanulva belőlük menni tovább. Nem csak a markunkat nyújtogatni.

Nekünk, XXI. századi nőknek ez a kihívásunk. Megteremteni az egyensúlyt önmagunkban és ezzel együtt a világban. Lélekkel, hittel, szeretettel.

Tetszett az írás? Köszönöm Neked, ha lájkolod és megosztod.