Sok írást olvastam mostanában arról, hogy mi nők tehetünk arról, hogy a férfiak elférfiatlanodnak. Mert mi nők elnőietlenedtünk és nadrágot kezdtünk hordani, nem csak a szó szoros értelmében. Mindamellett, hogy megtisztelőnek tartom, hogy ilyen óriási hatalommal lettünk felruházva, nem tudok elmenni…

Ha egy kapcsolat végérvényesen megromlott, ha már szervizbe vittük, szétszedtük, összeraktuk és így sem működik, alig van más választásunk, mint beletörődnünk, hogy nemműködő állapotában is megőrizzük, vagy esélyt adnunk magunknak egy új kapcsolatra. Ezért van, aki tűr, hallgat vagy veszekszik…

Ha gyerekként olyannak fogadtuk is el az életet, ahogy kaptuk, a lelkünk mélyén folyamatosan növekedett az a kis hajtás, ami abból táplálkozott, hogy milyennek szeretnénk. De idő kellett, mire a máz leolvadt, mire tudatosan felismertük a hamisságot, ez idő alatt azonban mi is eltanultuk az álcázás…

Minden reggel azzal az elhatározással kelsz fel, hogy ma boldog leszel, aztán kinézel az ablakon, hát nem esik? Benyúlsz a szekrénybe, hogy mit is vegyél fel és rájössz, hogy semmihez nincs kedved, amit ott találsz. Ahhoz a sárga virágos blúzhoz, ami mellett elsétáltál tegnap, ahhoz lenne, de arról…

Amilyen most az életed, akikkel és ahogyan éled, azt te alkottad magadnak. Körülbelül így hangzott az a mondat, amit abban a könyvben olvastam, aminek a címére sem emlékszem, olyan régen volt és olyan sebet ejtett rajtam. Pontosabban az egomon. Aztán elolvastam még több könyvet. Volt, amelyikben…