Sokáig nem tudtam megfogalmazni, mi az, ami a felnőttek hozzáállásában egyfajta elidegenedést váltott ki belőlem, de ennek ellenére, vagy tán pont ezért, hatalmas érdeklődéssel kezdtem szemlélni a világot magam körül. Ez egybeesett a kamaszkorral, és míg sok kortársam visszavonult a négy fal közé, a pattanásaival és a hormonális változásokkal együtt változó testével összezárva, én kifelé törekedtem és falni akartam az életet; mindenbe belekóstolni, amibe csak lehetett, kipróbálni, megtapasztalni, belemerülni. Valahogy biztos voltam benne, hogy szükségem van ezekre az élményekre, hogy a magam útjára rátaláljak.

Nem hiszek a 'véletlenben'. Talán nem is hittem. Ezzel szemben hiszek a vonzás törvényében. Hiszem, hogy rezgéseinkkel azokat az embereket és dolgokat vonzzuk magunkhoz, melyek képesek megteremteni számunkra a fejlődés, a továbblépés közegét.

Nem tudom, milyen lett volna az életem, ha testvérem születik... Sokáig nagyon-nagyon vágytam rá, mert tudtam, hogy valahol, a csillagokon innen vagy túl, létezik... Idővel aztán megbékéltem a ténnyel, és inkább egyfajta lehetőségként tekintettem 'egykeségemre', mert megtanított egyedül lenni, és a képzeletemet használva játszani, álmodni. És imádtam olvasni. Nem csak regényeket, verseket is, és, bár kezdetben nagy szégyellősen, titokban, elkezdtem írogatni.

Rendkívül hálás vagyok az érdeklődés és a képzelőerő adományáért. Később mindkettő megéléséhez varázslatos lehetőséget teremtett a színház, ami kamaszkorom játéktere, felnőtté válásom egyik fontos lépcsője volt. A szerepek arra sarkalltak, hogy ismerkedjem önmagam mélyebb dimenzióival, a motivációimmal, az örömeim és a fájdalmaim mélyére tekintsek. Ennek köszönhetem, hogy kifejlődött bennem a vágy, hogy megpróbáljak mindent igazán, a szó legteljesebb értelmében látni és megélni.

Ma már azt gondolom, a 'csodák' részei  a mindennapjainknak. És ha elégszer tapasztaljuk, már nem is csodáknak tartjuk, hanem természetes jelenségeknek. Olyan nagyszerű adományok ezek, melyeket mindannyian birtoklunk, csak épp nem mindenki ismeri ezt föl, vagy ha föl is ismeri, még nem áll nyitva rá, hogy befogadja. Talán, mert túlságosan eltávolodtunk attól a világtól, amit a hitünk alakít, és belemerültünk abba, amit a sémák és az ego.