Nyár. A szabadság, a sokszínűség, az utazások, kalandok évszaka. Amikor megvalósíthatjuk mindazt, amire az év többi hónapjában is vágytunk ugyan, de nem jutott időnk. Amikor együtt lehetünk mindazokkal, akikkel az éves hajtásban nem tudtunk… Ez már önmagában elég lehetne ahhoz, hogy vidáman, mosollyal telve töltsük ezeket a hónapokat, de hiába vesszük meg a legutolsó divat szerinti kellékeket, hiába bújjuk az utazási ajánlatokat és fizetünk ki egy kisebb vagyont, valahogy mégsem mindig sikerül. És a melegre, a körülményekre azért mégsem foghatunk mindent...
Egyszerűen elfelejtettük, hogy kell kikapcsolni. A hétköznapok tempója közepette, a saját köreinket futva... Pedig volt, hogy tudtuk. Amikor felkerült az a bizonyos 'Ó' betű is a táblára és kirajzottunk a tanteremből...
Persze, akarunk nyaralni, mert az agyunk tudja, hogy szükségünk van feltöltődésre, de nem bírjuk elengedni a ’benti’ dolgokat, az otthoni szerepeinket és átváltani 'munka' üzemmódból pihenőre. És mire valóban megérkeznénk abba a bizonyos chill állapotba, már el is telt az a pár nap, és indulhatunk vissza, őrlődni tovább a taposómalomban. Ahelyett, hogy élményekkel, emlékekkel, a felszabadultság életérzésével töltenénk meg a szívünket, a már úgyis megpakolt hátizsákunkba begyömöszölünk még egy nagy adag frusztrációt. A 'nekem ez sem megy' érzésével.
Mert nem lehet erőből lazulni. Akarva, görcsösen.
A lazítás képessége azt jelenti, le tudom tenni azt, amit hordozok, és képes vagyok átadni magam egy másik állapotnak, amibe bele tudok teljes egészemben simulni.
Erre azonban nincs varázsszer, csodabogyó, amit bekapunk és ripsz-ropsz működik, ezt, mint minden mást is, gyakorolnunk kell. Rendszeresen, naponta. Ne várjunk arra, hogy majd valaki hozza és készen elénk teszi, a teremtés is része a gyakorlásnak. Ami a saját örömünk felfedezésével kezdődik. A 'nagy tervek' kergetése helyett, keressük inkább a pillanat varázslatát, és neveljük rá a szívünket, hogy meglássa a legapróbb dologban is a szépséget.
A nyár jó lehetőség kitárni a lelkünket.
