Negyedikes gimnazista voltam, és egy alkalommal Weöres Sándor, Az éjszaka csodái című versét írtuk színpadra. Egy álmot 'játszottunk el', ahol álomszerű dolgok mozogtak, álomszerű lassúsággal beúszva a színpadképbe. Én személyesítettem meg a Tejes-embert.

"Tejes-ember a kéményen

üldögél, mint nyári réten,

kisgyermek lett újra szépen,

mézes-kenyér a kezében.

Távol, öreg bükkfa alatt

labdázik egy fiú-csapat,

ő a szemét rajta-felejti,

mézes-kenyerét halkan leejti,

kicsúszik alóla a rét, meg a kémény,

s eltűnik az éj csipkéi mélyén."

Igen, de hogy lehet egy kenyeret, bármit olyan lassan leejteni, hogy az legyőzve a gravitációt, ilyen álomszerű maradjon? Ez a kérdés foglalkoztatott szüntelenül a próbák alatt, de valahogy végig tudtam, mire az előadásra kerül a sor, a megoldás is meglesz. Akartam, hogy jó legyen. Hogy olyan legyen, mint az álmaimban... Ezért éjjel és nappal erre fókuszáltam a figyelmem.

És eljött a pillanat... Az előadás nagy pillanata, amikor már minden a helyén volt, már csak egyetlen dologra kellett összpontosítanom... amikor minden érzékszervem, idegrostom csak arra a bizonyos mézes-kenyérre figyelt, aminek lebegnie KELLETT... És akkor, mintha az a szelet kenyér mit sem tudna a gravitációról, fittyet hányva arra, hogy más, 'normális' kenyerek mit tennének ilyenkor, az a kenyér a világ legtermészetesebb módján, egyszerűen lelebegett egyik kezemből a másikba.