Lehet, most egy olyan életszakaszban vagy, hogy úgy érzed, mintha a vágyaid, az elképzeléseid, bármi is legyen az, emberi, egészségügyi, szakmai, kívül esnének a megvalósítható, elérhető dimenzión. Mintha egy fal lenne közted és a között a világ között, amit elképzeltél magadnak és ahova tartozni szeretnél. Mintha az információk, amiknek eddig a birtokába jutottál, túl erőtlenek lennének és még csak a felszínt látod, a mélység rejtve maradt előtted. Mintha kirekesztettek volna, mintha kívülálló lennél. És dühös vagy. Becsapva érzed magad, mert másnak sikerült, és hangosan rázod az öklödet; Hé, ez igazságtalanság, ez az én álmom! A változtathatatlanság kőszobraként irigységgel nézed a szellőt, ami mindig friss, mindig más, és huncut élvezettel kapja fel, amihez kedve van. De te csak morogsz, fujjolsz, mérgezed a lelked.

Az érzéseid nem csalnak. Kívülálló vagy és mindaddig az maradsz, amíg csak a kulcslyukon át nézelődsz és nem köteleződsz el. Amíg te magad nem bontod le azt a falat és nem lépsz beljebb, vállalva az arcodat. Oda, ahol az aktív párbeszéd zajlik. Ahol félszavakból is érteni egymást. Ahol azok az információk cserélődnek, amik az életed finomhangolásához kellenek. Amiket most is hallasz, de még a szavak, a mondatok nem jutnak el benned a megfelelő helyre. A helyre, ahol a hited magja pihen, ahol a tetteid parazsa szunnyad, ahol az erőd kimeríthetetlen forrása ered. Mert egy fontos összetevő még hiányzik. Még nem adtad hozzá a szívedet.

Mutasd meg magad! Kérdezz, válaszolj, és ne ragadj le a sekélyes közhelyek szintjén. Válj passzív megfigyelőből aktív résztvevővé. Lehet, most még félsz. Mert már olyan régen felvetted az álarcodat, ami mögött rejtőzve egy hibátlan és tökéletes képet festhettél magadról, hogy elkényelmesedtél. Félsz a megmérettetéstől, a sérüléstől, a múltaddal, a tetteiddel való szembenézéstől. Félsz kimondani, hogy becsaptad magad azzal, hogy életnek gondoltad a színházat, amiben éltél. Ahol te választottad meg a szereplőket és a kellékeket és ha valami nem azt visszhangozta, amit hallani szerettél, attól egyszerűen megváltál.

Mindez nem te vagy, csak egy rész belőled. Az egod, amit óriásira hizlaltál, miközben semmit nem akartál kockáztatni. Itt az ideje, hogy egy időre szabadságra küldd. Hogy vállald az igazi arcodat. Csak addig vagy sebezhető, amíg van titkod. Amíg azt rejtegeted, mindig félni fogsz, hogy lelepleződsz. Addig nem tudod felszabadítani sem magad, mert mindig vissza fog húzni.

Mit tegyél?

Mondd ki, amit érzel. Nevezd nevén a legnagyobb ellenségedet, a félelmedet, és győzd le a saját erejével.

Szabadulj meg a tökéletességed béklyójától, és legyél alázatos a tudás előtt. Legyél tanítható.

Ne csak bólogass, oltsd cselekvésbe a tudást.

Legyél hálás mindenért amit kapsz, mert minden tapasztalás téged gyarapít. De ne ragadj bele a múltba. A tanulságot keresd és ne a felelőst, ha pedig megtaláltad, lépj tovább ennek a tudásnak a bölcsességével.

A jövő vizslatása helyett éld meg a pillanatot a lehető legteljesebb jelenléttel.

Tanuld meg kifejezni a hálát és köszönetet mondani.

Gyakorold a szeretetet.

Nyiss be bátran, vár az ÉLET!

Az én új évem rögtön szülinappal indul. Igen, igen, a sajátommal. Az idén ráadásul az ötvenedikkel. Hogy milyen érzés? Mármint félévszázadosnak lenni? Még keresem a legjobb szót rá, és talán, mire ennek az írásnak a végére érek, meg is találom, de most még jobban emlékszem arra, milyen volt a negyvenedik. Na, akkor egy kicsit, ahogy egy barátnőm mondaná, megreccsentem. Egészen addig vitt a fénykorom életszakaszának tartott lendület, amit egyébként úgy 18 éves koromra datálok, de akkor egyszeriben megtorpantam. Addig természetesnek gondoltam az élet ajándékait, mint amik időtlenül léteznek, de akkor, ott, amikor a számláló átfordult, hirtelen megérintett az elmúlás és átrendeződtek a prioritásaim.

Gimiben még képes voltam hosszú perceket tölteni egyetlen hajtincs rendezgetésével, egy randiról pedig, emlékszem, azért késtem, mert háromszor fordultam vissza az ajtóból kiigazítani a tűzpiros körömlakkomat. Ma leginkább a praktikusra szavazok, viszont nem sajnálom az időt olyan élményekre, mint a világ egyik legszebb naplementéje, amiért képes voltam kilométereket autózni egy görög szigeten, vagy dacolva a hőséggel egy hajó fedélzetén, megfigyelni a bálnákat. Mára minden, korábban apróságnak tűnő dolog hatalmas kinccsé lett; még a csupasz fák látványa vagy a borús reggelek is, és szeretem kimondani, hogy szeretlek. Jó itt lenni, mindezt látni, a részese lenni. És igen, az egészségem is pont ezért lett még fontosabb. Az egész-ség, más szóval a teljes-ség. Mert jól akarom magam érezni a bőrömben, hogy részt vehessek az életben. Nem lemondóan legyinteni, a korra, a génekre, a gyerekre mutogatva, és XXXL-es ruhákban, légszomjjal küszködve túlélni valahogy, hanem fitten és energikusan ÉLNI. 

Bizonyos értelemben már 40 évesen 'öregnek' számítunk. Először a véletlenre fogod, aztán amikor a kitudja hányadik esettel találkozol, hogy a hostess kislány nem ad termékmintát, rájössz, valójában arról van szó, hogy kicsúsztál a célcsoportból. Ma már, miután rég organikusat használok, kifejezetten örülök hogy nem kell magyarázatokra vesztegetnem a rohamléptekkel fogyó időmet, amiért nem vagyok vevő az xy cég kőolajszármazékokban gazdag kencéjére, de a többi áltudományos hablaty és megmarketingelt izé is jobban elkerül. De ehhez nem kell feltétlenül az x-eket számolnod. Ez történik minden esetben, ha leteszed a voksodat valami mellett, ami fontos számodra. Ez a céljaid tesztje. A te teszted. Először lehet, hogy értetlenül néznek rád, előfordul, hogy ellened feszülnek, de ha elég kitartó vagy, elnémulnak az ellenző hangok, nincs több megkísértés. De most, a szülinapomon, a munkáról is megemlékezem. Mert mindebben bizony, munka van. Sokszor igen magányos munka. Mert hát, az én életem sem volt egy sétagalopp, amiben rózsaszirmokkal hintett bársonyszőnyeg vezetett az önmagvalósítás aranytálcájáig. Ja, aranytálca sem volt. Volt viszont négy altatásos műtétem, abból kettő életmentő, két porckorongsérvem a jó néhány titokzatos betegség mellett, csúnya túlsúlyom, meg egy válásom. 

Átlagos nő vagyok, aki (akkortájt ez azért nem volt olyan ritka), 19 évesen ment férjhez és 23 évesen már kétgyerekes anya volt. De aki mindezek ellenére sem hagyta, hogy a problémák és a kihívások ledózerolják az álmait. Aki gyes-betegség helyett megtanult inkább varrni, és abban lelt izgalmat, hogy nadrágokat, ingeket meg kabátokat tervez a gyerekeinek. Aki felismerte, hogy tanulni jó érzés, még család mellett is, ezért elvégzett néhány iskolát és már számon sem tartja, hány tanfolyamot, tréninget, elolvasott egy kamionnyi könyvet,  miközben ráébredt, hogy a test-lélek-szellem dimenziói közül egyiket sem sorolhatjuk következmények nélkül háttérbe.

Ha kitartóan mész az utadon, elkerülhetetlen, hogy megtaláld, mi a dolgod ezen a 'kék bolygón'... Kezdetben engem is a magam öröme vezérelt, de fel kellett fedeznem, hogy az igazi kiteljesedés, ha mások szolgálatába állíthatjuk a tudásunkat. Mert mi más is lehetne a végső célunk, mint hogy kilépve önmagunk burkából nyomot hagyjunk a világban. Egy tisztán fénylő nyomot, ami az öröm és a szeretet életenergiáját adja tovább. Hiszem, hogy anyaként, ha lehet még inkább feladatunk a példaadás. Mert a gyerekek felnőnek, kiröppennek, de a mintát viszik tovább. És hogyan tudnánk példát mutatni, ha a személyiségünk adta milliónyi csoda közül mindössze egyetlen egyet, az anyaságot élnénk meg teljességgel? Így, miközben szeretném minél tovább élvezni az életet a maga sokszínűségében, és a határaimat tologatom, másoknak is pont ebben segítek. A korosztályomnak, amelyik jellemzően a legnagyobb terhet viseli, sok esetben két generációról is gondoskodva, mégis méltatlanul mellőzött, amikor támogatásról van szó. Mert a fogyasztói társadalom nem rá épít. Apropó, határok. Hol van az megírva, hogy kell kinéznünk ennyi meg annyi évesen, vagy az, hogy kell magunkat ugyanakkor éreznünk? Úgyhogy kedves Gogolák elvtársnő, ezt a fotósorozatot is azért készítettem, hogy elmondjam vele, a szoknya pont annyira kurta, amennyire hagyjuk, hogy belebeszéljék a fejünkbe.

Ma már tudom, hogy a harmónia nem egy illúzió. Persze, amikor benne vagy a dolgok sűrűjében, hajtasz, stresszelsz és lihegve próbálod utolérni magad, ez igen messzinek tűnhet, de csak rajtunk múlik, hogy rendet teszünk-e magunk körül. Mindenesetre először magunkban kell ezt megtennünk. Aki 'belül' rendben van, az kifelé is ezt sugározza. A test és a lélek együtt változik. A jó hír, hogy nem kell kiforgatni a földet a sarkaiból, nem kell erőszakot téve magunkon vállalhatatlan dolgokat cselekednünk, mindössze picit tudatosabban, picit több odafigyeléssel élni, pici lépésenként változtatva, változva. Így egy idő után már nem tartod számon az éveket, legfeljebb a gyertyák számán csodálkozol el a szülinapi tortádon. Mert már tudod, hogy nem az a fontos, hány éves vagy, hanem mindaz, ami a lelked kertjét gazdagítja.

Micsoda szerelem volt a miénk! Hány történet kezdődik így... A párkapcsolati kríziseket, és a válási statisztikákat látva azonban, igencsak elgondolkodtató, vajon mi történt Ámorral és hová tűnik az a kezdeti heves lángolás, mitől hamvad el a tüze... Talán létezik egy láthatatlan vákuum, ami egy idő után a legkitartóbbaktól is elszippantja a szerelmet? Vagy csak egyszerűen fogjuk rá ezt is az időre? 

A kezdetek kezdetén valójában csak a szerelem van, de ahogy azt gyakran mondjuk is róla, meglehetően vak. Pontosabban mondva torzít, mert feniletilamintól bódultan csak a szépet, a jót, a vonzót látjuk, minden mást csak a későbbiekben fedezünk fel. Ha felidézzük ezeket az időket, emlékezhetünk rá, milyen volt szárnyak nélkül repülni. De a szervezetünk ezt a szerelem-hormont csak rövid ideig termeli. És, bár ez az idő elegendő lehetne ahhoz, hogy felfedezzük egymás szerethető, tisztelhető tulajdonságait is, ami új dimenziókat nyithat meg számunkra, már hallom is a hozzám hasonló szerelem-pártiak heves tiltakozását, hogy vissza nekünk a szerelmet. De hogyan vehetjük rá a szervezetünket, hogy mentve a menthetőt, egy újabb hormon termelésébe fogjon, amikor az életünk irányítását az érzelmek helyett a projektek vették át és uralják; az összeköltözés, a berendezkedés, az otthon-teremtés, a házimunka, az esküvőszervezés, a gyerek, az anyós-após kérdés, a... hosszú a sor. És miután végre hazaértünk és kifújtuk a fáradt gőzt, kiadva magunkból, ami a főnökünkről-óvodáról-iskoláról-közlekedésről-politikáról összegyűlt bennünk és átfúrtuk magunkat a vacsorakészítés és a mosni-mosogatnivalók pajzsán, kikérdeztük a gyerek leckéjét, majd felolvastuk a kötelező olvasmány utolsó fejezetét is, hullafáradtan már csak ágyba zuhanni van erőnk.

Úgy működünk, hogy, amink van, az természetes, amikor meg már nincs, azt sokszor észre sem vesszük, hiszen csak birtokoltuk, nem élveztük. Amikor pedig felismerjük, hogy elvesztettük, már annyira elszoktunk tőle, hogy jószerivel csak nosztalgiázni tudunk az emlék-morzsák felett. Ezért ha valami fontos, meg kell tanulnunk értékként vigyázni rá. Óvni, védelmezni.

Hiszem, hogy létezik az örök szerelem. Ha lángja nem is minden pillanatban lobog, izzó parazsát megőrizhetjük és amikor csak lehet, lángra lobbanthatjuk. Ehhez azonban szükségünk van mi-időre is. Ami csak rólunk, kettőnkről szól. Amikor nem rohanunk, nem kapkodjuk a telefont, nincs fészbuk, a gyerek is jó helyen van, amikor félretesszük a projektjeinket és helyettük közös élményt, örömet ajándékozunk magunknak, ami egyenes út az érzékeink, a szenvedély hamvainak felélesztéséhez; az öleléshez... a csókhoz... az önfeledt szerelmeskedéshez, ami olyan, mint egykor volt. Vagyis mégsem pont olyan, mert ez már nem a zabolátlan hormonjaink hatására történik, hanem egy tudatos döntés eredménye. A közös akaraté. Azé az akaraté, hogy nem kétszer egy, hanem három legyünk. 

Hogy vagy? Megvagyok - hangzik a rövidke válasz és már terelnénk is a szót másra. A gyerekekre, az időjárásra, bárkire és bármire, csak el rólunk. Nem szeretjük ezt a kérdést. Kényelmetlen. Magunknak sem szoktuk feltenni, ezért nehéz elhinnünk, hogy bárkit is érdekelne, hogy is vagyunk valójában. Mert jobb ezt nem firtatni... Mert ha egyszer tényleg, komolyan és őszintén feltennénk ezt a kérdést magunknak, lehet, olyan választ hallanánk, amit nem akarunk. Ezért aztán terelünk, mellébeszélünk és legyűrjük a láthatatlan könnyeket, a ki nem mondott szavakat, a meg nem élt érzelmeket. Amik ráülnek a mellkasunkra, bekúsznak a beleinkbe, befészkelnek a petefészkünkbe, megkövülnek a veséinkben, az epénkben... De a betegség természetes, gondoljuk, az együtt jár az élettel, a korral, de szembe nézni önmagunkkal, a belénk nevelt szokásokkal, a tradíciókkal, az illetlen, és tiszteletlen. Ezt senki nem merte eddig, hogy jövök én hozzá? 

Tényleg, hogy vagy? Reggel energiától hajtva ébredsz és ugrasz ki az ágyból tettre készen? Vagy még a fejedre húzod a takarót, mint amikor suliba kellett menni? 'Csak még 5 percet!'

Ha eddig azt hitted, hogy van időd, most elmondom neked, hogy nincs. Nem, ez itt nem a mézes mázos cukorszirup. Nem egy ál-impresszionista pasztell-idill, amiben gyönyörködhetsz még egy darabig, ez itt egy fedőcsapkodós, fapapucsos, kürttel kürtölős valódi mennydörgés. Azért jöttem, hogy felrázzalak. Tudom, hogy utálsz, ahogy utálod a vekkert is, mert nem azt mondom, amit hallani akarsz, de nem egy újabb buksisimogatásra van szükséged, hogy megnyugodj, jól van minden úgy, ahogy van, mert nincs jól. Ki kell ugranod az ágyból és rendet tenned. Nem 'majd', most azonnal. Nem, nem kell még egyszer hallanod, hogy meg tudod csinálni, mert azt már épp elégszer hallottad, arra van szükséged, hogy kiszakítsd a szívedből az értéktelenség beléd kódolt jelzőit, és a hit helyett, miszerint az utad már kijárták előtted és neked, mint hűséges követőnek az a dolgod, hogy beállj a sorba, alkosd meg a saját térképedet. Itt az ideje, hogy elhidd magadról, hogy megérdemled. Megérdemled a saját magad választotta utat, hogy teljes, hogy egész, hogy boldog legyél. Hogy ÉLJ. Úgy, ahogy TE akarsz. Ahogy neked jó. El akartad olvasni? Olvasd el! El akartad mondani? Mondd el! Meg akartad csinálni? Csináld meg! Utazni akartál? Utazz! Már jó ideje hallod, hogy jelez a motor, csörömpölnek a szelepek, válts fokozatot. Mire várnál még? Csináld. MOST!  

Szétnyílt a függöny, és te nem bújhatsz tovább a látszatélet, látszatmegoldásai mögé. Ott állsz a színpadon. Úgy, ahogy vagy. Megtépázott ruhában, sebzetten. Nyisd ki a szemed és nézz körül. Vedd számba az értékeidet, gyűjtsd csokorba, mert ezek a kincsek a te segítőid. Bízz bennük és használd őket. Nézz nyugodtan a fénybe. Ne törődj azzal, hogy elvakít, csak játssz. Tisztán, őszintén, színészkedés nélkül. Ne a közönségnek, magadnak. A magad örömére, a magad szórakoztatására. De vigyázz, ne a tapsot várd. Az is megérkezik, amint teljes szívvel hiszel a szerepedben és a könnyeid és a mosolyod is valódivá válnak.