A szokásaink kezdetben mindig valamilyen ok mentén lesznek részei az életünknek, idővel azonban automatizmussá válnak. Ilyenkor már a legritkábban kérdezzük meg magunktól, miért tesszük, tesszük, mert így szoktuk meg. Van ezeknek a szokásoknak előnye, sőt, akár életmentőek is lehetnek, de van, hogy ellenünk fordulnak. Amikor hosszú idő elteltével is csak működtetjük őket, anélkül, hogy átértékelnénk. Erre figyelmeztetnek a visszatérő testi tüneteink, súlyosabb esetekben a betegségeink, arra az ellentétre irányítva a figyelmünket, ami a tetteink és az érzelmeink között feszül.
Mi, nők, azzal, hogy rendelkezünk a szülés képességével, tágabb, biológiai értelemben a fajfenntartás biztosítékai is vagyunk. És ezzel együtt számos képességet is kaptunk, legfőképp a gondoskodás ösztönös képességét, amit jellemzően nem csak a gyermekeink esetében gyakorlunk. A gondoskodás egyik módja a táplálás, de táplálni nem csak az étellel lehetséges. Táplálunk a szeretettel, a figyelem számos módjával, azzal, hogy a szeretett személyt nem csak meghallgatjuk, de tisztán tartjuk a ruháit, hogy biztosítjuk számára a nyugodt munkavégzést és pihenést, hogy otthont teremtünk...
A környezeted hamar elfogadja, hogy te a jóság megtestesítője vagy, hogy rád mindig lehet számítani, hogy te azt is vállalod, amit senki más nem akar, te nyilván tartod az ünnepeket, az évfordulókat és fáradhatatlanul, éjjel-nappal kész vagy mások, a szeretteid öröméért tenni. Mindezt pedig zokszó nélkül, a világ legtermészetesebb módján. És egy idő után mindez annyira természetessé válik, hogy elvárássá lesz. Ha nem teszed, ha kivételesen magadra gondolsz, értetlenséget szítasz. Te leszel a rossz, ha megingatod azt a látszólagos egyensúlyt, ami azonban csak és kizárólag miattad létezett. Attól, hogy minden egyéni ambíciódat, törekvésedet alárendelted a fenntartásának. Attól, hogy valamit egyszer felvállaltál, ami rajtad ragadt, mert hagytad rajtad ragadni. Mindezzel azonban folyamatosan önmagadból adtál, sokszor többet, mint amid volt és lassanként 'elfogyasztottad' önmagadat, a tartalékaidat, míg nem azon kapod magad, hogy egyre többet vagy beteg, ingerlékeny, depressziós... Mert nem lehet mindig csak adni. A természet egyensúlyra törekszik, ez a harmónia alapja. Ha ez a harmónia bennünk borul fel, annak lelki és fizikai következményei vannak. Ezért tudnunk kell visszatöltekezni, ennek módját, eszközeit is megtalálni.
Mindezt én egy igen nehéz élethelyzetben tanultam meg.
Készülj fel, hogy a változtatás nem könnyű. Sőt, annyira nem az, hogy időnként magad akarnád visszacsinálni az egészet. Ezért mindig tudnod kell, miért csinálod. Nem kevesebb, mint a szabadságod a tét. A lelked szabadsága. Az egészséged.
Valamit mindig be kell áldoznunk az eredmény érdekében. Valamit, ami kimozdít a komfort zónánkból. Van, hogy az áldozat az idő, van, hogy pénz, és van, hogy szembe kell néznünk a félelmeinkkel, önmagunk hiányosságaival, kétségeivel. És van, hogy olyan emberekkel kell megszakítanunk a kapcsolatot, akik közel állnak hozzánk, de jelenlétükkel épp most nem segítenek, inkább visszahúznak. Barátok, családtagok, akik a saját félelmeik, aggodalmuk terhének átadásával csak gyengítenek bennünket. Gyengítenek egy olyan élethelyzetben, amikor minden erőnkre szükségünk van, amikor fogunk összeszorításával küzdünk a túlélésért. Ezek fájdalmas döntések, amiket annak a reményében, kell meghoznunk, hogy a vágyott harmóniához segítenek vissza bennünket, ahhoz a harmóniához, aminek birtokában újra elég erősek lehetünk és rendezni tudjuk a rendezetlen kapcsolatainkat és képesek lehetünk azt egészséges életenergiával megtölteni.
Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy csak az tud segíteni másoknak, akit nem foglal le az önmagával folytatott harc, aki rendet teremtett önmagában és így képessé vált rá, hogy a kihívásokat tiszta szívvel szemlélje. Akit a szeretet és nem a játszmái vezérelnek.
