Néhány hete még az jelentett kihívást, hogy elfogadjuk, mindenkinek azzal teszünk jót, ha becsukjuk az ajtajainkat, és átírjuk a szokásainkat, korlátozva a találkozást még a szeretteinkkel is, és megérkezzünk egy olyan helyzetbe, amire felkészülni, sem volt időnk. Kialakítsunk egy munkaállomást a lakásunkban, egy új típusú munkarendet, és mindezt összehangoljuk a téren, eszközökön, fürdőszobán :-) velünk osztozó családtagokkal.

Ma inkább az ünnepbe való megérkezés jelent gondot.

Mert az otthonunk időközben nem csak otthon, hanem a munkahelyünk is lett, ahol a laptop mindig be volt kapcsolva, a telefon bármikor csöröghetett, de ettől még nem tűnt el a mennyezetről lógó pókháló, ahogy a szekrény mellett összeverődő pormacskák látványa is csak egyre idegesítőbbé vált. És ahol a reggeli online csapatmeeting után kádat súroltál, két megválaszolandó email között kevertél egyet az élő kovászon, utána meg bedobtad a függönyöket a mosásba. Ha pedig kimerészkedtél vásárolni, háromszor annyi időt töltöttél utána a kipakolással, fertőtlenítéssel, fürdéssel.

Felpörögtél, ugyanakkor rendesen el is fáradtál. Szeretnél kicsit lelassulni. Szeretnél egy csöndes sarkot, ahova nem nyúl utánad a főnök, a gyerek, az elvárásaid. Elheverni a kanapén, amolyan semmittevősen… Elkezdeni azt a könyvet, megnézni azt a filmet…

A régi életünkért fohászkodunk, de valójában a régi önmagunkat szeretnénk visszakapni. Még inkább a régi önmagunkhoz tartozó illúzióinkat. Mert amíg azok voltak, mások voltak az ízek is. És nem volt ennyi szem környéki szarkaláb. Valójában arcok sem voltak. Ahogy az ölelésből is eltűnt a szenvedély.

Voltak helyette rutinok. Magyarázatok. Kifogásokba oltott hiányok.

És akkor mit kezdjünk most az ünneppel?

Szeretnénk, ha tökéletes lenne. Olyan, mint amilyennek a gyerekkori emlékeinkben él.

Csakhogy nagymama már akkor home office-ban dolgozott, amikor még ennek a kifejezésnek az ismerete nélkül is tudott tökéletes lenni minden. A sütik, amik jól elvoltak a spájzlépcsőn két nappal húsvét előtt, a tojás, amit reggelente diadalmasan gyűjtöttünk be a hátsó kertben kapirgáló tyúkok alól. A füstölt húsok már télen ott lógtak a padláson a gerendára akasztva, Papa kiásta hozzá a tormát (külön tudomány volt megtalálni a méretében megfelelőt), lereszelte a teraszon, és mire az ünnepi asztalra került, már jól kiszellőzött. Így is felért egy felső légúti tisztítókúrával. :-) És míg mi, gyerekek a kertben, utcán játszottunk, varázsütésre felállt a terített asztal.

Talán ez a helyzet teszi, talán az, hogy már nem, vagy csak nyomokban hadakozunk az ellen, hogy felnőjünk az igazi feladatunkhoz, de kezdjük megérteni, hogy a leges legnagyobb kihívás nem az, hogy minden ablak ragyogjon és az összes kilincsre felkerüljön valami giccses izé cukiság, hanem hogy megérkezzünk a jelenbe.

Hogy elfogadjuk, minden olyan, amilyenek mi vagyunk. Épp akkor, épp most. És pont úgy tökéletes.

A világ, és benne mi magunk, az, hogy egyáltalán létezünk, az maga a csoda. És a jó napjainkon nem is jelent gondot erre a tényre hálával tekintenünk. Ez a tőlünk, az akaratunktól független együttállás az, amit életnek nevezünk. Mégis, bár mindössze az iciri-picirénél is jóval, jóval kisebb részei vagyunk az egésznek, minduntalan megpróbálunk úgy csinálni, mintha fölötte állnánk. Ahelyett, hogy együtt lüktetnénk ezzel a csodával, eltávolodtunk tőle. Teremteni akarunk. Újraírni. Megmutatni, hogy mi ezt jobban tudjuk csinálni. De miközben pillangónak gondoljuk magunkat, ki akarjuk spórolni a munkát, amivel a báblétből megszülhetjük magunkat.

Áldottnak lenni az én hitem szerint azt jelenti, hogy a teremtő (hívhatjuk bárhogy, aki, ami ezt a csodát létrehozta és fenntartja), gondoskodik rólunk. Kezünkbe adta az eszközöket, amelyekkel élhetünk, a tudást, amit használhatunk, tovább építhetünk. 

Nem kellene az erőnket, az energiánkat vitákra, az egónk fényesítésére használnunk, mégis azon dolgozunk, hogy újra felfedezzük a kereket, a mi saját kerekünket, és bizonyítsuk, hogy az szebb, jobb, hatékonyabb. Amikor még azt a régit sem használtuk és élveztük igazán.

Az újjászületés ünnepe, emlékeztet rá, hogy itt az ideje elveszíteni azt az önmagunkat, akit megvakított önnön gőgje, és új lényünk, új, világra csodálkozó lényünk visszataláljon a forráshoz. Ahol még tudtuk, hogy minden és mindenki az egész része. Egy áramló, lüktető egységé. Hogy észrevegyük, hogy belesimuljunk mindabba, ami körülvesz bennünket. Ami már most megvan, és nem csak lehetne.

És végre tényleg megérkezzünk a jelenbe.

Őrizd az egyensúlyt! Ha kaptál, adj te is. Értékesnek találtad ezeket a gondolatokat? Oszd meg másokkal!