Amikor számba vesszük a múltunkat, a gyökereinket, rájövünk, mennyi mindennek a lenyomata van ott a lelkünkben, amik észrevétlenül, de azzá tettek, ami lettünk.

Talán mert bátyja volt és így sok fiú barátja, Apám fiúnak várt. De hiszem, hogy az élet mindig azokat a tételeket választja számunkra, amik a legfontosabb tanulnivalókkal szolgálnak, egy lányt kapott, aki elevenségben vetekedett a fiúkkal. 14 évig Pesterzsébeten éltünk, egy házban a nagyszüleimmel. Copfom volt, masnit és csajos ruhákat hordtam, voltak babáim, meg bababútoraim, de hamar kiderült, hogy köztem és a harisnyanadrágok között antagonisztikus ellentét feszül, kifejezetten rosszul tűrték ugyanis a fára mászást és a biciklizést. A kertes ház igazi csoda-lelőhely volt számomra, télen még szánkódombom, meg korcsolyapályám is volt, de egész évben rengeteget jártunk kirándulni is a szüleimmel. Mentünk hegyen-völgyön-tisztáson át... Imádtam. Volt azonban ezeknek a kirándulásoknak egy igen fontos üzenete, amit csak évek múltán értettem meg.

Minden alkalommal Apám vezetett bennünket, aki mérnök lévén remekül tájékozódott a napállás, a tereptárgyak és egyéb, akkor még számomra igencsak misztikus jelek alapján. Egyszer sem vittünk térképet, mégis mindig, mindenhova hajszál pontosan eltaláltunk. Észrevétlenül, de mellette én is megtanultam látni a jelenlévő dolgokat, használni az érzékszerveimet. Talán a spirituális útkeresésemnek is ez volt az első állomása... 

Emlékszem egy kirándulásra. Ha belegondolok, nem lehetett könnyű két nővel... Nagy utat megtettünk már, jól el is fáradtunk, ezért az előttünk magasodó domboldal tövében megtorpantunk. Nem akartunk egy újabb akadályt megmászni, leginkább csak haza menni szerettünk volna, de Apám rendíthetetlen hittel ment előre, ezért követtük. És amint lenéztünk a túloldalon, megláttuk az autónkat. Mint egy ajándék, ott várt bennünket. Először töltött el a csodálat különleges érzése. Egészen belém égett. Attól a naptól kezdve sokkal figyelmesebb lettem. Ezt a titokzatos képességet én is akartam.

Évekkel később történt, hogy az egyik kirándulás alkalmával elkeveredtem a szüleimtől. Lehettem úgy 12 éves és már visszafelé tartottunk, amikor egy keskeny ösvényen előre siettem, hogy a szemből jövők elférjenek mellettünk. Az út egy nagy kanyart írt le, így hiába nézelődtem hátrafelé, nem láttam messzebbre néhány méternél, ezért valamivel előrébb leültem egy fatörzsre és vártam, hogy a szüleim beérjenek. Hosszú időnek tűnt, amíg ott üldögéltem, de csak nem bukkantak fel. Sőt, senki más sem, így egyre nyugtalanabb lettem. Akkor még nem tudtam, hogy a szembejövők az ismerőseik voltak, akikkel beszélgetve elszaladt az idő, inkább gondoltam, hogy meg akarnak tréfálni, vagy még inkább letesztelni, mennyire találom fel magam, hát, nem akartam csalódást okozni és tettem, amit legjobbnak gondoltam, továbbindultam. Okkal kérdezhetnéd, hogy miért nem fordultam vissza, de ez az opció valahogy már akkor sem szerepelt a választásaim között.

Egy ideig még számítottam valami hasonlóra, mint hogy egy kanyarnál vagy fa mögül nevetve előttem teremnek, de nem így történt. Én meg csak mentem, mentem, és egyre messzebb kerültem attól a helytől, ahol még jókedvűen szemeztem a mohától zöldellő fakéreggel. Mély csönd volt. Sehol egy ember, csak néhol egy madár, nyomában zizzenő levelek, riasztón roppanó ágak. Lassan megfogalmazódott bennem a felismerés, egyedül vagyok egy nagy erdő kellős közepén, ahonnan egyedül kell kikeverednem. Ráadásul délután volt és tudtam, hogy a fák között hamarabb érkezik a szürkület. Féltem, de megállni vagy visszafordulni nem mertem, csak tovább, tovább, hajtogattam magamban. Ha egy útelágazáshoz értem, elgondoltam, mit tenne Apám és aszerint mentem tovább. Órák telhettek el így, egyre szaporább, magányos meneteléssel, míg végre hangokat hallottam a völgyből, ahonnan épp felkapaszkodtam. A hangok közeledtek és már a nevem is tisztán hallatszott... Máig velem van a pillanat. A rémületből ébredő, egymásra-találás pillanata.

Mert minden riadalom ellenére győztesnek éreztem magam, és először ízlelgettem a kérdést, vajon mi lehetett az, ami ilyen hatalmas bátorságot, erőt adott, hogy képes lehettem legyőzni a torokszorító bénultságot. Azóta sokszor találkoztam a bizalommal, ezért ma már jóbarátként üdvözlöm. Megtanított, hogy ne legyek rest és hívjam, ha egyedül gyengének érzem magam, ha szükségem van bátorításra. A bizalom képes mellénk szegődni a legnehezebb helyzetekben is, képes táplálni a hitünket, előhívni a bennünk szunnyadó tudást. És ha nélküle csak egy kósza falevél lennénk, ami sodródik a szélben, vele szövetkezve ha kell, akár egy hurrikánnal is szembe merjünk nézni.

A legnagyobb munka az életben nem a munkahelyünkön vár ránk, nem a gyereknevelésben, a háztartásban vagy kertásás közben, hanem bennünk, legbelül, ahol a lelkünk lakozik, ahol a személyiségünk formálódik. Ahol meg kell vívnunk a csatát a kívülről érkező programokkal és ahol végül az értékeink megfogalmazódnak és a helyükre kerülnek.

Mert programozott világban élünk, sőt, egyenesen beleszületünk. Hiszen megszületni sem mindig akkor és úgy tudunk, ahogy akarunk, sokkal inkább akkor és úgy, ahogy azt az adott program meghatározza. A programot pedig látjuk, halljuk szakadatlan, közvetíti a média, a reklámok, a kirakatok és még egy sor, legtöbbször kikerülhetetlennek tűnő eszköz. Míg lassacskán már azt sem tudjuk egy gondolatról, hogy kié is volt eredendően, de kit érdekel, ha szeretjük. De tényleg, így és ezt szeretjük?

Miközben tárgyakat halmozunk fel, kezdünk megfeledkezni a dolgok valódi értékéről. Mert mennyivel könnyebb elérni valamit, ami olcsó tömegáru és ott mosolyog ránk minden polcról. Dolgok, amik naponta, akár pillanatonként hozhatnak kielégülést. Ezzel szemben a drágák?! Azokra sokkal kényelmesebb úgy tekintenünk, mint a kiváltságosak fétiseire, de mivel meggyőződésünk, hogy kiváltságosnak lenni csak egy nagyon szűk réteg lehetősége, ide vagy születni kell vagy egyéb, nem tisztességes úton eljutni, számunkra ez 'no way'. Mert a tisztességes ember nem örököl előjogokat, hanem keményen dolgozik az 'örülj, hogy van' munkahelyén és megelégszik az akciós oldal kínálatával. Mert a programozott énünk, ha nem is gazdag, azért okos, és tudja, hogy a -10% az megér még akár egy kis tülekedős sorban állást is. És amikor hazamegyünk, győzelmünk biztos tudatában tovább osztjuk a cicás képet. Mert nekünk szívünk is van. És akkor bevillan, hogy a szeretet, meg a mosoly ingyen van, de nem, ingyen nekünk nem kell, ezért tüntetően nem mosolygunk, nem szeretünk. 

Az olcsó dolgok azok, amik nem a megoldást segítik, csak enyhítik a probléma által keltett rossz érzésünket. Fájdalomtapaszok, amik nem meggyógyítanak. És, bár érezhetjük olykor életmentőnek, a veszélyük abban áll, hogy nagyon könnyen váltanak ki függőséget, ezért nagybetűkkel ott áll a tájékoztatón is, 'alkalmazása hosszabb távon nem javasolt'. Minden, ami csak elszippantja az erőforrásainkat, de nem visz el a célunkhoz, eltérülés. Az életünk telis-tele van eltérülésekkel. Akkor támadnak, amikor levesszük a tekintetünket a célról... Itt ez a sütemény? Ma még megeszem, majd holnaptól diétázom... Egy cipő, ami pont olyan, amilyet megálmodtam? Ezt még megveszem, majd holnaptól spórolok és akkor befizetek arra a tanfolyamra... Majd olvasok, ha lesz időm rá... Mert nem képzeled, hogy lemondok a kedvenc sorozatomról?!

Az akadályokat épp ezzel, épp mi építjük magunk elé. És mintha a fejünkben már rég leforgattuk volna életünk filmjét, megadóan tekintünk a végkifejletre, ami szerint nekünk ennyi jár és punktum. Hiába látunk millió működő példát, hogy munka mellett is lehet tanulni, gyerek mellett is lehet vállalkozni, sportolni, hogy 40 fölött is lehet túlsúly nélkül, fitten élni, mindig van egy előkapható kifogás a tarsolyunkban, nekünk miért nehezebb, mint másoknak és ezért nekünk miért nem működik az, ami nekik sikerült. Ha pedig kifogyunk a racionális érvekből, ott a szerencse-faktor, amit ilyenkorra tartogatunk, hja, ha én is ilyen szerencsés lehetnék! Az olcsó megoldásokkal kiegyezve olcsón adjuk-vesszük az álmainkat is.

De a világot nem érdekli, hogy mi boldog, harmóniában élő, céljai megvalósulásában gyönyörködő emberek vagyunk, vagy inkább olyanok, akik kifogásokat sorolnak, miközben puffogva vagy épp legyintve nyomkodják a távirányítót. A világ átlép rajtunk és ontja tovább az újabb és újabb olcsó cuccot. Amire csak az tud nemet mondani, aki a dolgok értékét nézi és nem alkudozik az áron. Aki nem futamodik meg a falaktól, hanem létrát épít. Akit a próbatételek a tanulás mestereivé változtatnak. Aki előre néz és nem enged az olcsóság megkísértésének. 

Gondoljunk a gyémántra, ami évmilliók alatt válik a legértékesebb ásvánnyá, miközben több kilométernyi földkéreg préseli nemessé. A nemesedés, ami mindennek az esszenciáját adja, nem egyik pillanatról a másikra megy végbe. Ezért az igazán értékes dolgok nem 'gyorsan' készülnek, és lehet, egész életünk alatt sem lesz belőlük egy gyűjteménnyi, viszont ha rájuk nézünk, valami olyat láthatunk, ami értékálló. Amin nem fog az idő és büszkén hirdeti, hogy megéri az árát.

Mellé telepedett a kanapéra és rámosolygott. Olyan békesség volt a tekintetében, hogy az angyalok szárnyainak rebbenése is tisztán hallatszott. Pedig búcsúzni jött. Hónapok lelket-tépázó viharát hagyta maga mögött amikor döntött, nem cipeli tovább a közös múltból gyűjtögetett batyut, hanem itt és most leteszi. Szépen, csendesen, méltósággal. Így adózva a szerelemnek, ami egykor az övék volt. Végre megint könnyűnek érezte magát. Nem gyötörték többé kérdések, az emlékek súlya, magának tett ígéretek...

Régóta tudta, hogy lejárt az idő... Egy utolsó haláltusa volt, egy haldoklóé, aki még küzd a megváltoztathatatlannal, mielőtt elfogadná és a nyaka köré font karokkal húzza le a mélybe. Ő pedig ott rekedt föld és ég között, fuldokolva. Nem önmaga volt, csak árnyéka hajdani szabad énjének. És most, mint egy könnyű selyemruha, lecsúszott róla minden béklyó. Mint mezítláb a harmatos füvön... az orrában érezte a kert illatát, arcán a meleg szellő simogatását és a lelke táncra kelt a madárdallal. Lassan elindult az ajtó felé. Szinte lebegett... le a lépcsőn... még egy lépés és ott állt az udvaron... Mintha megállt volna az idő. Az utcáról eltűntek az autók, az emberek, megszűntek a zajok. Hallotta, ahogy a vér pulzál az ereiben. Szerette. Élvezte ezt a hangot. Az élet hangja volt, ami újra átjárta.

Nem nézett vissza. Mosoly ült az arcán, miközben a hűvös könnyek végiggördültek rajta. Az elengedés könnyei voltak. Kitárta a kabátját az októberi szélnek és mély levegőt vett. Az első szabad lélegzetvétel. Már nem nyomasztotta teher. Szabad volt. Újra szabad.

Festesz-e még csillámló ecsettel,

nevetve göndör kacajjal...

Vágyod-e még a mesét, hogy

álmodj hősökről, varázslatról,

a szellőt, hogy lobogó hajjal szaladhass...

Hallod-e még az eső zenéjét,

a föld lélegzését, és

táncra perdül-e a lelked

a rigó énekétől...

Szeretsz-e még pocsolyába gázolni,

beleragadni a vattacukorba,

elidőzni egy bogár láttán vagy

a szorgos méheken...

Lakik-e még manó a fiókod mélyén és

esténként odaül-e a tündér az ágyad szélére...

Kiállsz-e a még szikla peremére, hogy

a nevedet kiáltsd a szélnek...

Szeretsz-e csodálattal,

csodálsz-e szeretettel,

bódulva a pillanattól...

Viszed-e még a lángot a szívedben?

Vágyakozunk. Reménykedve nézzük a lehetőséget és áhítozunk az eredményre, ami lenge szoknyában, ringó csípővel kelleti magát előttünk. Nyúlunk felé, de az csak táncol tovább. A szajha, rándul össze a gyomrunk. Mert mindent azonnal akarunk és elfelejtettük, hogyan kell felkészülni, életünk hétköznapi ünnepeire hangolódni. Kiválasztani a legszebb jószágunkat és úgy táplálni, hogy az a legízletesebb húst adja... Az érőben lévő gyümölcs illatától megmámorosodni... Kifényesíteni a cipőnket, tiszta inget húzni és illendően megteríteni... A lehetőségeinket pedig annyira beszorítjuk, hogy nem hagyunk teret a teremtő erők számára. Ahelyett hogy a miértjeinkre és az érzésre fókuszálnánk, amit szeretnénk átélni, hagyjuk félrevezetni magunkat a külsőségek által.

Így vagyunk a párkereséssel is.  Kislányként egy szőke kékszemű hercegről álmodozunk, aki majd nagy, fehér autóval érkezik és rózsaszirmokkal hinti be a lépteinket, de ha véletlenségből nem szőke és kékszemű, akkor már nem is lehet igazán jó. Kastélyról álmodozunk, ahol boldogan fogunk élni, és megfeledkezünk a közbülső állomásokról. Nem baj, ha nem éppen az Üveghegy és az Óperenciás tenger szomszédságában van, de a kacsaláb, az nem hiányozhat. Persze, meghalásról szó sincs, hiszen a mi álomhercegünk időtlenül él az ő hercegnőjével.

De miközben felnövünk, a mesénk is új színekkel telik meg, és van úgy, hogy az álom rémálommá válik. Mert amíg anatómiai atlaszba illő testről és tehetős bankszámláról álmodoztunk, elfelejtettünk arra is gondolni, hogy kevés az a herceg, aki szőkén, kékszemmel képes filcpapucsban sétálni egy néhány kilós bömbölő emberpalántával éjjel kettőkor, sokkal inkább bejönni látszik nála a rózsaszirom-hintés, egy helyett azonban nem ritkán több hercegnőnek is. Nekünk pedig le kell tennünk a voksunkat, hagyjuk-e magunkat a pénzért megvehető tárgyak közé sorolni és feláldozzuk-e a szerelmet a kirakat-élet cukormázas oltárán vagy hajlandóak vagyunk megnyitni a szívünket egy még nem kész hercegnek, aki mellettünk, a segítségünkkel, teljessé válhat.    

Mert a hercegek köztünk élnek, csak előfordul, hogy amikor találkozunk velük, még nem hercegi pompában tündökölnek. Mert ehhez a mesés átalakuláshoz időre van szükségük... Szeretetteli támogatásra, bizalomra. Hogy egy hercegnőjelölt higgyen bennük. Akkor is, amikor egy pillanatra megpihenni kell, erőt gyűjteni, és akkor is, amikor a tüzes sárkány ellen kell harcba vonulni.

Ha a valódi hercegünket akarjuk megtalálni, meg kell tanulnunk a szívünk hangját felismerni és kitartóan követni azt, mert csak így tudunk a felszín mögé tekinteni és megkülönböztetni a valódit a hamistól. Közben azonban mi se felejtsünk el hercegnők maradni, mert bennünket is csak így illethet meg a hercegi bánásmód. Az, amiről végső soron mindig is álmodtunk.