Mindannyian átéltük már azt az érzést, amikor minden ösztönzés, noszogatás ellenére sem tudtuk rávenni magunkat valamire. Amikor tologattuk a könyvet, anélkül, hogy egyetlen oldalt is elolvastunk volna belőle, amikor láttuk a mérlegen a számot, mégsem kezdtünk diétába, és esténként a futócipő helyett inkább a takaró alá bújtunk. Amikor ott állt  előttünk a feladat, mi meg csak 'néztünk ki a fejünkből'. Mintha nem lennének izmaink, amik megmozdítanának. A határidők pedig egyre jobban szorítottak, és egyre jobban nőtt rajtunk a nyomás.

Mert a lelkünk mélyén hiába tudjuk, hogy valamit meg kellene tennünk, ha az indítógombot nem találjuk hozzá. És ebben az sem segít, ha napjában ötször halljuk, hogy gyerünk, csináld, hogy nem lesz jó vége. A stresszhatások többsége ebből az ellentmondásból származik. Az ellentmondásból, ami az elvárások és a bennünket mozgató energiák között feszül. Ez a feszültség, és a belső harc, amit közben saját magunkkal vívunk, apránként elszívja az energiánkat, felemészti a tartalékainkat.

Kezdetben nem tudjuk, mi történik velünk, csak azt érezzük, hogy fáradtak vagyunk. Egy idő után azonban már konkrét betegségek képében is megjelenik a jelzés, nem vagyunk benne az áramlásban. Az áramlásban, ami nem más, mint az élet éltető energiájának áramlása. Amitől erőlködés nélkül, könnyedén haladunk, és nem kell erőszakot tennünk magunkon hozzá. Amitől örömmel tölt el minden perc. Akkor is, ha valami történetesen nem elsőre sikerül, mert élvezzük magát a folyamatot. A teremtés folyamatát. Ha benne vagyunk, olyan dimenziók nyílnak meg előttünk, amikre korábban nem is gondoltunk és árad felénk az élet megannyi ajándéka. Az erőnk ilyenkor megtöbbszöröződik és a hegyek, amik korábban áthatolhatatlan falaknak tűntek, mintha maguktól leomlanának előttünk.

Nem könnyíti meg a ráhangolódást, hogy az életünk során fogyasztónak vagyunk trenírozva.

Jó fogyasztókként mindent csak le akarunk venni a polcról ahelyett, hogy megtanultunk volna alkotni, teremteni.

A saját céljaink elérése is teremtő folyamat. Magunknak kell megrajzolnunk a határokat és kitöltenünk azt tartalommal, színekkel, ami nem megy egyik napról a másikra. A türelem pedig szintén nem a mai kor fogyasztói társadalmának erénye, amikor hozzászoktunk, hogy minden tegnapra kell, és már az óvodában satuban tartanak bennünket a megfeleléssel.

Lehet, most magadra ismertél, de nem látod a kiutat. Először is arra biztatlak, hogy ne keresd. Legalábbis abban az értelemben ne, hogy felírod a napi teendőid közé. Egyszerűen 'csak' legyél nyitott. Engedd be az életedbe a változást. Ne fogj semmit vasmarokkal, és teremts meg a helyet az új számára. Figyelj arra ami megszólít és merj közeledni felé. Tedd félre az elvárást és csak sodródj vele. Ha a te hullámod jön, azt úgyis érezni fogod. De most még ne gondolkozz azon, mivel fogod meglovagolni. Bízz abban, ha itt lesz az idő, az eszköz is rendelkezésedre fog állni hozzá. Olyan természetességgel, amilyen természetességgel a vízcseppek legördülnek a pohár falán. 

Tudom, arra neveltek, hogy legyél kötelességtudó, hogy dolgozz keményen, hogy tiszteld az időseket, gyámolítsd a gyengéket, hogy a házasság szent, a munkát és a munkahelyet pedig meg kell becsülni. De mondták azt is hogy szeresd magad? Hogy az élet szép, és telis-tele van örömmel, amik rád várnak? Hogy jogod van a saját életedet élni, valaki más elvárásai helyett? Hogy létezik az az élet, amiben nem mások céljának a kiszolgálója vagy, hanem a saját örömöd vezérel? Ha nem mondták, te akkor is tudtad. Egykor még lázadtál is, de egyre fogyott az erőd, mert úgy érezted, ufónak tartanak miatta és féltél, hogy egyedül maradsz. És elkezdtél színlelni. Míg már annyira beleélted magad a szerepedbe, hogy teljesen azonosultál vele. 

Ne hibáztasd magad és ne keress felelőst. Lelked húrjait hangold az örömre. amiért megszületőben van benned a változás. Csak ez számít. Hagyd, hogy megtörténjen. Hogy elragadjon, és elvezessen oda, ahová mindig is vágytál.

Tetszett az írás? Köszönöm Neked, ha lájkolod és megosztod.

Tűz perzselte az arcát. A szeme izzott és az egész testét, mintha lángnyelvek ölelték volna. Húzta a mély. Bársonyos kezével megragadta a karját és húzta magához.

Már itt lenne az idő? - pihegte forró lehelettel. Becsukta a szemét, de beleszédült a villódzó színes karikák látványába, ezért újra kinyitotta. Homályos alak jelent meg az ágya végénél és imbolyogva közeledett. De hiába követte tágra nyitott szemmel, nem látta jól. Csak érezte. És a teste, mintha neki engedelmeskedne, felemelkedett. Súlytalanul, puhán...

Látta maga alatt a szobát, az ágyat és saját magát, amint forró tenyerével a vizes lepedőt markolja. Ahogy nyögve-zihálva forgatja a fejét, egyszersmind tiltakozásul a sorsa ellen. És látta, amint a teste megnyugszik a kíntól, és kezei erőtlenül lehanyatlanak.

Nézte ezt a testet... Nézte, de egyszeriben nem egy testet látott, hanem a küzdőt. A céljaiért töretlenül harcoló, időnként megbotló, de újra, meg újra nekilendülő harcost. Látta a szerelmes nőt. A csábítót. Látta az anyát, a gyermeke ágyánál hajnalig virrasztót. Látta a farmeres, tornacipős csajt és a kosztümös üzletasszonyt...

Minden sejtjével érezte, hogy szereti ezt a nőt. Boldogság töltötte el pusztán attól, hogy nézi. Csapzott haját, lázrózsás arcát, hosszú, kecses ujjait... Szerette volna átölelni. Átölelni és a fülébe súgni; sze-ret-lek. Mit súgni, harsányan, izzó szenvedéllyel, kiáltani. SZERETLEK!

Tetszett az írás? Köszönöm Neked, ha lájkolod és megosztod.

Minden reggel azzal az elhatározással kelsz fel, hogy ma boldog leszel, aztán kinézel az ablakon, hát nem esik? Benyúlsz a szekrénybe, hogy mit is vegyél fel és rájössz, hogy semmihez nincs kedved, amit ott találsz. Ahhoz a sárga virágos blúzhoz, ami mellett elsétáltál tegnap, ahhoz lenne, de arról lebeszélted magad, mert túl drágának találtad. Aztán mégis előhúzol valamit, felveszed, de nem érzed benne jól magad. Sőt, az utcán azt is, hogy ezt mindenki más is tudja rólad. Legszívesebben hazamennél, és a fejedre húznád a takarót. De te mész tovább. Mész, mint egy gép. És ez a feszültség veled marad egész nap. Kecegsz a számítógépen, kapkodod a telefont, de valójában csak egy hideg, fagyos szellem vagy erőltetett mosollyal a szád sarkában. Mert a lelked valahol egészen máshol jár. Ebédidőben kiszaladsz a cukiba, betolsz két krémest, de ma ez sem az igazi. Alig várod, hogy vége legyen a napnak és végre haza indulhass, de ma az óra is ellened dolgozik, a mutató csak vánszorog. Mit is olvastál a múltkor?  Leszarom tabletta? Lehet, az kéne... De nem veszed be. Nem tudod bevenni. Mert annyira rettegsz attól, hogy hibázz... hogy ki mit mond... hogy elveszíted az állásodat és akkor mi lesz a hitellel... Ezért mint a fuldokló, görcsösen kapaszkodsz mindenbe, amit eléd sodor a víz. Végül is jó ez... Hány munkanélküli ember van... Nekem ott a családom, szeretnek... Már befizettük a nyaralást... Dominika. Hányan engedhetik ezt meg maguknak? És meg vagy vásárolva. Igaz, a repülés gondolatától előtör belőled a migrén és már az első nap gyomorrontást kapsz, de csak azután, hogy úgy leégtél, hogy az egész komplexumban te vagy az egyetlen, akit égési sérülésekkel eltiltanak a naptól, de a napernyő alatt sem tudsz ellazulni. Tolod a koktélokat és nézed, ahogy a parton önfeledten hancúroznak a gyerekek, és közben gyártod magadban az ítéleteket. Kin hogy áll a bikini, minek az a sok fölösleges cucc, meg hogy az a nő ott a jet skin, na, az sem az eszével jutott ide. És akkor eldöntöd, hogy ez neked nem megy. Hiába a könyvek, a motivációs oldalak, ahol mindenki más napsütésben él, neked csak a felhők jutottak.

Hogy mi a baj veled? Veled semmi. A világgal van baj, te pedig belesodródtál és nem látod a partot. A világ, ami felgyorsult körülöttünk azt sugallva, hogy mindenben, mindig a topon kell lennünk, ha lemaradsz, kimaradsz. Ott vannak a technikai újítások, amiket néhány évtizede még csak a scifikben láttunk, ma részei az életünknek, sőt, az nem is élet, aminek nem. Hogyan is lehetnél gyenge, tudatlan, kezdő, amikor ilyen magas a mérce? Ezért aztán nem is akarjuk alább adni. Nyomnak. Alulról, felülről, oldalról. Akkor most hogyan és merre induljunk el világmegváltani? És topogunk. Éveket, évtizedeket, miközben eladjuk magunkat valahol, valakinek. Egy állásért, egy fizetésért, egy státuszért, a szuperpanorámás irodáért. Nagy kocsi, nagy izé, valójában a banké, de kit érdekel, ha én járhatok vele. És mire fogni kezdjük a jeleket, a csapda már szorosra zárult, és rettegve nézzük, hogy mit veszíthetünk. A ragaszkodásunk a gyengénk, és ettől zsarolhatóvá válunk. A kapunyitási pánik, nem csak a huszonéveseket terheli. De míg ők a mamahotelben, a virtuális világban keresik a menedéket, mi a presztízsdolgok mögé bújunk. 

Az életünk nagy feladata, hogy rátaláljuk önmagunkra. Hogy megtanuljuk, hogyan legyünk egyszerre álmodók, nagyban gondolkodók és olyan megvalósítók, akik otthon vannak a részletekben. Akik nem csak távcsővel fürkészik az égboltot, hanem képesek az álmaikat a papírra rajzolt skiccekből átoltani a gyakorlatba.

Legelőször le kell mosd magadról a mázat. A külsőségek mázát, és el kell hidd magadról, hogy ezek nélkül is értékes vagy. Mi több, a világ is értékes tud lenni nélkülük.

Hogy megérdemled azt a boldogságot, amiben nem végrehajtó vagy, mások álmainak a kelléke, hanem a saját örömöd építője. Amiben nem az alapján választod meg az utadat, hogy jól mutat-e az önéletrajzodban, hanem azt keresed, ami a legmélyebb vágyaidból táplálkozik. Emlékszem egy alkalomra, amikor egy nagy hipermarketben kóstoltattam valamilyen terméket hostessként és odajött egy ismerősöm. Szemmel láthatóan hüledezve, hogy kerülök én a diplomámmal ide. De én imádtam csinálni, ezért mindig jókedvű emberek vettek körül. 8-12 órákat dolgoztam, mégis szárnyaltam. Ez az időszak tanított meg arra, hogy egy dolog számít, benne van-e a szíved abban, amit csinálsz. És ha benne van, akkor ez átsugárzik mindenen és a legjobb dolgok képesek kinőni belőle. De előbb mindig a munkát kell elvégeznünk. A munkát, ami sokszor az egonk legyőzése. Az egoé, ami azt mondja, méltatlan egyszerű halandónak látszani, inkább lobogtassunk valami sokkal hangzatosabbat. Ennek a hozzáállásnak köszönhettem, hogy olyan partikon dolgozhattam háziasszonyként, amikről minden hostess álmodott, és így kaptam egy projecthez is meghívást egy olyan cégtől, amelyik minőséget képviselt a piacon. 11 évig dolgoztunk együtt, mialatt kimondhatatlanul sokat tanultam. 11 meghatározó évig, míg egy újabb út el nem szólított.

Hozd felszínre a valós énedet. Áss az érzéseid mélyére és tárd fel a motivációdat, ami a borús reggeleket is megszínesíti. Tedd félre a félelmeidet és csak erre az örömre fókuszálj. Az örömre, ami hálát ébreszt benned. Töltsd meg a szíved ezzel a hálával és használd az erejét a haladáshoz. Ahhoz, hogy legyőzd az akadályokat. Mert néhányszor meg fog inogni a lábad. Lesz, amikor megbotlasz, talán el is esel, és nem biztos, hogy minden elsőre sikerül. De amikor elbizonytalanodsz, és tanácstalanul, a fejedet fogva arra gondolsz, bárcsak, ne kezdted volna el, maradtál volna a backstage-ben ahelyett, hogy a színpadra állsz, idézd magad elé mindazt, amit a kulisszák mögül leskelődve nem láthattál volna. Azokat a kincseket, amiket te hívtál magadhoz és nem mások szórtak eléd, alamizsna gyanánt és álmodd tovább a jövődet.

Tudjátok, hogy a cirkuszi elefántokat hogy törik be? Ezeknek a szabad és bölcs állatoknak a lábára láncot erősítenek, ami ha el akarnak menni, súlyos sebeket okoz rajtuk. Egy idő után megtörnek, és már akkor sem próbálnak elmenni, ha nincsenek leláncolva. Azt mondják, akik látták, ha belenézel egy ilyen elefánt szemébe, nem találod benne az élet fényét. Beletörődve sorsukba szolgálnak. 

Lehet, hogy egykor besétáltál a csapdába, lehet, hogy hagytad, hogy rád kerüljön az a lánc, lehet, meg is szoktad... De attól fogva, hogy felismerted, már a te döntésed, hogy változtatsz-e ezen. Merj lépni. Merj álmodni. Merj szabad lenni.

Tetszett az írás? Köszönöm Neked, ha lájkolod és megosztod.

Amilyen most az életed, akikkel és ahogyan éled, azt te alkottad magadnak. Körülbelül így hangzott az a mondat, amit abban a könyvben olvastam, aminek a címére sem emlékszem, olyan régen volt és olyan sebet ejtett rajtam. Pontosabban az egomon. Aztán elolvastam még több könyvet. Volt, amelyikben cizelláltan, történetbe csomagolva, volt amelyikben harsányabban, de még sokszor olvastam ugyanezt a gondolatot, mire a mondanivaló, a lényeg, átütötte a páncélomat.

A szakadék, ami a teremtés-hívők és nem-hívők, aki én is voltam, között tátong, általában azért tűnik áthidalhatatlannak, mert a két tábor egymás számára érthetetlen nyelven beszél. És hiába hangosabb egyik vagy másik, attól még csak olyan, mint Baba néni és a német vendégek párbeszéde, amikor azt magyarázta nekik, hogy hol a posta, egyre hangosabban, minden hangot külön artikulálva, kézzel-lábbal megtámogatva, hogy az á-l-l-o-m-á-s-n-á-l.

Ahhoz, hogy higgyünk, tapasztalatok kellenek, de amíg az egonk hangosabb minden másnál, addig csak azt halljuk meg, amit a szűrőjén átenged. És ha az egonk azt mondja, hogy 'ez nem létezik', akkor az nem is létezik. Legalábbis a mi valóságunkban nem. Ezért szenvedünk. Persze, könnyebb a körülményekre fogni, mint magunkra, és haragudni másokra, a világra...

Sok évvel ezelőtt, több betegségen, műtéten innen és túl, egy baráti ötlettől vezérelve elkezdtem képeket gyűjteni, amolyan bakancslistásakat. Azzal a különbséggel, hogy ezek a képek inkább hangulatokat, érzéseket közvetítettek, mintsem konkrét helyeket ábrázoltak. Az egyiken például egy csajszi volt, hátizsákkal, rövidnadrágban, bakancsban egy sziklás hegytetőn nézelődött. Fölötte a kék ég, alatta aprócska tengerszem. A hűtő, aminek az oldalán ez az álom-tabló gyarapodott, az étkezőben volt, ezért olykor tudatosan, olykor tudattalanul, de sokszor elnézegettem. Néhány éve aztán, amikor elköltöztem, leszedegettem a hűtőmágneseket és velük együtt ezeket az imitt-amott megkopott, megfakult képeket is, és akkor döbbentem meg, hogy az évek során kivétel nélkül, mind valósággá vált. Az a túrázós akkor, amikor a Navagio öböl felett megmásztuk a sziklákat, hogy onnan nézzünk le a hajóroncsra. Igaz, rajtam egy túrázásra teljesen alkalmatlan tangapapucs volt, de az élmény még azt a képzeletbelit is fölülmúlta. Lehet, hogy a kellékek olykor átszíneződnek, de ha az élményt keresed, azt az örömöt, amivel mindez eltölt téged, azt is fogod megtalálni. 

Biztos neked is van számos vágyad. Vedd elő őket, beszélj, olvass róluk, és nézegesd, amennyit csak lehet. Ezek a képek fognak hatni a tudatalattidra, ami arrafelé terel, amerre menned kell, hogy elérd őket.

A baj, hogy jellemzően nem elégszünk meg azzal, hogy valamit csak nézegetünk és szeretgetjük a szemünkkel, az egonk ott sutyorog a fülünkbe. 'Minek gondolnál rá, hogy aztán fájjon, ha nem kapod meg?... Emlékszel, mi volt a múltkor is, hittél, aztán pofára esés lett a vége... Ne hamarkodd el, majd ha mindened meglesz hozzá...' Mert az egonk arra ösztönöz, hogy a következő utáni lépésen agyaljunk és hozzá állandóan az arcunkba tolja a múltunkat. El kell csendesítsd, néha drasztikusan ráparancsolva, máskor trükkökkel kicselezve, hogy teljességgel a jelenedre tudj összpontosítani. Mert a jövőd ebből fog kibontakozni. Abból az energiából, amit a jelen fókuszába be tudsz fogni.

Néha ezt csak úgy tudod megtenni, ahogy én hívom, hogy egy kicsit stretchingelsz. Nem csak az izmaidat tudod nyújtani, hanem az erőforrásaidat is. Ehhez pedig időnként meg kell venned azt a 'méregdrága' cipőt, vagy táskát, amit kinéztél, 'jobb helyre' kell költöznöd vagy el kell utaznod arra a 'drága útra'. Tudom, hogy kempingben is lehet szuper jó a nyaralás, de ha csak az olcsó megoldásokig engeded magadnak, hogy láss és egyszer sem mész el egy olyan hotelbe, ahol reggel roskadozik az asztal a finomságoktól, ahol minden nap takarítanak a szobában helyetted, mit szobádban, abban a bálteremben, ahol mindig friss virág és gyümölcs van az asztalon, és ahol a terasz nem 'otn', hanem full panorámás, hogy esténkét teljes pompájában csodálhasd a naplementét, nem engeded, hogy ez az élmény kifejtse benned a hatását. Tudom, két út kijönne ennek az egynek az árából, de azok az utak nem fogják neked megmutatni, hogy ilyen is van. Hogy így is lehet. Ráadásul neked. Mert megérdemled. Lehet, döntened kell, nem utazol egy évig, de jövőre elmész az álomutadra, vagy minden évben megalkuszol a lehetőségeiddel.

Ha bizonytalan vagy, csak tedd fel magadnak a kérdést, vajon az álmaim szerint cselekszem, vagy a lehetőségeim szerint.

Ha az álmaid szerint akarsz élni, akkor türelmesnek kell lenned, hogy a dolgok a maguk érési ritmusában megérjenek. Ahogy eljön a tavasz. Lehet, már márciusban, lehet, hogy csak áprilisban, de ha itt lesz az ideje, minden virágba borul.

Többször meséltem már róla, hogy halmozottan hátrányos helyzetből indultam, mert nem csak kolerikus személyiség vagyok, a szüleim mérnökök. Már embrió koromban ismertem a diódákat és nyitott és zárt áramköröket, ezzel szemben a lelki dimenzió megismerésében jócskán lemaradásban voltam. Betegségeken, műtéteken és egy sor szenvedésen kellett keresztülmennem ahhoz, hogy nyitottá váljak a megismerésére. Ez persze, nem azt jelenti, hogy ne lettek volna babáim, vagy plüss mackóm, és hogy nyáklemezeket pakolgattam volna babaedények helyett. A mérnök szülők is szerető és gondoskodó szülők, csak éppen mindent racionálisan közelítenek meg. Nem olyan hiszem, ha látom, hanem hiszem, ha felírható a képlete alapon. Ezért a magyarázat-keresés életprogramommá vált. A jó, hogy ma már ezt képes vagyok beleilleszteni a nagy egészbe és a helyén kezelni.

Az életünk elköteleződések sorozata. Mindig letesszük a voksunkat valami mellett, ami aztán meghatározza a következő időszakot az életünkben. Választhatjuk a kevésbé rosszat, a langyos vizet ott a hegy alján, és dönthetünk úgy, hogy addig nem lesz teljes az életünk, amíg abban a friss vizű hegyi patakban meg nem mártóztunk, ami ott csörgedezik a hegytetőn. És megyünk. Sziklákat mászunk, sebeket szerzünk, de haladunk. Miközben egyre erősebbek leszünk. Egyre rutinosabbak. Néha leülünk, újratervezünk, aztán egyszer csak megérkezünk. Ott állunk az álmunk kellős közepén és szívjuk magunkba az illatát. És amikor tovább indulunk, ezt az erőt visszük magunkkal. Mert nem kérdés, hogy tovább indulunk. Előttünk a határtalan izgalma, fel akarjuk fedezni. Még egy dolgot azonban tudnod kell. Lesznek, akik elmaradnak mellőled és mire felérsz, lehet, csupa új arc vesz majd körül. Új barátok, új szerelmek, akikkel az úton találkoztál. Ne ragadj le ott, hogy másokat akarj meggyőzni arról, amit te már megtapasztaltál. Azt az egod akarja. Te csak menj és élvezd az utazást.

Joggal kérdezheted, hogy ha így van, ha meg tudjuk tudatosan teremteni a saját valóságunkat, akkor miért nem használja mindenki ezt a teremtő technikát? Miért nem szaladgál az utcán mindenki magazinokba illő fizikummal, hajjal, arcbőrrel, és él lottómilliomosként. Az egyik ok, hogy amíg a lottómilliókra vágyunk és nem konkrét élményeket keresünk, addig egy tapodtat sem lépünk előre. Mert senki nem attól lesz boldog, hogy beletúr a pénzkötegbe és a feje fölé dobálja. Lehet, ezt tennéd hirtelen örömödben, de aztán elkezdenél azon gondolkodni, mit kezdj a pénzzel. Tudod, hogy milyen érzéseket keresel a tárgyakban? Hogy miért adnál, és kinek? Kerülj lépéselőnybe, és gondold végig most. Tedd be a szívedbe és működtesd.

A másik ok, egyszerűen, mert ilyenek vagyunk mi emberek. Tudjuk, hogy a dohányzás káros, mégis fogy a cigaretta, tudjuk, hogy a túlsúly magas kockázati tényező sok betegség esetében, mégis vannak, akik ennek ellenére tömik magukba a magas glikémiás indexű szénhidrátokat, és mindennemű sportolás nélkül élik az életüket. Mintha csak azt kiabálnánk, hogy szenvedni akarunk. Ha még mindig az egod diktál, ha azt látod, hogy az erődet elaprózza a gőg, a kételkedés, az irigység, akkor nem szenvedtél még eleget. Akkor még nem vetted a kezedbe a sorsodat, nem süllyedtél le az örvényed mélyére, hogy elrugaszkodj onnan, hanem abban hiszel, hogy valami csoda megment. De a csoda TE vagy. A halász és az aranyhal egy személyben. És egyesegyedül te tudod megmenteni magadat!

Az életünk azonban csak akkor fejlődik, csak akkor leszünk képesek feljutni álmaink hegyére, ha nem az egonkat hizlaljuk a látszateredményekkel, hanem fejlődünk. A kommunikációnkban, az érzelmeinkben, a tudásunkban, a testünk erejében. 

Kezdetnek elég, ha csak nem állsz ellen.

Tetszett az írás? Köszönöm Neked, ha lájkolod és megosztod.

A napokban egy heves beszélgetésbe csöppentem.

Egy ismerősöm mesélte, hogy az ötvenes éveikben járó házaspár-barátaik éppen válnak, mert 'a férj beleszeretett egy nála jóval fiatalabb nőbe'. Persze, már maga a történet sem volt híján az érzelmeknek, annál is inkább, mert hölgy mesélte. De engem, ahogy azt már megszokhattad, inkább az gondolkodtatott el, mi lapul az ehhez hasonló történetek mögött, hogy nem csak a sztár-párok, hanem a barátaink, szomszédaink vagy épp a saját életünkben is fel-felbukkan hasonló forgatókönyv. Csak a nemek cserélődnek.

A témával való azonosulásom oka, mint a korábbi írásaim esetében is, a saját élettörténetem, ezért arra a kérdésre, hogy létezik-e fiatalság-vámpírság, egyértelműen az a válaszom, hogy igen. Sőt, a magunk módján mindannyian azok vagyunk. Igaz, jellemzően ezt erőszakmentesen és nem mások akarata, beleegyezése ellenére tesszük, de szeretnénk minél több fiatalság-élményt elszippantani a külvilágból.

A reklámok építenek is erre. Mert ugyan nagyon szeretjük Nicola Griffint 56 évesen is bikiniben, a fókuszcsoport felmérések is azt igazolják, a szemünk, és a lelkünk is inkább az érett, de fiatalabb modellekre éhezik. Ebből a célból is készülnek, hogy beleképzeljük magunkat abba a ruhába, autóba, azzal az órával, sminkkel, parfümmel, mert a reklám-hipnózis azt sugallja, hogy akkor mi is pont ilyen jól fogjuk magunkat érezni, mint az a szexi, csupamosoly modell a magazinban. Nincs ezzel semmi baj. Mármint azzal, hogy szeretünk csinosak, vonzóak lenni, ez még motivációt is adhat nekünk. Nekem legalábbis jelentős dózisban szokott. Mert amikor ránézek egy ilyen képre, eszembe jut, hogy amikor én viselhettem ilyen divatcuccokat egykor a fotókon, pont ilyen jól éreztem magam a bőrömben, és ez az az érzés, amitől azóta sem vagyok hajlandó megválni, és ezért nem adom meg magam az elpuhulásnak, még akkor sem, ha foghatnám éppenséggel a koromra is.

De visszatérve az 'elhagylak egy fiatalabbért' gondolatkörhöz, az igazság az, ahogy mi öregszünk, úgy öregszik a kapcsolatunk is. Fogy a közös motiváció, csökken az érdeklődés, a vágy. Ha hagyjuk. És ez a lényeg. Egy működő kapcsolat, amiben mindkét fél jól érzi magát, az munkás. Időt, energiát, odafigyelést, áldozatot igényel. Nem a nőtől és nem is a férfitól, hanem mindkét féltől. Mert a felelősség közös. És nem ad hoc módon, 'ha épp arra járok' alapon, hanem folyamatosan készeknek kell lennünk, hogy dolgozzunk rajta. Dolgozzunk a kapcsolatunk életéért. 

De mi szokott történni?

Itt vagyunk egymásnak, meg itt van a kényelmes otthonunk, mi kellhet még? És az olyan strapás, színt vinni az életünkbe. Meg minek is tennénk, ha minden jó így, ahogy van. Mondtam, hogy szeretlek, ha változik a dolog, majd szólok. És ezzel elintézettnek is tekintjük a dolgot. Azt gondoljuk, minden így marad életünk végéig, és ez az amiben tévedünk. Mert nem marad. Pontosabban, ha nem teszünk érte, biztosan nem. Jellemzően inkább megszokássá alakul. Olyanok leszünk egymásnak, mint a nagyi kedvenc kredence. Már úgy hozzám nőtt. Lehet, hogy marad az együttélés, a házasság, de a felszín alatt sok esetben inkább a megszokás, a kényelem, vagy a sajnálat lapul, mint a boldog együttlét.

Persze, ezek is lehetnek értékek, ahogy a fákat is szeretjük télen is, de mennyivel jobb, amikor virágzanak, leveleket bontanak, ágakat növesztenek... Mert akkor élnek, ha a vegetációt mindig követi a megújulás. Ha magunkat fosztjuk meg ettől, mi is, és velünk együtt a kapcsolatunk, szépen lassan sorvadásnak indulunk.

Mik a jelzések?

Nincsenek közös témák, programok... Alig beszélgetünk... Külön utakon járunk, a saját baráti körünkkel... Nem alszunk egy szobában... Ha együtt vagyunk, jellemzően veszekedés a vége... Már idejét sem tudjuk, mikor szexeltünk... Az apró kedvességek, figyelmességek, ajándékok elmaradnak, vagy ha vannak is, személytelenek... Egyre többet betegeskedünk...

Egészen addig, míg az egyik fél, fel nem ismeri, hogy valójában mindezen tünetek mögött mi is lapul. És akkor mit tesz? Vagy megosztja a másikkal vagy nem. Vagy megbeszélik vagy nem. És vagy folytatódik minden a korábbi mederben vagy nem.

És van, hogy az ébredés azzal jár, hogy azt mondod, nem akarok tovább partner lenni ebben. Ha nem jössz velem, akkor maradj, de én megyek tovább. Akár nélküled is.

Ha csak az egyik fél válik cselekvővé, ha a másik nem érti, vagy tagadja a változtatás szükségességét, óhatatlanul konfliktus lesz az eredmény. Konfliktus, amibe a magát sértettnek érző fél sokszor von be barátokat, családtagokat, remélve, hogy együttesen nyomást gyakorolhatnak a másik döntésére. Ezek a játszmák pedig további sérüléseket hoznak és akár magukkal ránthatnak másokat is... A megértés jellemzően csak később jön el. Amikor már elcsitult érzelmekkel tudunk a dolgokra tekinteni.

Mindeközben az a jóval fiatalabb arra emlékeztet bennünket, amik egykor voltunk. És amikor kezdünk ráébredni, hogy az utóbbi éveket, vagy akár évtizedeket is úgy töltöttük, mint aki téli álmot alszik, egyre elszántabban akarunk visszamenni oda, ahol még üdén, frissen, fiatalosan, lendületesen, tervekkel telien ÉLTÜNK.

És ezt testesíti meg számunkra a másik a fiatalságával. Felpezsdít, megmozgat, segít újra felfedezni magunkban a szunnyadó szenvedélyt. Ez egy olyan ember életében, aki nem a kirakatban van, aki nem a külvilágnak él, soha nem egy tervszerű döntés. Ez az érzelmeink hatása alatt elkövetett válasz arra, hogy felébredtünk és keressük azt, ami 'életszagú'. És ha a másik, önálló identitással rendelkező ember pont egy ilyen, sok dolgot már megtapasztalt, és ezáltal a 'felnőttet' megtestesítő partnert keres és talál bennünk, akkor egy kölcsönösen vágyott kapcsolódás jöhet létre. Ami nem jó vagy rossz. Kapcsolat, ami nem attól működik vagy sem, hogy mekkora a korbeli távolság, hanem attól, hogy két ember képes-e együtt, szövetségben működni és mindketten megkapják-e a kapcsolattól az egészséges növekedéshez szükséges muníciót. Ha igen, akkor nem számítanak a nehezítő tényezők, mint a nagy korkülönbségből adódó tapasztalatok összefésülése, a sztereotípiák, a környezet nyomása. Egy ilyen kapcsolat segíthet kimozdulni egy elakadásból a szellemi és fizikai élmény által és olyan tartalékainkat hozhatjuk felszínre, amitől a személyiség újra visszatalálhat a növekedés útjára. 

Bármely kapcsolatban benne van az életre szóló esély. Hogy azzá válik-e, a benne szereplőktől függ. Van, hogy csak lendületet kapunk, de a külön út, a keresés folytatódik. Egy biztos, ha bölcsességgel közelítünk, nem ugyanazok az emberek leszünk, mint előtte voltunk. Ilyenkor van, hogy elvált párok újra összejönnek, vagy újabb kapcsolat felé nyitunk. Minden attól függ, a személyiség milyen eredményeket, vagy terheket, sérüléseket gyűjtött be a tapasztalatok által. Mit kaptunk, és azt hogyan dolgozzuk fel magunkban. És mennyi erőnk, hitünk van továbblépni.

Azt gondolom, ítélkezés helyett tekintsük ezeket a történeteket inkább figyelemfelkeltőnek, és tegyünk azért, amire befolyással lehetünk. A meglévő kapcsolatunkért.

Tetszett az írás? Köszönöm Neked, ha lájkolod és megosztod.