Tűz perzselte az arcát. A szeme izzott és az egész testét, mintha lángnyelvek ölelték volna. Húzta a mély. Bársonyos kezével megragadta a karját és húzta magához.

Már itt lenne az idő? - pihegte forró lehelettel. Becsukta a szemét, de beleszédült a villódzó színes karikák látványába, ezért újra kinyitotta. Homályos alak jelent meg az ágya végénél és imbolyogva közeledett. De hiába követte tágra nyitott szemmel, nem látta jól. Csak érezte. És a teste, mintha neki engedelmeskedne, felemelkedett. Súlytalanul, puhán...

Látta maga alatt a szobát, az ágyat és saját magát, amint forró tenyerével a vizes lepedőt markolja. Ahogy nyögve-zihálva forgatja a fejét, egyszersmind tiltakozásul a sorsa ellen. És látta, amint a teste megnyugszik a kíntól, és kezei erőtlenül lehanyatlanak.

Nézte ezt a testet... Nézte, de egyszeriben nem egy testet látott, hanem a küzdőt. A céljaiért töretlenül harcoló, időnként megbotló, de újra, meg újra nekilendülő harcost. Látta a szerelmes nőt. A csábítót. Látta az anyát, a gyermeke ágyánál hajnalig virrasztót. Látta a farmeres, tornacipős csajt és a kosztümös üzletasszonyt...

Minden sejtjével érezte, hogy szereti ezt a nőt. Boldogság töltötte el pusztán attól, hogy nézi. Csapzott haját, lázrózsás arcát, hosszú, kecses ujjait... Szerette volna átölelni. Átölelni és a fülébe súgni; sze-ret-lek. Mit súgni, harsányan, izzó szenvedéllyel, kiáltani. SZERETLEK!

Tetszett az írás? Köszönöm Neked, ha lájkolod és megosztod.