Ha egy kapcsolat végérvényesen megromlott, ha már szervizbe vittük, szétszedtük, összeraktuk és így sem működik, alig van más választásunk, mint beletörődnünk, hogy nemműködő állapotában is megőrizzük, vagy esélyt adnunk magunknak egy új kapcsolatra. Ezért van, aki tűr, hallgat vagy veszekszik tovább, míg mások a válás mellett döntenek.

Lehet, hogy a liberalizmus átszabta azt is, hogyan gondolkodunk a házasság intézményéről, és manapság egyszerűbb elválni, mint valaha, a társadalmi-családi nyomás is oldódni látszik ezen a téren, abban azonban a legtöbben egyetértünk, mi, akik átéltünk már egy válást, hogy válni nem sétagalopp, még akkor sem, ha a viharok elcsendesedését várjuk is tőle. 

A legritkább, hogy mindkét fél hasonló érzelmekkel indul neki, ezért aztán a történteket is különbözően éljük meg és dolgozzuk fel. A dolgot csak bonyolítja, hogy mindig van aki előbb jut el arra pontra, hogy kimondja, vége, és ahogy az más téren is lenni szokott, mindig annak van igaza, aki elsőként panaszkodik. Még akkor is, ha valójában nem így van, de az ő verziójának fényében a külvilág szemében kialakul egy kép, amihez képest a másik álláspontja csak vértelen magyarázkodásnak tűnik. Márpedig véleménynyilvánítás terén jól állunk, még ha nem is rendelkezünk kellő információval az adott kérdést illetően. Ezért fölösleges is magyarázkodni, még ha az egonk ezt is igényelné. 

A válás procedúrája aztán tovább tépi a sebeket. Még akkor is, ha benne van a békítés szándéka, legtöbbször csak a fájdalmat, a sértettséget éljük újra, amiben az sem ad feloldást, ha a végén megegyezés születik. Az igazi megbékélés csak hosszú idő és munka eredménye. 

Még ha a válással megszabadulni igyekszünk is nyomasztó lelki terhektől, valójában életünk sok olyan összetevőjétől is megválni kényszerülünk, amik szervesen hozzánk tartoztak, és mint húsunkból kiszakított darab, ennek sebe lassan gyógyul. Mert nem csak egy (házas)társat és vele egy családot veszítünk, hanem az álmainkat, a magunkba és egymásba vetett hitünket éppúgy. Mert amikor szerelemtől átitatva kimondtuk azt az igent, még egészen másra készültünk, és ebből a hitből építettünk otthont, vállalkozást. És ezen a ponton éles fájdalomként hasít belénk, hogy csatát vesztettünk és elvetélt magzatként gyászoljuk elveszített jövőképünket, gyilkosként kikiáltva magunkat vagy a másik embert, akire kivetíthetjük minden fájdalmunkat.

Ebben az sem segít, ha kiderül, mennyi Coelho-tanítvány barátunk van, ez a mi utunk, amit egyedül kell megtennünk. Hagynunk kell magunknak időt, hogy meggyászoljuk a veszteségeinket, és hogy a lelkünk megértse, a régi életünk nincs többé. Mert ez segíthet elcsendesíteni a bennünk kavargó hullámokat és összegyűjteni azt a muníciót, amit tovább vihetünk. Ezt követheti az építkezés, amiben megerősíthet bennünket mindazoknak a példája, akik segítséggel vagy anélkül, de sikeresen túljutottak életük ezen szakaszán. 

Nehéz terep ez, a múlt hasadékán keresztül kell ösvényt építenünk a jövőbe, és bár az agyunk tudja, hogy nem vagyunk képesek megváltoztatnia múltat, a történteket, ahogy a másik embert sem, hatással csak a jelen tetteinkre lehetünk és arra a hozzáállásra, amivel szemlélődünk, a szívünk lassan nyílik meg az öröm számára. De megnyílik, ha hagyjuk. Ha kitartóan csipegetjük az öröm morzsáit, előbb-utóbb nem marad hely a bánat számára.

Bármiben ott van az öröm. A fákban, a naplementében, a csillagokban, egy finom ételben, egy jó edzésben, arcokban, amik ragyognak... Rá kell hangolnunk a szívünket, hogy észrevegyük.

Tetszett az írás? Köszönöm Neked, ha lájkolod és megosztod.