Amikor megszülettünk, megkaptuk életre szóló szerződésünket, és valljuk be, nem minden tetszett amit találtunk benne. Ezért az életünk egy részét az alkudozás tölti ki.

Újszülöttként még elég hiányos az eszköztárunk, később azonban egyre agyafúrtabb módszerekkel kísérletezünk. A sírás, a dac, az agresszivitás vagy épp a csendes visszahúzódás tanulóévei után megalkotjuk egyénre szabott játszmáinkat, ami mellett nem ritka, hogy különböző 'szereket' is bevetünk. De bármit tehetünk, a végén ott van a felismerés, hogy mindent, amit valaha a személyes életünkbe beengedtünk, azt idővel el is kell bocsátanunk.  

Nem csak a halállal, az elmúlással kell szembe néznünk. A gyerekeink felnőnek és elköltöznek, a barátságok megszakadnak, a féltve őrzött kávéscsészénk eltörik, a kedvenc ruhadarabunk megkopik, hiszünk valamiben, amiről kiderül, hogy tévedés, elmúlnak az ünnepek, elillan a pillanat, életünk során megannyi veszteséget kell elfogadnunk, feldolgoznunk. Hogyan lehet mindezzel együtt élni egy olyan világban, ahol az értékmérő, hogy mink van és amiben a dolgok megszerzésére és megvédésére vagyunk trenírozva? Hogyan könnyíthetünk ezen a terhen úgy, hogy közben épülünk, és nem belebetegszünk?

Hányszor hallottuk már, hogy 'lépj tovább'. De hiába tudjuk, hogy ezt kellene tennünk, ha a lábaink mintha ólomból lennének, ha az izmaink nem engedelmeskednek. Mintha az idegszálaink, amik a kapcsolatot megteremtik az agyunk és az izmaink között, hirtelen elfelejtették volna, mi a dolguk. Mert merre van az a 'tovább'? És vajon mit találok ott? Mindenek előtt a hátizsákunkban kell rendet tennünk, amit cipelünk.

Át kell értékelnünk a birtokláshoz való viszonyunkat.

Mivel minden mozgásban van, folyamatosan változik a világ is körülöttünk. De míg mi a mozdulatlanság hitébe kapaszkodunk, ezt nem vesszük észre. Minden akadály, amit a változás útjába gördítünk, elakadást eredményez az áramlásban, hat a szerveinkre, a fizikai és lelki egészségünkre, a kapcsolatainkra, ezért meg kell tanulnunk 'akadálymentesíteni'. Légy olyan, mint a nyitott könyv, aminek nincs megírva a vége, ahol a történetet folyamatosan írod. A szereplők és a kellékek folyamatosan a szerint változnak, ahogy mi változunk, és ahogy mindez a cselekményre hat. Ők a segítőink, akik jelenlétükkel és a velük való interakciók által segítenek egésszé formálni életünk regényét.

Fogadjuk el a tényt, az élet nehéz.

A haladás hegyekkel, völgyekkel, akadályokkal szabdalt, ami próbára tesz bennünket. Senki nem kivétel, de mindannyiunknak más és más a nehézségünk. Az elfogadás egyet jelent azzal, hogy megértjük az üzenetet, ami azt mondja: ezen nem változtathatsz. És ha legközelebb ugyanilyen helyzetbe kerülünk, már nem vesztegetjük az energiánkat az ellenállásra. Nem küzdünk az elmúlással, az időjárással, a pillanatnyi politikával, a szomszédunkkal, a főnökünkkel, a reggeli tömeggel a buszon, azzal, hogy milyen családba születtünk... 

Tanuljuk meg tisztelni önmagunkat.

Becsüljük meg az erőforrásainkat, az időnket, a tudásunkat, a képességeinket. Ennek egyik lényeges elemei a szabályok. Nem csak a külső, a saját magunk által létrehozott szabályok. Szabálykövetőnek lenni nem behódolás, nem leszel tőle 'kocka', ez az egészséges túlélési stratégia része. Megvéd egy csomó fölösleges körtől azzal, hogy leegyszerűsíti a tájékozódást, hogy kijelöl határokat. Következetesnek lenni persze nem könnyű, ezt is tanulnunk és gyakorolnunk kell, de ha hosszú távon gondolkodunk és nem hagyjuk szemfényvesztéssel megtéveszteni magunkat, akkor nem elégszünk meg a látszat-jutalmakkal sem. Például, ha 'jól megmondom a magamét', kifújom a gőzt, lehet, az adott pillanatban győztesnek érzem tőle magam, de ha ezzel az alapproblémát nem oldottam meg, akkor tulajdonképpen semmit nem tettem, a feladat továbbra is megmarad. Értékesebb megtanulnunk mindazt, ami működik, ami stabil eredményhez vezet. A jól megválasztott irány a gyarapodás, a személyiségünk fejlődése felé visz, és ha az adott helyzetet ennek az eszközének tekintjük, felfoghatjuk akár egy játéknak is, ami segíthet a korábban bosszantó körülményeket izgalmas leckévé formálni.

Ehhez pedig rugalmassá kell válnunk és fejlesztenünk a kommunikációnkat. Remek eszköz például a humor. Hát, kolerikusoknak ez egy nagy nehézség, de tanulhatunk például a szangvinikusoktól, akik mindig topon vannak, ha valamilyen mókázásról van szó és a leginkább képesek a dolgok vicces oldalát látni. De ha már többször jártál úgy, hogy háromszor mentél vissza valamiért a lakásba, és még negyedszerre sem tudtad, miért, ha rendszeresen elfelejted, hol parkoltál le a mélygarázsban, érdemes megfigyelned a melankolikusokat, akiknek jól működő rendszerük van pont az ilyen esetekre. Nem árt ugyanakkor a flegmatikusokra is figyelni, és az ő békességükből meríteni.

Jellemzően csak a halál kapcsán emlegetjük, pedig fontos eleme az életünknek a gyász.

Sok tényező tartozik ide, de mivel a legtöbb családban a tabutémák közé tartozik mint a szex vagy az alkoholfüggőség, nem tanuljuk meg melyek ezek, és azt sem, hogyan kezeljük őket természetességgel. Nem tudjuk, hol húzódik a tisztelet és a kegyelet határa, ezért még egy használati tárgy is képes elbizonytalanítani bennünket, amit lehet egy szeretett személytől kaptunk ugyan, de csak porfogó a polcon. Az egész kérdéskört elintézettnek tekintjük azzal, hogy elsüllyesztjük mélyen, önmagunk széfjébe és ezt adjuk tovább, generációról generációra. Itt lenne az ideje, hogy kinyissuk a széfet és megnézzük, mit is rejtegetünk ott valójában.

A veszteség tudatosulásának pillanata olyan pillanat, amikor úgy érezzük, a világűr mérhetetlen csöndjébe zuhantunk, ahol még a legapróbb zaj is fülsértő. Lebegünk a végtelen térben, miközben lassan előtörnek az emlékképek, melyek révén tulajdonképpen önmagunkkal találkozunk. A választásainkkal, a döntéseinkkel, a függőben maradt, megválaszolatlan kérdéseinkkel, a kétségeinkkel, a bűntudatunkkal. Életünk legfontosabb értékeire tekinthetünk rá, melyekhez nem mindig vagyunk hűségesek. Ezért a gyászmunka legfontosabb eleme, hogy mindezt őszintén megbeszéljük önmagunkkal. Erre pedig időt kell szánnunk. Minőségi időt, ami lehetővé teszi, hogy kívülállóból belülre kerüljünk. A gyászmunka egy mélyen személyes ügy, és mindannyiunknak joga van hozzá, hogy a saját ritmusunkban és szükségleteink szerint dolgozzunk rajta.

Miután elvégeztük, az üresség helyét újra egy termékeny időszak válthatja fel, amiben az így megismert tudás beolvadhat a személyiségünk értékei közé. A veszteségeink azzal kerülhetnek valódi helyükre, hogy tanítóinkká emeljük őket. Így többé nincs szükségük alakra és jelenlétre sem, hogy tiszteljük és megköszönhessük a tanításukat.