A műtőasztalon vártam az altatóorvost. Mindenki más talán félt volna abban a pillanatban, de én tudtam, hogy nekem 'dolgom' van még, nekem fel kell ébrednem.

20 évvel korábban már megéltem hasonlót. Akkor is nyugodt voltam, telve bizalommal, mint aki csak a végét várja egy rossz filmnek, hogy azután megnézhessen egy másikat.

Az orvostudomány jelen állása szerint meg kellett volna halnom, de az én Könyvemben ez másképp szerepelt.

A testemmel küzdöttem. Gyenge voltam, erőtlen, minden kis mozdulat óriási munkának tűnt, de épp tavaszodott, a Nap ragyogott, a fák rügyet bontottak és virágba borult minden; a természet is ÉLT. Akkor kerültem igazán közeli és bensőséges viszonyba a tavasszal.

És akkor kezdtem felfigyelni a jelekre is.