A napokban akaratlanul fültanúja voltam egy lépcsőházi beszélgetésnek két hölgy között, ami arról szólt, mi is a baj a mai fiatalokkal. Mert hogy baj az van velük, egyikük otthonkában, másikuk felírótáblával a kezében, ebben tökéletesen egyetértett. Az egész jelenet hasonlított egy Tarantino filmhez, amikor nem vagy biztos, hogy ez most álom vagy valóság, de az egészet áthatja valami sajátos, groteszk fintor.

A mai fiatalokkal az a baj, hogy nem értjük őket. Ahogy bennünket sem értettek a szüleink, mert nem is beszélgettünk velük. Mert azt éreztük, hogy nevelni és nem megérteni szeretnének bennünket. Hogy a saját értékrendjüket akarják lenyomni a torkunkon és a lázadásunk pusztán annak a jele volt, hogy mi ezt nem akarjuk. És ahogy nem akartunk háborúról, ötvenhatról meg hasonlókról példabeszédet hallani, a mi gyerekeink sem kíváncsiak a bezzeg az én időmben történeteinkre. Nem a fészbukozás fog bennünket modern felfogású szülőkké tenni, hanem az, ha elfogadjuk, ők a mában élnek és itt akarnak boldogok lenni. És minél többet példálózunk a múlttal, csak azt érjük el, hogy nem partnerként tekintenek ránk, csak egy leporolni való bútordarabra.

Igen, a mai fiatalok cigiznek. Cigiztünk mi is. Egyedül, társaságban, a lugasban, az iskolai WC-ben. Egy szálat, tízet, dobozszám. Mikor, kinek, mennyi tellett a zsebpénzből, és abból, amit a be nem fizetett ebédpénzből spóroltunk össze. Mégsem lett mindannyiunkból dohányos. És ittunk is. Energiaitalt nem, mert az nem volt, de Hubit meg császárkörtét annál többet. Meg kannás bort, ha az volt a faluban az osztálykiránduláson, de nem lettünk mind alkoholisták sem. Igaz, közben nem nyomkodtuk a kütyüinket, mert kütyüink sem voltak, de nekünk is volt hosszú, meg zsíros, meg hidrogénezett hajunk, meg feketére keretezett szemünk, meg szivárvány színekben pompázó körmeink. Meg extrém ruháink is voltak, bokáig érő, meg mini, hol kék a zölddel, hol meg piros rózsaszínnel. És pulcsit hordtunk télen-nyáron és mínusz tízben sem gombolkoztunk be, és a dzsekiből mindig kint volt a derekunk. Mi is fáztunk, de kit érdekelt. És lógtunk is. A buszon, suliból, edzésről. És mi sem tudtuk, mit köszönjünk, ezért nem is köszöntünk, nem voltunk udvariasak, de hangosak azok igen. Meg szemtelenek is. Időssel, fiatallal, válogatás nélkül. Mert a rágógumizós, lazázós életstílushoz ez volt a menő. Nekünk ez volt a lázadásunk. 

Persze, volt aki nem lázadt, aki beletörődött, akinek mindegy volt... Vagy bölcs volt, és már tízévesen tudta, hogy a cigi szív- és érrendszeri, meg minden egyéb megbetegedéseket okoz, és a tudás az előrejutás egyetlen módja, ezért kiemelkedő szorgalommal tanult. Sőt, tepert a jó jegyekért. Még oroszból is, mert az aztán nagyon kellett. 

Amikor mi gyerekek voltunk, még volt endéká, vasfüggöny, bár akkor még nem tudtuk, hogy egyszer így fogják hívni, piros útlevél meg kék, és nem mehettünk csak úgy 'nyugatra'. Nekünk internet helyett még IM-ünk volt és burzsujnak hívtuk, aki kijutott Jugóba vagy Bécsbe és hozott Bravo-t meg Popcorn-t. És akinek volt egy saját Pink Floyd lemeze is, persze, bakelit, meg Levi's farmere, arra úgy néztünk, mint az istenre. Takarékbélyeget gyűjtöttünk és ilyen álmaink voltak, mint Camping bicikli. Igen, szerettünk biciklizni. Szerettünk volna tévézni is, de műsor az nem nagyon volt benne. A mi szüleinknek még Skodája volt, meg Trabija, a tehetősebbeknek Ladája, éveket vártak rá, míg átvehették, és a telekre jártunk vele hétvégente, nem shoppingolni. Ezért nem jogosítványt kaptunk érettségire. Mi még fülkéből telefonáltunk telefonérmével, már akinek lehetett, akinek nem, annak táviratot küldtünk meg képeslapot. Ezért tudtunk írni és toll is mindig volt nálunk, valamelyik zsebünkben hordtuk, de mindig szétesett és akkor kék tinta lett minden, amit anyukánk betett a nagymosásba. A mosás is külön project volt, és amikor végre lett automata mosógépünk, olyan gumiizét kellett alátennünk, hogy ne ugráljon be a nagyszobába.

A mai fiatalok már nem egy ilyen világba születtek, és semmi értelme naponta elsorolnunk, miért volt sokkal nehezebb nekünk. Mert ha úgy gondoljuk, nekünk nehezebb volt, míg nekik csupán sétagalopp az élet, csak azt igazoljuk, hogy nem látjuk az igyekezetüket, a küzdelmüket. Hogy már elfelejtettük, mi is egyetlen dolgot szerettünk volna, jogot ahhoz, hogy a saját értékrendünket megalkossuk. Ők sem akarják bebiflázni az élet nagy igazságait, hanem meg akarják azt tapasztalni. Hibákkal, tévedésekkel, csalódásokkal, öröm és bánatkönnyekkel együtt, ha azzal jár. A mai fiatalok éppen olyan bátrak, mint mi voltunk, csak bíznunk kellene bennük, ahogy mi is pont ezt igényeltük a szüleinktől. Végigélték hogy elválunk, hallották ahogy szidjuk a rendszert, a főnököt, a tanárt, hogy hazudunk magunknak, egymásnak, hogy keressük az utunkat a világban, de nem adták fel, hogy ők is megtalálják az igazi társat, az igazi életcélt és azzá váljanak, akikké nekünk vagy sikerült, vagy nem. Ezért inkább elmennek albérletbe, vidékre, Pestre, külföldre. Ahogy mi is tettük. Aztán néha, amikor nagyon nem bírják, hazatelefonálnak. Vagy mert egyszerűen, nem mondják, most még nem, de hiányzunk nekik. 

Nekünk sem voltak tökéletes szüleink, és mi sem lettünk azzá. És ha szülők lesznek, ők sem lesznek azok. Nem kell mindent értenünk, csak elfogadnunk őket olyannak, amilyenek, és türelemmel, szeretettel állni mellettük, amíg felnőnek.

Tetszett az írás? Köszönöm Neked, ha lájkolod és megosztod.

Ha gyerekként olyannak fogadtuk is el az életet, ahogy kaptuk, a lelkünk mélyén folyamatosan növekedett az a kis hajtás, ami abból táplálkozott, hogy milyennek szeretnénk. De idő kellett, mire a máz leolvadt, mire tudatosan felismertük a hamisságot, ez idő alatt azonban mi is eltanultuk az álcázás módszereit, ahogy egyre mélyebbre fúrtuk magunkat a 'társadalmi beilleszkedésnek' címkézett játékba. Először a család jelentette a világot, aminek meg akartunk felelni, később ez tovább épült és terjedt az adott közösségünkre. Óvoda, iskola, munkahely, barátok, szomszédok, közösségi oldalak, média, határ a világegyetem. Míg már annyira elkeveredtünk, hogy jobbnak láttuk, ha az álarcunk mögé rejtőzve megtartjuk magunknak az érzéseinket, a véleményünket, a személyiségünk egy jókora darabját.

De a személyiség nem egy tárgy, amit bezárhatunk egy dobozba és ott sértetlenül őrizgethetjük, hanem egy folyamatosan változó, fejlődő részünk. Igenlünk és tagadunk, választunk és elutasítunk és közben formálódunk. Jó esetben. Rossz esetben sodródunk egy bizonytalan és átláthatatlan sodrásban és igyekszünk az álarcunknak mindig azt az oldalát mutatni, amiről azt gondoljuk, majd elismerést, elfogadást vált ki. De sokszor mellényúlunk, mert körülöttünk is csupa álarcossal találkozunk. Az igazság az, hogy bármit és bárhogy csinálsz, mindig lesz akinek tetszeni fog és lesz akinek nem. Van aki azért szeret, mert kedves és mosolygós vagy, míg mások ugyanezért erőtlennek tartanak, ha pedig szókimondóan fogalmazol, akkor nyersnek. Ha csak másoknak akarsz megfelelni, tekebábuként fogsz ide-oda csapódni véleménytől, véleményig.

A felvállalás első lépése, hogy önmagadat felvállald. Hogy kimondd, igen, tudom, hogy ilyen vagyok. Nem hibátlan, nem tévedhetetlen, nem mindentudó, lehet, csetlő-botló is, de ez vagyok én. A második, hogy kijelöld, hogy merre akarsz tartani, hogy mit tekintesz küldetésednek. Más szóval, mit szeretnél itt hagyni az utókornak. Na, ez a nehezebb. Mert ehhez el kell veszítened mindent. Mindent, amit az egod felépített. A mázat, a színpadot... És a generálszószt, amivel addig mindent nyakon öntöttél. És ahogy az ízfokozókhoz szokott ízlelésünkkel kóstolva a nyers zöldséget újra írtuk magunkban az íz fogalmát, úgy kell egy teljesen új programot alkotnunk magunknak. 

Először mindig nehéz, mielőtt könnyű lenne, mindig kényelmetlen, mielőtt kényelmessé válna.

Ezt az időszakot kell túlélned. Dolgozz ki stratégiákat hozzá. Olvass könyveket, találkozz, beszélgess olyan emberekkel, akik végigcsinálták, akik már nem a 'nehéz' szakaszban vannak, fektess magadba, az energiád növelésébe. Csak éld túl. Mert utána olyan erő fog beléd költözni, amivel már gyerekjátéknak fogod érezni a kihívásokat, sőt nem is lesznek kihívásaid. Csak az utad lesz, amin harmóniában haladsz. 

De lehet, te már eljutottál idáig, megtapasztaltad az erődet, de megijedtél... És ettől nyomtál egy kövér féket és hátramenetbe kapcsoltál... Mert egy olyan világot láttál, aminek a kapujában meg kellett kapaszkodnod, hogy ne szédülj el, ahol könnyezve a gyönyörtől megízlelhetted a boldogság valódi, tiszta forrású gyümölcsét. Nem fogsz tudni pusztán önmagad miatt visszatalálni. Találnod kell egy magasabb rendű, rezgésű célt, egy őszinte okot, ami túlmutat rajtad. Amit nem blokkol az önzőséged határa, így képes leszel eggyé olvadni, felelősséget vállalni a mindenséggel. 

El kell veszíts mindent, ami voltál, hogy megtalálhasd azt, amivé lehetsz.

 Tetszett az írás? Köszönöm Neked, ha lájkolod és megosztod.

35 éven át betegségtől betegségig éltem. 4 éves voltam, amikor kivették a manduláimat a középfülgyulladásaim miatt, 10, amikor a veseköveimet, 27, amikor hashártyagyulladás miatt a vakbelemet, de a köztes évek sem voltak mentesek rejtélyes tünetektől. Hol a lábam dagadt meg akkorára, mint egy elefánté, hol a derekam 'állt be', hol szűnni nem akaró gyomorgörcseim voltak, hol cisztáim, egy időben pedig olyan alacsony volt a vérnyomásom, hogy egyszer az eszméletemet is elvesztettem, és vérző fejjel a padlón próbáltam összerakni a mozaikokat. Aztán egy ülőideg-gyulladás kapcsán kiderült, hogy porckorongsérvem van. Valahogy akkor lett elég. Azt gondoltam, a négy altatással, a többtucatnyi tűszúrással, vér és csontvelő-vételekkel, literszám belém csepegtetett infúzióval én már letudottnak tekintem ezt a műtét dolgot, és nem kérek drótokat, csavarokat sem a testembe.  

De a fájdalom nem akart elmúlni. Ágynyugalom, gyógyszerek, mindenféle hókuszpókusz ellenére sem. Egyik napról a másikra, egy energikus nőből egy roncshalmaz lettem, akit a gyógyszerek tartottak valamelyest egyben... Fel kell kelnem, mondogattam, dolgom van... Dolgom... De mi is a dolgom? Mi más lehet a dolgom, mint dolgozni menni, megfőzni a vacsorát? Ha nem figyeltem járás közben, húztam a lábam, de 5 percnél tovább állni sem tudtam, mert a fájdalomtól több ízben jutottam el az ájulás határáig. De vesegörcsökön edződött agyam tudta, hogy ehhez is hozzá lehet szokni. Megtanulsz megfelelően lélegezni, a fájdalmat uralni. De miért akarunk egyáltalán lélegezni? Miért ragaszkodunk az életünkhöz, amikor alig tudunk róla valamit?

Mindig érezzük, amikor valami nincs rendben. Mindig. Csak jellemzően nem törődünk ezekkel az érzésekkel, mert nem szereztünk benne gyakorlatot, hogyan kell csinálni. És megyünk tovább a kijárt keréknyomon, mert ez ismerős, egészen addig, amíg tudunk. Amíg a betegség ágynak nem dönt. Ezt a mintát kaptuk, és ennek megfelelve akarunk jó gyerekek lenni, és jó szülők, férjek, feleségek, miközben úgy teszünk, mintha mindennek fölötte állnánk. Mintha lehetne vég nélkül használni az erőforrásainkat, többet elvenni, mint visszaadni, a szívünk hangját elnyomva élni. Ebbe születtünk bele, ezt láttuk magunk körül gyerekként, és ezt is adjuk tovább. És amíg csak a keréknyom létezik számunkra, el sem tudjuk képzelni, hogy lehet másképp is. Hogy is lehetne!? És ha látunk is rá példát, könnyebb rányomni a 'szerencséje volt' bélyeget, mint kipróbálni egy új utat. És mert a hitünk gyönge alapokon áll, nem is tesszük igazán bele magunkat, hogy változtassunk.

Próbáljuk kis ferdítésekkel megúszni. Majd kevesebbet dolgozom... hétvégén többet pihenek... De csak húzzuk az időt. Mellébeszélünk. Mert fogalmunk nincs, mire is jó ez az egész.

Tudjuk, hogy nem akarunk betegek lenni, de azt már nem, hogy mit kezdjünk az egészséggel. Ha tudnánk, az lenne számunkra a legfontosabb, így azonban minden mást előrébb sorolunk.

Menekülünk, de nem tudjuk hová. Hogy miért is vagyunk itt a Földön azon kívül, hogy együnk, aludjunk, dolgozzunk, csekkeket fizessünk. Talán, hogy utódokat hozzunk a világra... De nem, mert a gyerekeinkben sem hiszünk, bár mondunk ilyen hangzatos kliséket, hogy ők a jövő, fogalmunk sincs arról, mi is tulajdonképpen az, hogy jövő. Milyen lesz, milyen lehetne. Hogy milyenné tehetnénk. Hisszük, hogy ők majd megvalósítják, amit nekünk nem sikerült, de mit is? Talán pont ezt? Hogy megfejtsék ezt a talányt?

Ahhoz, hogy változtassunk, el kell jutnunk a szenvedésnek arra a fokára, amikor elég lesz. Amikor már megkaptuk azt a dózist, ami kitaszít az álomból, kiránt a komfortzónánkból, amikor hörögve, az élet utolsó szalmaszálába kapaszkodva kiszakad belőlünk a válasz arra a kérdésre, hogy ki is vagyok én. Addig azonban ejtőzünk a langyos vízben, és tinglitanglizunk, a szőnyeg alá söpörve a szemetet. Egy dolog állhatja csak utunkat, és ez a testünk. A testünk, ami nem létezik időtlenül.

Amikor ráébredsz, hogy mi valójában a feladatod az Életben, az tényleg olyan, mint az ébredés. Egyszeriben másképp kezdesz látni. Minden kristálytisztává és egyértelművé válik.

És akkor megérted, hogy mindaz, amin addig keresztülmentél, beleértve a fájdalmat is, hogyan szolgál téged. Attól kezdve ezen a feladatodon dolgozol és ettől békében élsz magaddal és a világgal, nem dacolsz, nem állsz ellen, nem keresed a kibúvót, a könnyebb utat, és türelemmel elfogadod, hogy van ami azért van még várólistán, mert egyszerűen nem jött el az ideje. És lehet, nem is fog, mert valami egészen mást kapsz helyette. Egy valódi, neked szóló ajándékot.

Mindez oda vezet el, hogy rájövünk, itt nem rólunk van szó. Nem a személyes létünk, lényünk ami számít, hanem az, amit képesek vagyunk megteremteni általa. Egy sokkal magasabb értékű, energiájú cél, mint amit addig, álomvilágunk leplén keresztül láthattunk. A fájdalom pedig tudássá, a tudás bölcsességgé érik bennünk.

Ezért ne üldözd és ne arra vágyakozz, hogy ne legyen többé az életedben fájdalom, inkább arra, hogy meg tudj nyílni, rá tudj hangolódni az üzenetére. Amint azt megérted, a fájdalom el is illan, hiszen már nem lesz miért maradnia. Ami viszont marad, az a jóleső békesség, amivel elfogadod, hogy te egy nagyon is fontos részt adhatsz a teremtés egészéhez, és ez a részed időtlenül létezik. Ez a békesség képes harmóniát és egész-séget hozni az életedbe. Egész-séget, ami nem a célod többé, hanem az eszközöd.

Élni egy lehetőség, hogy előhívd a benned szunnyadó képességeket és használd a tehetséged arra, hogy megvalósítsd mindazt, amiért pont ide, pont ekkor megszülettél. 

'Nem tudsz nyomot hagyni ott, ahol a lábad sem érinti a földet.' Nieztsche

Tetszett az írás? Köszönöm Neked, ha lájkolod és megosztod.

Hol csúsztak el a dolgok? - kérdezte aggodalommal a hangjában.

Emlékszel amikor a játékot feladattá változtattad? Amikor az öröm helyett nekifeszültél? - válaszolta szelíden. 

De nem haladtak a dolgok... - kezdett hozzá a védőbeszédhez, de Ő csak nézte csillogó szemmel, szeretetteljesen.

Dolgok - ismételte megérintve a kezét. Érezte, amint a szeretet fénye lassan átmelegíti a szívét. Mintha vákuum szippantaná magához, kiszippantva belőle minden fölösleges gondolatot.

Visszatalálok még? - kérdezte elcsukló hangon.

Hát, persze, - kacagott fel fényesen izzó tekintettel - nem érzed? És alakja, mint egy szivárványos buborék, egyszerre eltűnt. De a kacagása vele maradt. A csilingelő hang, ami megkötötte szívében azt a meleg fényt... Magához ölelte a párnát és mélyet szippantott az illatából. Szerelmes volt. És már csak ez számított.

Tetszett az írás? Köszönöm Neked, ha lájkolod és megosztod.

Ha mottót választanék az életemnek, az egyik biztosan ez lenne; Az igazi álom nem az, amiről álmunkban álmodunk, hanem az, ami nem hagy elaludni... 

Vannak dolgok, amik megszólítanak. És vannak a különösen fontosak, amik ezt megteszik újra és újra. Finoman, lágyan, békével... Hagyva, hogy eljöjjön az idő. Amikor felismered, neked szólnak. Ezért nem tolakodnak, nem sürgetnek és nem kérik, hogy csak rájuk figyelj. Míg egyszerre meghallod, meglátod őket. És abban a pillanatban úgy ragyognak fel előtted, mint egy csillag, a fényükkel túlvilágítva mindenen. Kellemes izgalom fut át rajtad... Melegséggel tölt el, mert tudod, hogy kincsre leltél. Még nem ismered igazán, de érzed a végtelen hálát és nyugalmat, ami megtölti a szíved és szeretnél minél több időt tölteni ebben az állapotban. Hogy felfedezhesd, magadba szívhasd.

Időnek kell eltelnie, mire természetessé válik a csoda. Addig azonban inkább csöndbe burkolódzol, békés, szerelemittas csöndbe, aminek ölelő karjaiban megszülethet benned valami új.

A meditációs kertem virágai... Mindig megérint a látványuk...

Tetszett az írás? Köszönöm Neked, ha lájkolod és megosztod.