Sok írást olvastam mostanában arról, hogy mi nők tehetünk arról, hogy a férfiak elférfiatlanodnak. Mert mi nők elnőietlenedtünk és nadrágot kezdtünk hordani, nem csak a szó szoros értelmében. Mindamellett, hogy megtisztelőnek tartom, hogy ilyen óriási hatalommal lettünk felruházva, nem tudok elmenni a kérdés mellett, ha ez a férfiaknak nem volt kedvére, miért nem tettek ellene? Ja, mert addig tetszett a dolog, amíg a nő veletek együtt húzta-tolta a szekeret, hogy bedobta a közösbe amije csak volt, és amikor állás nélkül maradtatok, kettőtök helyett is gályázott, de amikor a gyerekhez kellett felkelnetek éjszaka, vagy elintézni a postát, a bevásárlást foci helyett, az már nem? Miért tűnik férfiasabbnak egy üveg sörrel a kézben meccset nézni a TV-ben, mint betölteni egy mosást? Vagy a haverokkal versenyt inni, mint ugyanezekkel a haverokkal megszervezni a nagytakarítást? Mondjátok, hogy nem tetszik, hogy manapság a nő kezdeményez. Hát, kezdeményezzetek ti. Emlékszem a házibulikra, amikor mi lányok egymással táncoltunk, míg a fiúk ülve sasoltak minket. Hát, ha zavart, hogy nem veletek táncolunk, miért nem kértetek le? Ja, hogy az olyan cikinek tűnt?!

Tudom, hogy a férfi-képet több generációval korábbról örököltétek és nem ti tehettek róla, hogy azt láttátok, nagyapa is inkább belehalt az infarktusba, minthogy azt mondta volna, hogy kérem vagy köszönöm, vagy azt, hogy szeretlek. És értem, hogy zavar benneteket, hogy a kép, amit magatokról megörököltetek, itt-ott foszlani kezdett, sőt, mára már annyira megkopott, hogy csak emléknyomokban létezik, de ne azzal akarjatok kompenzálni, hogy velünk harcoltok. Mert mi nők bizony, felvettük a kesztyűt. Nekünk nem volt vesztenivaló egonk, hiszen minket a történelem során jellemzően a haszonállatok szintjén ismertek el, és jogunk csak ahhoz volt, amit a férfiak meghatároztak számunkra. És miközben generációról generációra egyre erősebb és ügyesebb túlélők lettünk, sokan közülünk feltették a kérdést, egyáltalán miért is van szükségünk férfira. Tényleg egyetlen egy dolog miatt, hogy utódaink lehessenek? És ahogy a csapda egyre jobban kirajzolódott, megszületett az agglegénylét női megfelelője, a szingliség.

Sajnálom azokat a férfiakat, akik ebben a harcban egyedül maradtak, és közben nőgyűlölő, a világtól elvonult remetékké, vagy éppen az élet napsütéses oldalát hajszoló, trófea-gyűjtő, de valójában magányos kalandorokká váltak, és sajnálom azokat a nőket is, akik miután fényesre sikálták a csempét, mackónadrágban falják a csipszet a TV előtt, miközben megsavanyodva, irigységgel szemlélik a világot, ahogy azokat a nőtársaimat is, akiket az újabb és újabb hódítás éltet, és akik számára a férfi valójában nem más, mint élő vibrátor.

Az evolúció során nekünk nőknek is kifejlődött az egonk, ami nem azt mondatja ugyan velünk, hogy többek lennénk, de azt igen, hogy nem vagyunk kevesebbek a férfiaknál. Igen, megálljuk a helyünket egyedül is, ha kell, de milyen áron? A szívünk mélyén mindannyian tudjuk, hogy férfi és nő nem véletlenül teremtetett. A különbözőségünkben van az erőnk, amit csak együtt tudunk kiteljesíteni. Mások vagyunk, de ez a másság kapcsolt össze ősembert és ősasszonyt is és segítette túléléshez az emberi fajt, ezért ma is meg kellene találnunk a közös célokat. Amúgy XXI. századi módon. Ne egymással harcoljunk, hanem együtt, szövetségben. A közös értékek védelmében. Ne azt méregessük, hogy ki, mit, mikor, hogyan tett bele a közösbe, hanem azt nézzük, hogyan működhetünk együtt. És ha még javításra szorul a gépezet, dolgozzunk rajta. Nem mi nők, és nem ti, férfiak, hanem mi, együtt.

 Tetszett az írás? Köszönöm Neked, ha lájkolod és megosztod.

Ha létezne egy tabu szavak listája, a halál jó eséllyel az első helyen szerepelne rajta. Sem gondolkodni, sem beszélni nem szeretünk róla, pedig ez az egyetlen biztos dolog az életünkben, és minden születés egyben a belépőnk is rá. A születést ünnepeljük, mert a határtalan lehetőségeket látjuk benne, ezzel szemben a halál maga a mumus. Mert elvesz tőlünk. Megfoszt bennünket az esélytől, hogy az álmainkat valósággá váltsuk. Ennek a gondolatnak a gyökereit keresve talán érdemes elgondolkodnunk azon, vajon hogy tekintsünk magára az életre. Hiszen a lehetőségeinket mi magunk korlátozzuk és tereljük útjelzők közé. És a csoda, amit a születéssel még olyan tisztán láttunk, így kezd megkopni. Nevelődünk, formálódunk, miközben elfelejtjük megkérdezni magunktól, hogy hova is tartunk tulajdonképpen. 

De valahogy mindig is éreztük, hogy nem vagyunk egyedül. Valaki jobban, szinte kézzel foghatóan érzékeli, míg mások csak sejtés szinten, de azt, hogy létezik egy világ, egy dimenzió, mellyel valamilyen módon összeköttetésben vagyunk, már sokféleképpen megtapasztaltuk. És ezek a tapasztalataink összecsengenek azzal a hitünkkel, hogy a lélek halhatatlan. A lélek, ami járja a maga útját, fejlődik és újjászületik. Egészen addig, míg el nem éri azt a tiszta állapotot, amihez már nincs szüksége testre. Mert a test csak kellék mindehhez. Minden lélekkel akivel ez életünk során megismerkedünk, valamilyen módon már találkoztunk. Lehet, a lelkünk emlékszik rá, de sok esetben csak 'ismerős'. Ilyen módon lehetőséget kapunk, hogy a kapcsolatainkra más és más megközelítésből is ránézhessünk és tovább építhessük azt. Megértsük a miérteket, megoldjunk konfliktusokat... Dolgozzunk a karmánkon. Egészen addig, míg le nem tisztítjuk, ki nem fényesítjük. 

Sokáig azt gondoltam, ez a karmadolog a cselekedeteinken keresztül épül, de valójában sokkal fontosabbak a cselekedeteinkhez kötődő érzelmek. Mert ez vezet el a testi szintről a lelkire. És pont ez, az érzelmeink lenyomata, amit tovább viszünk. Ha két kézzel adsz, de benned forrong a harag, a düh, ennek megfelelő mintázat fog beleégni a lelkedbe. Ezért a lélek épülése sokkal mélyebb, mint amit a külsőségek szintjén érzékelünk. Az a szint, ahol a megértés, az elfogadás, a megbocsátás, a tiszta szeretet lakozik bennünk, csak munkával érhető el és formálható. A lelkünket nem tudjuk becsapni avvaI, hogy eljátszunk egy szerepet. A valódiság az tűzként izzik, és hagy nyomot a lelkünkben.

De ismerünk mindannyian olyan embereket is, akiket sokkal mélyebbre ragad  ez a spirituális dimenzió. Az a szeretetteljesség és béke, amivel ott találkozhatunk, függővé tehet bennünket. Mindannyian szeretnénk egy olyan világhoz tartozni, ahol megértenek, elfogadnak és úgy szeretnek, ahogy vagyunk. Ehhez pedig elegendő lehet imádkozva-mantrázva elvonulni a világtól vagy tudatmódosító szerekkel megnyitni az elménket, az érzékelésünket. De ez csak illúzió, nem a valóság. Nem azért születtünk emberi alakban a Földre, hogy aztán elvonulva, magányosan éljünk, hanem azért, hogy megtapasztaljuk ezt az emberi világot. Annak minden napos és árnyas oldalával. Hogy elmerüljünk az emberi kapcsolatok és érzelmek sokszínűségében, hogy lefejtsük a lényegtelen dolgokat, és ily módon felfedezhessük a lényegeseket. A belső munka így is magányos, hiszen azt mindannyiunknak magunkban kell elvégeznünk. 

A test az, ami lehetővé teszi, hogy élményeket gyűjtsünk, hogy minél több fizikai utat bejárjunk, hogy a földi dolgokban megerősödjünk. Hogy rendezzük a hivatáshoz és az anyagi javakhoz fűződő viszonyunkat is. Mert ez is fontos része a lelki fejlődésünknek.

Ne haragudj magadra, ha még bizonytalan vagy, ha nem látod át, mi is a célja mindennek a saját életedben, ha még nem ébredtél rá, mi is az igazi küldetésed ebben a testben, mert ez a felfedezőút maga a lényeg. A bölcsesség, amivel képes leszel fényessé tenni a lelkedet, a megértéssel válik a sajátoddá. Csak élj nyitott szemmel és szívvel. Figyelj, érezz és hagyd, hogy a válaszok megérkezzenek. Mindent érteni fogsz, amint készen állsz rá, hogy megértsd.

Tetszett az írás? Köszönöm Neked, ha lájkolod és megosztod.

Hiszek a szerelemben, a szerelem erejében, ami nem csak egy pislákoló lángocska, hanem maga a dimenzióugrás. Számomra a párkapcsolat egyszerűen nem létezik nélküle, így megalkudni sem voltam hajlandó olyan opcióval, ahol ez az összetevő hiányzott. 43 évesen aztán, hátam mögött egy válással, egy megfáradt kapcsolatból utat keresve, elérkeztem életemnek arra pontjára, ami vérfrissítést követelt.

Az online párkeresésről mindenkinek van valamilyen véleménye. Én azt gondoltam, az introvertált személyiségű embereknek találták ki, akiknek nehézséget okoz az ismerkedés, vagy a munkájuk, lakhelyük nem teszi lehetővé, én inkább maradtam a hagyományos módszerek mellett. Egészen addig, míg azon nem kaptam magam, hogy nicknéven egy virtuális albumban nézelődöm. Az élet túl rövid, gondoltam, hogy kiskanállal halásszak, inkább szerettem volna egy jókora hálót, és az internet jó eszköznek tűnt ehhez. Bár eredetileg a programok keltették fel a figyelmem, végül úgy alakult, hogy egyetlen főzőrandira, vagy lakatpartyra sem sikerült eljutnom, de tapasztalatot így is bőven gyűjtöttem. Olyanokat is, amik miatt sokan csalódtak, és adták fel a keresésnek ezt a formáját. 

A párkereső oldalak az online áruházakhoz hasonlóan működnek. Bár itt mindenki vevő és eladó egy személyben, ahogy az már lenni szokott, jellemzően csúcsminőséget akarunk olcsón. Ezért aztán van aki túltolja, míg mások annyira alulra helyezik a lécet, hogy laposkúszásban is lehetetlen lenne nem leverni. Itt is állíthatsz be szűrőket, ráklikkelve elolvashatod a kiválasztott adatlapot, megnézheted a képeket kinagyítva is, feltéve, ha vannak, és ha szimpatikusnak találod amit látsz, vagy elég érdekesnek ahhoz, hogy majdan újra elidőzz felette, beteheted a kedvencek közé. Ülsz a gép előtt vagy mobillal a kézben heversz a kanapén, nincs felelősség, kockázat, maximum az idődet teszed bele, abból is annyit és akkor, amikor akarod és még nagyon kreatívnak sem kell lenned, elég használni a Copy+Paste-et és várni a kis piros borítékokat. De a valódi élet nem ilyen. Az szemtől szemben zajlik, és a bőrödön érzed a döntéseid hatását. Ezért aztán vannak, akik nem csak egy felhasználónevet találnak ki maguknak, hanem egy egész személyiséget, hogy amit a valódi életben nem kaptak meg, ezen a módon megszerezzék. Érdeklődést, vonzalmat, elismerést. Valójában nem társat, párt akarnak, hanem kielégülést. Bármi áron. Bár azt az illúziót keltik, hogy léteznek, kamuéletük kamuprofiljával mindössze statisztákat keresnek a játékukhoz. Míg mások őszinteségükkel tüntetnek és képesek akár még pontokba szedve is felsorolni, mik az igényeik és miről nem hajlandóak lemondani, még maga Aphrodité kedvéért sem. Tipikus ilyen dolog például a dohányzás vagy a volt feleséggel való kapcsolattartás. Persze, még mindig szerencsésebb, ha tudod, itt nincs kecmec, ő megmondta, kéthetente vasárnap, ha a fene fenét eszik, ő akkor is az asszonnyal fog pirospacsizni. Ha ebbe a világba lépsz, nem lehetsz biztos abban, hogy akinek az adatlapját olvasod, nem csak egy konzervet keres, amibe szépen beleillik a régi élete. 

Eleinte nagyon lelkes voltam. Gondoltam, ha már csinálom, legyek alapos ebben is. Finomra hangoltam a szűrőimet és elolvastam minden ennek megfelelő bemutatkozót az első betűtől az utolsóig, gondosan töltögetve a kedvenceim mappába, de hamar felfedeztem azt a sajátos nyelvezetet, ami nem volt több, mint tartalmatlan, egy kaptafára gyártott sablon. És ilyenkor jön a kétely. Talán lehetetlenségre vállalkoztam... Vagy túl szigorú vagyok? Talán, ha több bizalmat adnék... És ezen a ponton megérkezünk a 'na jó, adjunk egy esélyt' fázisába, ami elég sikamlós pálya. Könnyen belecsúszhatunk akár abba is, hogy valaki a megbeszélt találkozóra nem jön el, és még arra sincs gondja, hogy erről (időben) értesítsen. Persze, lehetsz megértő, adhatsz újabb esélyt, de mert az antennáid nyugtalanító jelzéseket érzékelnek, inkább törlöd mindennemű kontaktjaid listájából, és sóval hinted be a helyét. 

Szép lassan rájössz, hogy az online terep sem különbözik más területektől, csak itt rövidebb idő alatt, nagyobb számú tapasztalatot tudsz begyűjteni.

De az igazi teszt, mégiscsak a személyes találkozás. Itt derítheted ki, elönt-e az a kellemes melegség, amit egy jó társaság kivált belőled, vagy melegség helyett csak fészkelődsz, hogy megtaláld az alkalmas pillanatot, amikor udvariasan kiléphetsz a helyzetből. Mert bántó nem akarsz lenni. Vele, aki mindent elkövetett, hogy megnyerő legyen, talán még virágot is hozott, és itt ül reménytelien. Érzi ő, hogy az a bizonyos kémia nem működik, de azért telis-tele van reménnyel. Te meg azon gondolkodsz, mégiscsak igazságtalanság, hogy ilyen cuki-muki pasik parlagon heverjenek, mert hogy cuki, abban szemernyi kétséged sincs, és akkor eszedbe jut egy barátnőd, akinek pont ő lehetne az ideális jelölt, de aztán elhessegeted az ilyesfajta gondolatokat, mert nem akarsz lelkeket ápolni, amikor még a tiéd is épp csak gyógyulóban. És keresel tovább.

Az egész arra jó, hogy helyre tedd magadban, mire is van szükséged igazán, ha egy párkapcsolatra gondolsz. Mit párkapcsolatra! Amikor arra az egyetlen és mindenek felett álló pasira gondolsz, akivel le akarod élni a további életedet. Mi az, ami fontos annyira, hogy egy hangyányit se engedj belőle, és miben vagy kész kompromisszumra. El kell döntsd, hogy pszichológust akarsz játszani, játszmákat megoldani vagy olyan társat keresel, aki tiszta célokkal rendelkezik, nem beszél mellé, és, bár vállalja magát annak és olyannak aki, nyitva hagyja a lehetőséget a változásra. Mert hozzád hasonlóan ő is hisz a szerelemben. 

Ahogy rutinom lett, és megtanultam olvasni a sorok között, nem kellett sok idő, hogy a listám egyetlen fősre szűküljön. Ő volt Laci. Pontosabban, Hondawing. Egyenes volt, emberi, pasis. De nem macho, aki annyira lehengerlő, hogy mesterséges lélegeztetéssel tudod csak túlélni a vele való találkozást. És volt humora! Én szólítottam meg. Lehet, ezzel évszázados tabukat sértettem, de nem hiszek abban, hogy attól lennénk nők, hogy ülünk a toronyban, és rebegtetett pillákkal várjuk a lovagot, aki megküzdve a hétfejű sárkánnyal és minden elemekkel megment bennünket, ezért én az a palotából-kimerészkedő nő vagyok, aki kezdeményez, ha kell. Az üzenetemre hamarosan érkezett is válasz. Elkezdtünk beszélgetni. Ő Németországban dolgozott, egy hosszú kapcsolatból lábadozva, én meg itthon, romjaimból épülve próbáltam újra megtalálni magam. És mivel ezen körülményeket az ismerkedésünk e korai szakaszában nem éreztük problémának, egyre sűrűbbé váltak a leveleink. Jó volt olvasni. Két hét múlva pedig, amikor szabadságra hazajött, találkoztunk is.

Pontosan érkeztem, de Ő már ott várt a megbeszélt helyen. Ingben, mosolyogva. Egy csendes helyre ültünk be, hogy beszélgetni tudjunk. Ő jeges kávét kért, én forró teát, és mindketten izgalmasnak találtuk ezt a tűz-jég szereposztást. Szaladt az idő. Olyan volt, mint egy hatalmas, jóleső levegővétel, a sejtjeimig hatolt. Külön értékeltem, hogy nem mért végig hátulról, amikor felálltam. Mindazonáltal egy okos nőnek erre kell adnia alkalmat, egy okos férfinak pedig tudnia kell felismerni, mikor teheti meg diszkréten. Nem mintha a hátsó felemmel bajom lenne, sőt, de ki szereti magát úgy érezni, mint egy darab hús a hűtőpultban. De ne legyünk álszentek. Igenis számít a külső. Nekünk, nőknek is.

Nem hagyott fizetni, amibe azzal a kitétellel egyeztem bele, ha legközelebb én fizethetek, aztán hazakísért. Én ugyan ódzkodtam ettől, mert búcsúzkodásban akkoriban nagyon nem voltam jó, de sokszor épp amikor kapunk, tudunk mi is visszaadni valamit. Például azzal, hogy engeded megmutatnia a védelmező férfi oldalát. Útközben aztán az is kiderült, kifejezetten jól esik visszacsöppenni ebbe a 'védelmezett nő' szerepbe.

Az első annyira jól sikerült, hogy pár nap múlva követte egy második találkozás, aztán még egy, meg még sok. Fél éven át, amikor is összeköltöztünk. Minden nap órákat chateltünk, e-maileztünk, télvíz idején, a szülinapomon virágcsokrot küldött, és egy vagyont költöttünk telefonszámlára, meg repülőjegyekre is. Szerelmesek voltunk. Nem számított, mibe kerül, ahogy az sem, hogy az alvásmennyiségünk negatív rekordot dönt, minden szabadidőnket együtt akartuk tölteni. Ha láttál valaha igazán szirupos szerelmes filmet, hát, a miénk olyan volt. Csak sokkal jobb, mert ebben mi voltunk a főszereplők. 

Hiszem, hogy a párkeresés is egyfajta mágnes. Amit sugárzol magadból, annak megfelelő társat fogod vonzani. De ha az álarcod mögé bújsz, ahonnan te sem látsz jól, és téged sem látnak, esélyed sincs álmaid párjára rátalálni. Ha jó előre teletömted a fejedet kétségekkel, sztereotípiákkal amik megakadályozzák, hogy a szívedet kövesd, ha túl komolyan veszed az egészet, görcsölsz, erőlködsz, ahelyett, hogy egy jó kalandnak, egy felfedezőexpedíciónak fognád fel... Tudom, hogy sokan egy klónt keresnek, akit a maguk mintájára formálhatnak, ahelyett, hogy a különbözőségeket csodálnák. Pedig még a viták is, ha megmaradnak a megfelelő mederben, az összecsiszolódás kellékei lehetnek.

A távolság az elköteleződésünk próbája volt, de segített lezárni a múltat is, hogy tiszta szívvel tudjunk előre tekinteni. Az elmúlt 7 év alatt aztán rengeteg különböző projectet végigcsináltunk. Projecteket, amik el is távolíthattak volna bennünket, mégis minden alkalommal erősebbek lettünk tőlük. Úgy vagyunk, mint a pókerjátékos, aki bemondja az all-in-t, beleadtunk mindent. 

Laci által találtam meg a választ is, ami annyi éven át befolyásolta a döntéseimet anélkül, hogy képes lettem volna megfogalmazni.

A szeretet létalapja a szabadság. A valódi szeretet nem követel és nem birtokló. Nem épít falakat és nem állít tiltó táblákat. Csak hagy élni. Így válik ajándékká a pillanat, amit a szeretteddel tölthetsz. Eltölt hálával és beragyogja az életedet. 

Ne hidd el, hogy a szerelem elmúlik idővel. Aki ezt mondja, még nem élte meg a szerelem evolúcióját. Az idő ad lehetőséget, hogy megtöltsük a lelkünket a szeretet-élmények muníciójával, amiből a szerelem bármikor képes fellobbanni. Amikor már pontosan tudjuk, mit kapunk és attól vagyunk szerelmesek, hogy ezt vágyjuk teljes szívünkből.

Hogy összeházasodtunk, annak a része volt, ahogy élünk és gondolkodunk. Az ünnepe annak, hogy elég bátrak voltunk nyitni, hogy kiálltuk az idő és a távolság próbáját, és a döntésé, hogy összetartozunk. A családunk, a világ és az égiek előtt is. És még ha folyamatosan változunk is, abban kitartunk, hogy ezt együtt akarjuk tenni. Még úgy 40-50 évig...

Tetszett az írás? Köszönöm Neked, ha lájkolod és megosztod.

Ha egy kapcsolat végérvényesen megromlott, ha már szervizbe vittük, szétszedtük, összeraktuk és így sem működik, alig van más választásunk, mint beletörődnünk, hogy nemműködő állapotában is megőrizzük, vagy esélyt adnunk magunknak egy új kapcsolatra. Ezért van, aki tűr, hallgat vagy veszekszik tovább, míg mások a válás mellett döntenek.

Lehet, hogy a liberalizmus átszabta azt is, hogyan gondolkodunk a házasság intézményéről, és manapság egyszerűbb elválni, mint valaha, a társadalmi-családi nyomás is oldódni látszik ezen a téren, abban azonban a legtöbben egyetértünk, mi, akik átéltünk már egy válást, hogy válni nem sétagalopp, még akkor sem, ha a viharok elcsendesedését várjuk is tőle. 

A legritkább, hogy mindkét fél hasonló érzelmekkel indul neki, ezért aztán a történteket is különbözően éljük meg és dolgozzuk fel. A dolgot csak bonyolítja, hogy mindig van aki előbb jut el arra pontra, hogy kimondja, vége, és ahogy az más téren is lenni szokott, mindig annak van igaza, aki elsőként panaszkodik. Még akkor is, ha valójában nem így van, de az ő verziójának fényében a külvilág szemében kialakul egy kép, amihez képest a másik álláspontja csak vértelen magyarázkodásnak tűnik. Márpedig véleménynyilvánítás terén jól állunk, még ha nem is rendelkezünk kellő információval az adott kérdést illetően. Ezért fölösleges is magyarázkodni, még ha az egonk ezt is igényelné. 

A válás procedúrája aztán tovább tépi a sebeket. Még akkor is, ha benne van a békítés szándéka, legtöbbször csak a fájdalmat, a sértettséget éljük újra, amiben az sem ad feloldást, ha a végén megegyezés születik. Az igazi megbékélés csak hosszú idő és munka eredménye. 

Még ha a válással megszabadulni igyekszünk is nyomasztó lelki terhektől, valójában életünk sok olyan összetevőjétől is megválni kényszerülünk, amik szervesen hozzánk tartoztak, és mint húsunkból kiszakított darab, ennek sebe lassan gyógyul. Mert nem csak egy (házas)társat és vele egy családot veszítünk, hanem az álmainkat, a magunkba és egymásba vetett hitünket éppúgy. Mert amikor szerelemtől átitatva kimondtuk azt az igent, még egészen másra készültünk, és ebből a hitből építettünk otthont, vállalkozást. És ezen a ponton éles fájdalomként hasít belénk, hogy csatát vesztettünk és elvetélt magzatként gyászoljuk elveszített jövőképünket, gyilkosként kikiáltva magunkat vagy a másik embert, akire kivetíthetjük minden fájdalmunkat.

Ebben az sem segít, ha kiderül, mennyi Coelho-tanítvány barátunk van, ez a mi utunk, amit egyedül kell megtennünk. Hagynunk kell magunknak időt, hogy meggyászoljuk a veszteségeinket, és hogy a lelkünk megértse, a régi életünk nincs többé. Mert ez segíthet elcsendesíteni a bennünk kavargó hullámokat és összegyűjteni azt a muníciót, amit tovább vihetünk. Ezt követheti az építkezés, amiben megerősíthet bennünket mindazoknak a példája, akik segítséggel vagy anélkül, de sikeresen túljutottak életük ezen szakaszán. 

Nehéz terep ez, a múlt hasadékán keresztül kell ösvényt építenünk a jövőbe, és bár az agyunk tudja, hogy nem vagyunk képesek megváltoztatnia múltat, a történteket, ahogy a másik embert sem, hatással csak a jelen tetteinkre lehetünk és arra a hozzáállásra, amivel szemlélődünk, a szívünk lassan nyílik meg az öröm számára. De megnyílik, ha hagyjuk. Ha kitartóan csipegetjük az öröm morzsáit, előbb-utóbb nem marad hely a bánat számára.

Bármiben ott van az öröm. A fákban, a naplementében, a csillagokban, egy finom ételben, egy jó edzésben, arcokban, amik ragyognak... Rá kell hangolnunk a szívünket, hogy észrevegyük.

Tetszett az írás? Köszönöm Neked, ha lájkolod és megosztod.

Alig több mint egy hete még végigjártam a piacot, hogy felkutassam a legapróbb szemű, legédesebb gyümölcsöket. Málnát és szőlőt vettem, mert azt nagyon szerette... Aztán hétvégén, amikor a szomszédom hozott egy tál saját szőlőt, első gondolatom az volt, nem túl nagyok-e benne a magok, nem fog-e fájni az ínye, ha viszek belőle...

Szerettem. A törékenységével, az olykor huncut mosolyával, a szigorával. Egy volt a múltammal, a gyerekkorommal, aki egy sor varázslatot tudott. Csodákat varrt, messze híres kelttésztákat sütött, és még ma is érzem a friss-ropogós damasztágynemű illatát, amikor bebújtam a takaró alá, hogy meséljen nekem. A jógidácskákról, vagy épp a rossz gidácskákról, mikor melyiket kértem.

Az utóbbi években már inkább mi meséltünk. Szerette tudni, mi minden történt velünk, de aztán volt, hogy kedve támadt felidézni a múltat, és akkor órákig elhallgattam, próbálva minden szót bevésni az emlékeimbe. Hátha egyszer én adom majd tovább az unokámnak...

De dühös is voltam. Tehetetlenül dühös. Láttam, hogy fogy el az ereje, és én nem tudtam megállítani az időt, hogy tartóztassam. Hogy itt lehessen velünk az ünnepeken... amikor kivirágzik a kert... amikor havasak a fenyők. Hogy osztozhasson az örömeinkben, hogy része legyen az életünknek.

Ebben a hónapban töltötte volna a 96. életévét, de már nem vágyott ünnepelni. Tudtuk, hogy elfáradt. Nem készült a jövőre, csak vitte a múltat, amíg bírta. Egészen ma hajnalig.

Írok. Hogy a világba kiáltsam, fáj. Hogy azt hittem, felkészültem, de erre nem lehet. Csak várod, hogy a könnyeid majd egyszer elapadnak és kimossák belőled a bánatot, hogy akit szerettél, többé már nem lehet veled. Hogy amit elmondtál, amit megkérdeztél, ennyid maradt, nincs több esélyed, hogy bepótold, amit elmulasztottál.

Drága Nagyikám! Erős leszek, ahogy kérted, de most inkább gyenge vagyok még egy kicsit. Mert az agyam tudja, hogy az űrt idővel megtölti valami új, de most még meg akarom élni a hiányt... Hogy aztán minden méltó helyére kerülhessen. Addig pedig próbálom elmondani, hogy magaddal vihesd, köszönöm, hogy voltál nekem! Köszönöm, hogy szeretni tanítottál! A szívem egy fontos darabjában velem maradsz mindig. Együtt Papával. Ahogy azt már oly régóta vágytad.