A napokban történt egy barátnőmmel, hogy a körúti villamoson egy másik női utassal 'furcsán viselkedő' férfira lett figyelmes. Így írta le a történteket.

"...telefonon beszéltem, miközben felfigyeltem erre a furcsán viselkedő férfire. Ugyan annál az egymás felé fordított ülés-párosnál álltunk meg. A molesztáló egyértelműen kipécézte az előtte ülő szőke lányt. Közel hajolt hozzá, úgy tett, mintha megszólítani készülne őt, a kezét a kabátja zsebébe dugva hozzádőlt párszor a combjához, stb. Ekkor már letettem a telefont és lopva figyeltem, hogyan reagál a lány, mivel még nem tudtam eldönteni, hogy esetleg valamilyen kapcsolat van közöttük, vagy sem. Az én előttem ülő férfi leszállt, a molesztáló láthatóan igyekezett az így felszabaduló helyet elfoglalni, de akkorra már éreztem, hogy itt valami tényleg nagyon nem stimmel, és becsúszó szereléssel elfoglaltam a lánnyal szemben lévő ülést. A férfi csalódottan nézett rám, majd újra benyúlt a zsebébe, és nekidőlt a lány combjának. Egyértelmű volt, hogy erre nem a háta mögött álló apuka közelsége kényszerítette, sem a villamos nem kanyarodott.
No ekkor kerültem én idegállapotba. A bal lábába rúgtam és rákiabáltam, hogy azonnal hagyja abba amit csinál, és ha még egyszer meglátom, két kézzel hajítom le a villamosról. Remélem, a szememből hányt szikrák egy életre beleégtek a hátába... Akkor értünk a Nyugatihoz, úgyhogy az ablakpárkányra lehelyezett cókmókját megmarkolta, és leslisszolt a villamosról. A jelenetet addigra már többen figyelték.
A lány hálásan nézett rám, de fogalmam nincs, miért nem szólalt meg, lehet hogy nagyon felzaklatták a történtek."

Elgondolkodtatott a történet, hiszen bármelyikünkkel megeshet, vagy már esett is meg hasonló. Mi az, ami áldozattá tehet bennünket valakinek a szemében? Hogyan reagáljunk, ha megtörténik? És miért válnak emberek bénulttá, míg mások képesek cselekedni?

Alapvetően mindannyiunkat a másik ember tiszteletére neveltek, és talán ezért is van, hogy viszonzásul is ezt várjuk. Így az első gondolatunk nagy eséllyel nem az, hogy valaki bántó vagy valamiféle hátsó szándékkal közeledik és nem is az, hogy hangosan felcsattanjunk. Általában a hangos beszédtől is óckodunk. És talán pont ez az, amiben a 'molesztáló' is bízik. 

De vannak egyéb tényezők is, amik egy nőt az áldozat szerepbe sodorhatnak. Ilyen lehet a megbélyegzéstől való félelem. Ismerjük ezeket az ítélkező kliséket, mint a 'biztos provokálta', 'tisztességes nővel' ilyen nem fordul elő, 'miért kell ilyen kirívóan megjelenni' stb. Ezért a nő sokszor inkább tűr. De mit jelent a kirívó, kérdezheted joggal. A piros szoknya nem az, de ha piros a körmöm is, avval együtt már igen? Vagy ha a hajam kibontva hordom, akkor már kivonom magam ellen a sorsot? Vagy ha szőke vagyok? És attól, hogy valaki szemében kirívó lennék vagy extrém, deviáns a megjelenésem, attól már engem inzultálni kell? 

De előfordul, hogy a nő maga is szégyelli a történteket és éppen ezért titkolja a környezete előtt. Mert úgy érzi, 'bepiszkolódott' és undorral tekint önmagára emiatt. Vannak emberek, akik a mestereivé váltak annak, hogy megérezzék mások gyengeségét, mert sok esetben pont a saját gyengeségüket látják visszaköszönni, amit már annyira jól ismernek. Végre lehetnek a másik oldalon, ezért lételemük, hogy áldozatra vadásszanak.

Mindkét eset sebbel jár. Sebbel, ami személyiségtől függően gyógyul és addig, amíg titkolózunk és nem beszélünk nyíltan róla önmagunkkal sem, addig véglegesen nem is gyógyulhat meg.

Ahhoz, hogy egészségesen kerüljünk ki és lépjünk tovább egy konfliktusból, tudnunk kell, hogy bármi is történt az addigi életünkben, annak nem kell feltétlenül megismétlődnie. Tanulnunk kell a tapasztalatainkból és felvállalni, hogy kiállunk önmagunkért. Hallatni a hangunkat, még akkor is, ha ellenkező a véleményünk. Van, hogy egyedül maradunk. Hogy egyedül kell megvívnunk a csatánkat. De hinnünk kell abban, hogy önmagunkban is értékesek vagyunk és ennek tudatában menni tovább. Csak így élhetjük a saját életünket és válthatjuk valóra az álmainkat is.

Tetszett az írás? Köszönöm Neked, ha lájkolod és megosztod.

Manapság szeretünk a női meg a férfi szerepekről vitatkozni. Csakhogy amiről megfeledkeztünk a vita hevében, az a tisztelet, mégis azt hisszük, minden okunk megvan mellet verni. Ajánlom önmagunkkal való műhelymunka gyanánt a Robin Hood című filmet, Russel Crowe-val és Cate Blanchett-tel. Én már annyiszor megnéztem, csak ezért, mégis máig libabőrös leszek, annyira felemelő a példa, amit ad arról, hogy is van ez a dolog a szerepekkel. Mert ez mit sem változott. Kölcsönös tisztelet nélkül nem megy ma sem.

Lehet, régebben én is azt gondoltam, hogy van a fekete meg a fehér, ma már bizonyossággal tudom, hogy amiben élünk, az a színek orgiája. És ez így van jól, az élet pont ettől olyan izgalmas, érdekes, és megunhatatlan. Persze, fárasztó is, de a fotelben üldögélésbe is bele lehet fáradni, akkor már inkább a hegygörgetésbe tegyük, aközben mennyivel több dolog történhet, amire jó lesz majd egykor visszaemlékezni. 

Ugyanakkor ahány ember, annyi élethelyzet, megélt történet, és annyi hátizsák, amiben ott lapul az őseink hagyatéka, a család generációról, generációra hagyományozott tradíciói, a múltunk is. Annak minden igazságával, tiszteletre méltóságával és hazugságával együtt. Amit felismernünk, megértenünk, a helyére tennünk, esetenként túllépnünk, átírnunk kell. Ami nem azt jelenti, hogy tagadnunk vagy megkérdőjeleznünk kellene bármit, amit az őseink tettek vagy nem tettek, hiszen az ő döntéseiket nekik kellett meghozniuk. Akkor, ott és úgy ahogy azt a helyzet, a tudásuk lehetővé tette. Ahogy a magunk döntéseit nekünk kell meghoznunk. Minden pillanatban döntés előtt állunk egy olyan pályán, ahol csak mi ismerjük a játékszabályokat. Mert azok a világgal együtt nagyon is megváltoztak. És minden gondolat, kimondott szó és tett át van itatva ezzel az egyediséggel.

De  miközben a világ egyre jobban kinyílt, ontva felénk a lehetőségeket, ami nem változott, az a túlélésért folytatott harc. A kapcsolat, a szerelem túléléséért is. Ugyan ma jellemzően nem vadállatokkal vagy karddal, ágyúcsövekkel kell szembe néznünk, a helyzet semmivel sem lett egyszerűbb, sőt. Az 'ellenség' sokkal felkészültebb, ráadásul alakváltó. A biztosnak gondolt fogódzók elrozsdáltak, a stabilnak hitt alapok megsüllyedtek.

Minden mozgásban van, ezért egyetlen esélyünk van, ha nem a múltban keresgélünk, hanem az őseink árnyékából kilépve, tiszta őszinteséggel vállaljuk a saját arcunkat, és a saját hangunkat. És a saját döntéseinket, bátran szembenézve a jelennel. A jelennel, ami a férfi és női szerepeket is átrajzolta.

Mert hiába is sírnánk vissza az ősember-ősasszony életképet, ha éppen nincs egy fia elejthető kardfogú tigris, bizony bogyót kell gyűjtenünk és ha a bogyógyűjtés méltatlan az egonk számára, akkor bizony éhen halunk. Így meg kell ezt is tanulnunk. Férfinak, nőnek egyaránt. Fölösleges azon vitatkozni, hogy kinek a dolga. Annak a dolga, akinek épp van egy szabad keze hozzá. Mert az sem változott, hogy a munkát el kell végezni. Kívül és belül, önmagunkon. Vállalva a hibáinkat, a tetteinket, és tanulva belőlük menni tovább. Nem csak a markunkat nyújtogatni.

Nekünk, XXI. századi nőknek ez a kihívásunk. Megteremteni az egyensúlyt önmagunkban és ezzel együtt a világban. Lélekkel, hittel, szeretettel.

Tetszett az írás? Köszönöm Neked, ha lájkolod és megosztod.

A természet csodálatos ritmusban változik. Egy hónap, nap sem elvesztegetett idő, minden belesimul ebbe a tökéletes hullámzásba. Az ember ősidők óta része ennek a ritmusnak és, bár próbálunk úgy tenni, mintha fölötte állnánk mindennek, a szervezetünk együtt él ezzel a változással. Nem véletlen, hogy tavasszal, a természet újjászületésével egyre jobban vágyunk megújulni mi is. Ilyenkor nem csak a ruhatárunkba kívánkozik egy-egy friss darab, a testi, lelki, szellemi megújulásunknak is elérkezett az ideje. Kicsit le kell porolnunk magunkról a ránk rakódott mázat, hogy a megújulást hozó energiák számára megnyílhassunk.

Ha most lendületet veszel, elegendő egészséges munícióval fogsz rendelkezni, hogy ne merülj ki a téli hónapokra. 

Ahogy azonban a szekrényeink is rendszerint megtelnek, úgy a napunk 24 óráját is szépen felosztottuk. A fejünkben gondolatok cikáznak, fókusszal a napi teendőkre, hát, hova 'pakoljunk' akár csak egyetlen új gondolatot, érzést, szokást. Ezért először helyet kell csinálnunk. Ez az a pont, ahol elsőként szoktunk eltérülni. Mert nem szeretünk megválni dologtól, melyek idővel mintha a lényünk egy-egy darabjai lettek és melyekkel szépen kipárnáztuk a komfort zónánkat. Mintha a polcon porosodó csetresznek, a doboz mélyén lapuló, soha nem használt kütyünek, kinyúlt pulcsinak lelke lenne. Fogjuk, nézegetjük és nosztalgiázgatunk felettük. És épp így ragaszkodunk a nem működő mintáinkhoz és az egonk produktumaihoz is. Megfeledkezve arról, hogy segítik-e a fejlődésünket, előrébb visznek-e a teljességünk felé.

A magyar nyelv nagyszerűségét mi sem fejezi ki jobban, mint hogy a szavaink mennyire képszerűek. A ragaszkodás szó, ami a ragad szóból ered, pontosan ezt fejezi ki. Vannak dolgok, amik csak a  múlthoz ragasztanak bennünket. Gyűjtögetünk, mint egy hörcsög, hogy majd egyszer de jó lesz, egyszer, valamikor, valahol... De az igazság az, hogy MOST még fogalmunk sem lehet arról, hogy mi lesz 'majd egyszer'...

Mert a milliónyi ajtó közül, csak azt fogjuk tudni kinyitni, aminek a kulcsával rendelkezünk. A kulccsal, amit azzal a tapasztalattal készíthetünk el, amit a jelen ad számunkra. Ezért a pillanat a legfontosabb. Hogy megéljük, befogadjuk teljességgel.  

Jó, jó, de hogy csináljam?

1. Figyelj önmagadra. Az érzéseidre, amik keletkeznek benned, és a testedben megjelenő érzetekre. Először bele kell jönnöd, szokássá kell tenned, ezért, ne aggódj, ha kezdetben többször elkalandozol. Csak figyeld meg, milyen érzéseid jelennek meg a nap folyamán, a reggeli ébredéstől, az esti elalvásig és ezeket az érzéseket igyekezz minél teljesebben megélni. Csak figyeld őket. Lesznek amik rendszeresen visszatérnek, ezeket ragadd meg és nézz mögéjük.

2. Kezdj párbeszédbe önmagaddal. A legjobb kérdés, amit feltehetünk magunknak, az a miért. Pont ahogy a kisgyerekek is teszik. Miért érzem ezt, miért gondolom azt? Ha örömteli, jó érzés, akkor kérdezd meg magadtól azt is, mit tehetek, hogy minél többször, minél tovább érezzem, ha pedig rossz érzés, mit tehetek, hogy ez az érzés megváltozzon. 

3. Töröld a nem működő programokat. Ha túl vagy az előző két lépésen és megvannak a válaszaid, használd fel őket. Mindig tartsd szem előtt, hogy amire nincs szükséged, az csak a helyet foglalja. Ezt az értékes helyet kell felszabadítanod és átadnod a friss, új, lendületet adó, építő érzéseknek, tudásnak, szokásnak, az olyan mintáknak, amik működnek. Csináld azt, amire szükséged van. Tanulj róla, beszélj emberekkel, akik megcsinálták, mozdulj ki a komfort zónádból és cselekedj. Önmagadért.

Tetszett az írás? Köszönöm Neked, ha lájkolod és megosztod.

Ha az élet és a kirakat között kellene szemléltetnem a különbséget, akkor a süteményt választanám hozzá példának. Vannak ugye, a cukrászdai műremekek, melyek mindegyike tökéletes, kőkemény, formázott habbal és cseresznyével a tetején, persze, nem biztos, hogy firtatni akarod, miből készültek. Ezzel szemben a házi? Az maga az élet. Már az alapanyagok kiválasztásánál ráncolod a homlokodat és napokkal korábban hosszasan álldogálsz a lisztek előtt. Mert ugye, mindenből a legjobbat akarod választani, és még egy átlagos boltban is harmincféléből válogathatsz. Aztán ott a dilemma, hogy margarin vagy vaj? Hogy zsír vagy olaj? Még jó, hogy már megvetted a háztáji tojást és ott van a saját kezűleg szüretelt gyümölcsből főzött lekvárod, amit nagy gondosan töltöttél üvegekbe frissen, tartósítószer mentesen. A piskóta mégis mindig laposra sikerül, az élesztő nem akar megkelni, a csokimáz vagy folyik, vagy túl sűrű és rejtély, hogy bizonyos piték hogy tudnak repedés nélkül megsülni. De az íze, az mennyei. És hogy is lehetne időd valamilyen csilivilivel díszíteni, amikor még azon nyomban, melegen ráugrik a család. Nagy igyekezetedben talán rányomsz egy kis habot a flakonból, mielőtt a sáskajárás az utolsó morzsákat is eltünteti, de csak mert nehezen viselnéd, ha szépség kategóriában mindössze a futottak még mezőnyt erősíthetnéd.

És pont ilyenek tudnak lenni az ünnepek is. Van a Valentin napi címlapon mosolygó tökéletes pár, szívecskék úsznak be a képbe, mint bárányfelhők és már veszed is elő a zsepit, olyan gyönyörű és idilli. De amikor 364 nap eltelik az életedből gerleturbékolás nélkül, és akkor, csak mert Valentin nap van, hazajön a nagy Ő, kezében valami brutálisan ízléstelen giccsel, amit ő sem gondolt ugyan komolyan, de hát, a Ferrari nem jött ki a fizuból, és akkora rajta a nyomás, hogy valamit mégis csak be kellene ma dobnia, hogy belefut ebbe a malőrbe, akkor nem jön át ez a magazin-feeling.

A lehetséges reakciók. 1., döbbent arc, aztán sárga földig lehordás, válogatott jelzők kíséretében, utána pedig jöhet a bezzeg, hogy XY mit kapott, egyébként meg nézd meg a fészbukon és tanulj, fiam. A fiamnak nevezett próbálkozó ettől a.) porig alázva elkullog, miközben azon morfondírozik, hogy a szőke kollegina, az, aki mindig kicsit feljebb húzza a szoknyáját, amikor elmegy az ajtaja előtt, vajon mit szólt volna ehhez a szívecskés borzalomhoz b.) kiereszti a hangját és kicsit sem finoman értésünkre adja, hogy örüljünk neki, hogy egyáltalán itthon tölti az estét, ma, amikor az évezred csocsómeccse zajlik a sarki búfelejtőben és minden normális férfiembernek ott a helye, egyébként meg megtanulhatnánk színlelni, mint ahogy ő tette tegnap is, amikor azon a tapló-forma húson rágódott, amit mi vacsora gyanánt szervíroztunk. 

2., röhögünk. Magunkon, egymáson, ezen az egész Valentin napi műizén, ami bennünket is bekebelezett, és azon, hogy fordulhatott elő, hogy ilyen önmagunkból kifordult lépésre szántuk el magunkat.

De a nevetés mögött még egészen világosan emlékszünk arra, amikor meglepetésként magunkra rángattuk a csipkés harisnyát, ami folyton megcsavarodott, talán még ki is szakadt (jaj, miért is nem veszítettük el ezt az emlékképet valahol!), és a burleszkbe illő jelenetre is a harisnyatartóval. De mi hősként küzdve mindent bevetettünk. Chill zenét, gyertyafényt, afrodiziákumokat a konyhában, és ha lett volna csillárunk, még azon is hintázunk.

A szívecskékkel persze, nincs semmi baj, de ha az erőlködés és nem a szeretet sugárzik át rajtuk, akkor inkább hagyjuk őket a boltban, és vegyünk helyettük egy tál epret, meg egy üveg pezsgőt és üljünk ki együtt gyönyörködni a csillagokban egy jó meleg pléd alatt. De vigyázat, ha ezt a verziót választjuk, ne feledkezzünk meg a fogselyemről!

A szokásaink kezdetben  mindig valamilyen ok mentén lesznek részei az életünknek, idővel azonban automatizmussá válnak. Ilyenkor már a legritkábban kérdezzük meg magunktól, miért tesszük, tesszük, mert így szoktuk meg. Van ezeknek a szokásoknak előnye, sőt, akár életmentőek is lehetnek, de van, hogy ellenünk fordulnak. Amikor hosszú idő elteltével is csak működtetjük őket, anélkül, hogy átértékelnénk. Erre figyelmeztetnek a visszatérő testi tüneteink, súlyosabb esetekben a betegségeink, arra az ellentétre irányítva a figyelmünket, ami a tetteink és az érzelmeink között feszül.

Mi, nők, azzal, hogy rendelkezünk a szülés képességével, tágabb, biológiai értelemben a fajfenntartás biztosítékai is vagyunk. És ezzel együtt számos képességet is kaptunk, legfőképp a gondoskodás ösztönös képességét, amit jellemzően nem csak a gyermekeink esetében gyakorlunk. A gondoskodás egyik módja a táplálás, de táplálni nem csak az étellel lehetséges. Táplálunk a szeretettel, a figyelem számos módjával, azzal, hogy a szeretett személyt nem csak meghallgatjuk, de tisztán tartjuk a ruháit, hogy biztosítjuk számára a nyugodt munkavégzést és pihenést, hogy otthont teremtünk...

A környezeted hamar elfogadja, hogy te a jóság megtestesítője vagy, hogy rád mindig lehet számítani, hogy te azt is vállalod, amit senki más nem akar, te nyilván tartod az ünnepeket, az évfordulókat és fáradhatatlanul, éjjel-nappal kész vagy mások, a szeretteid öröméért tenni. Mindezt pedig zokszó nélkül, a világ legtermészetesebb módján. És egy idő után mindez annyira természetessé válik, hogy elvárássá lesz. Ha nem teszed, ha kivételesen magadra gondolsz, értetlenséget szítasz. Te leszel a rossz, ha megingatod azt a látszólagos egyensúlyt, ami azonban csak és kizárólag miattad létezett. Attól, hogy minden egyéni ambíciódat, törekvésedet alárendelted a fenntartásának. Attól, hogy valamit egyszer felvállaltál, ami rajtad ragadt, mert hagytad rajtad ragadni. Mindezzel azonban folyamatosan önmagadból adtál, sokszor többet, mint amid volt és lassanként 'elfogyasztottad' önmagadat, a tartalékaidat, míg nem azon kapod magad, hogy egyre többet vagy beteg, ingerlékeny, depressziós... Mert nem lehet mindig csak adni. A természet egyensúlyra törekszik, ez a harmónia alapja. Ha ez a harmónia bennünk borul fel, annak lelki és fizikai következményei vannak. Ezért tudnunk kell visszatöltekezni, ennek módját, eszközeit is megtalálni. 

Mindezt én egy igen nehéz élethelyzetben tanultam meg.

Készülj fel, hogy a változtatás nem könnyű. Sőt, annyira nem az, hogy időnként magad akarnád visszacsinálni az egészet. Ezért mindig tudnod kell, miért csinálod. Nem kevesebb, mint a szabadságod a tét. A lelked szabadsága. Az egészséged.

Valamit mindig be kell áldoznunk az eredmény érdekében. Valamit, ami kimozdít a komfort zónánkból. Van, hogy az áldozat az idő, van, hogy pénz, és van, hogy szembe kell néznünk a félelmeinkkel, önmagunk hiányosságaival, kétségeivel. És van, hogy olyan emberekkel kell megszakítanunk a kapcsolatot, akik közel állnak hozzánk, de jelenlétükkel épp most nem segítenek, inkább visszahúznak. Barátok, családtagok, akik a saját félelmeik, aggodalmuk terhének átadásával csak gyengítenek bennünket. Gyengítenek egy olyan élethelyzetben, amikor minden erőnkre szükségünk van, amikor fogunk összeszorításával küzdünk a túlélésért. Ezek fájdalmas döntések, amiket annak a reményében, kell meghoznunk, hogy a vágyott harmóniához segítenek vissza bennünket, ahhoz a harmóniához, aminek birtokában újra elég erősek lehetünk és rendezni tudjuk a rendezetlen kapcsolatainkat és képesek lehetünk azt egészséges életenergiával megtölteni.

Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy csak az tud segíteni másoknak, akit nem foglal le az önmagával folytatott harc, aki rendet teremtett önmagában és így képessé vált rá, hogy a kihívásokat tiszta szívvel szemlélje. Akit a szeretet és nem a játszmái vezérelnek.