A beállítódásunk alapvetően meghatározza, hogy mit látunk meg a világból és ez formálja a hitünket is.

Hiszem, ha látom, mondjuk, pedig alapvetően azt látjuk, amit hiszünk. Amit képi szinten a tudatunkban megjelenítünk. Mert az agyunk a szerint válogatja ki az információ-dömpingből azt, amire a figyelmünket irányítja, ahogy az érzelmeinkkel beprogramoztuk. 

Manapság divat lett spirituálisnak lenni. Mert beleillik az eszképizmusunkba. Menekülünk egy nemműködő világból, de legtöbbször csak magunkra aggatunk néhány jól csengő látványelemet. A munkahelyemen, napi x órában ez vagyok, de amint letelt a munkaidőm, átváltozom és guruként pózolok. Attól azonban, hogy a homlokunkra tetováljuk az OM szimbólumot és párszor lemegyünk jógázni, még nem kerülünk a körön belülre. Oda be kell dolgoznunk magunkat. Komoly belső munkával, figyelemmel, fegyelemmel, alázattal, az egonk elcsendesítésével. A valódi spiritualitás, ha bele tudunk olvadni a mindenségbe, eggyé válva a levegővel, a fűszállal, a földigilisztával... Ahol a kőben évmilliók lenyomatát látjuk, a másik emberben pedig önmagunkat... Ahol képesek vagyunk megnyitni a szívünket és időtlenül szeretni lényünk egészével.

Az utóbbi évtizedben egész iparág nőtte ki magát, ami arra épít, hogy megelégszünk a látszat megoldásokkal és kívülről várjuk a megoldást.

Hogy tüneteket akarunk enyhíteni, hogy a gyors megoldásra törekszünk és jellemzően akkor, amikor a legsérülékenyebbek vagyunk, amikor a baj már testet öltött. A betegségben, a depresszióban, a függőségben. Amikor orvoshoz megyünk, úgy képzeljük, hogy elvisszük az adott testrészünket vagy szervünket mint egy szervizbe és majd visszakapjuk azt működőképesen. Az egészségügy pedig úgy működik, hogy jellemzően meg is felel ennek az elvárásunknak. Az orvos, aki lehet, most lát bennünket először, elvégzi a protokoll szerinti vizsgálatokat, terápiát és már kész, mehetünk is vissza a betegséggyárba. Mert sem ideje, sem erőforrása, se igénye, hogy megtegye, amit még mi sem tettünk meg önmagunkért, jóllehet vágyunk sincs rá, mert nem ismertük fel a fontosságát, hogy a dolgok mélyére nézzünk. Hogy az okokat keressük és letisztogassuk a lerakódott mázat, ami elfedi a valódi problémáinkat és cselekvéssel megváltoztassuk. A spiritualitásra is így tekintünk, az összes többi alternatív terápiával, gyógymóddal együtt. Persze, a placebo hatás és az önmagát beteljesítő jóslat sokszor működik. Véletlenül, vagy ha szerencsénk van... De az életünket erre a gyöngécske szálra bízni igencsak könnyelműség.

A spiritualitásról nem elég olvasni, buzgón előadásokra járni, azt folyamatosan gyakorolni is kell. A mosolyban, a hálában, a szeretetben, a tiszteletben.

De hogyan, kérded, amikor a világ tele van önzőséggel, agresszivitással, irigységgel, fájdalommal? Ezek a tulajdonságok mindannyiunkban benne vannak, amit látunk, tapasztalunk, az abban segít, hogy észrevegyük énünknek ezt a sötét oldalát is. De mit értem vele, kérded, ha tegnap is segítettem valakinek, nekem meg ellopták a pénzemet. És ha nem segítettél volna, akkor most jobban éreznéd magad? Ha segítesz, azzal azt képviseled, hogy van jóság, ezért bármikor esélyed van neked is arra, hogy megtapasztald azt másokban. Ha a rossz oldalon állsz, akkor is jóra fogsz vágyni minden pillanatban. Még akkor is, ha a szád az ellenkezőjét mondja. Mert a szívünk mélyén mindannyian jó és szeretetre vágyó lények vagyunk. 

A negatív érzelmek blokkolnak, míg a pozitív érzelmek a teljesség felé visznek, és teszik mindezt élettanilag is kimutatható módon. Ha áthangoljuk magunkat a jóság frekvenciájára, azzal nem megszűnik a rossz, csak sokkal több jót fogunk észrevenni magunk körül. Épp ezért a spiritualitásra ne válaszként tekintsünk, hanem az útként. Amin járva egy önpusztító álomban rekedve felébredhetünk és képessé válhatunk arra, hogy összhangot teremtsünk magunkban, a test-szellem-lélek dimenziójában. Hogy megtaláljuk a fényt ami bennünk él és beragyogná az életünket, ha hagynánk.

Amikor megszülettünk, megkaptuk életre szóló szerződésünket, és valljuk be, nem minden tetszett amit találtunk benne. Ezért az életünk egy részét az alkudozás tölti ki.

Újszülöttként még elég hiányos az eszköztárunk, később azonban egyre agyafúrtabb módszerekkel kísérletezünk. A sírás, a dac, az agresszivitás vagy épp a csendes visszahúzódás tanulóévei után megalkotjuk egyénre szabott játszmáinkat, ami mellett nem ritka, hogy különböző 'szereket' is bevetünk. De bármit tehetünk, a végén ott van a felismerés, hogy mindent, amit valaha a személyes életünkbe beengedtünk, azt idővel el is kell bocsátanunk.  

Nem csak a halállal, az elmúlással kell szembe néznünk. A gyerekeink felnőnek és elköltöznek, a barátságok megszakadnak, a féltve őrzött kávéscsészénk eltörik, a kedvenc ruhadarabunk megkopik, hiszünk valamiben, amiről kiderül, hogy tévedés, elmúlnak az ünnepek, elillan a pillanat, életünk során megannyi veszteséget kell elfogadnunk, feldolgoznunk. Hogyan lehet mindezzel együtt élni egy olyan világban, ahol az értékmérő, hogy mink van és amiben a dolgok megszerzésére és megvédésére vagyunk trenírozva? Hogyan könnyíthetünk ezen a terhen úgy, hogy közben épülünk, és nem belebetegszünk?

Hányszor hallottuk már, hogy 'lépj tovább'. De hiába tudjuk, hogy ezt kellene tennünk, ha a lábaink mintha ólomból lennének, ha az izmaink nem engedelmeskednek. Mintha az idegszálaink, amik a kapcsolatot megteremtik az agyunk és az izmaink között, hirtelen elfelejtették volna, mi a dolguk. Mert merre van az a 'tovább'? És vajon mit találok ott? Mindenek előtt a hátizsákunkban kell rendet tennünk, amit cipelünk.

Át kell értékelnünk a birtokláshoz való viszonyunkat.

Mivel minden mozgásban van, folyamatosan változik a világ is körülöttünk. De míg mi a mozdulatlanság hitébe kapaszkodunk, ezt nem vesszük észre. Minden akadály, amit a változás útjába gördítünk, elakadást eredményez az áramlásban, hat a szerveinkre, a fizikai és lelki egészségünkre, a kapcsolatainkra, ezért meg kell tanulnunk 'akadálymentesíteni'. Légy olyan, mint a nyitott könyv, aminek nincs megírva a vége, ahol a történetet folyamatosan írod. A szereplők és a kellékek folyamatosan a szerint változnak, ahogy mi változunk, és ahogy mindez a cselekményre hat. Ők a segítőink, akik jelenlétükkel és a velük való interakciók által segítenek egésszé formálni életünk regényét.

Fogadjuk el a tényt, az élet nehéz.

A haladás hegyekkel, völgyekkel, akadályokkal szabdalt, ami próbára tesz bennünket. Senki nem kivétel, de mindannyiunknak más és más a nehézségünk. Az elfogadás egyet jelent azzal, hogy megértjük az üzenetet, ami azt mondja: ezen nem változtathatsz. És ha legközelebb ugyanilyen helyzetbe kerülünk, már nem vesztegetjük az energiánkat az ellenállásra. Nem küzdünk az elmúlással, az időjárással, a pillanatnyi politikával, a szomszédunkkal, a főnökünkkel, a reggeli tömeggel a buszon, azzal, hogy milyen családba születtünk... 

Tanuljuk meg tisztelni önmagunkat.

Becsüljük meg az erőforrásainkat, az időnket, a tudásunkat, a képességeinket. Ennek egyik lényeges elemei a szabályok. Nem csak a külső, a saját magunk által létrehozott szabályok. Szabálykövetőnek lenni nem behódolás, nem leszel tőle 'kocka', ez az egészséges túlélési stratégia része. Megvéd egy csomó fölösleges körtől azzal, hogy leegyszerűsíti a tájékozódást, hogy kijelöl határokat. Következetesnek lenni persze nem könnyű, ezt is tanulnunk és gyakorolnunk kell, de ha hosszú távon gondolkodunk és nem hagyjuk szemfényvesztéssel megtéveszteni magunkat, akkor nem elégszünk meg a látszat-jutalmakkal sem. Például, ha 'jól megmondom a magamét', kifújom a gőzt, lehet, az adott pillanatban győztesnek érzem tőle magam, de ha ezzel az alapproblémát nem oldottam meg, akkor tulajdonképpen semmit nem tettem, a feladat továbbra is megmarad. Értékesebb megtanulnunk mindazt, ami működik, ami stabil eredményhez vezet. A jól megválasztott irány a gyarapodás, a személyiségünk fejlődése felé visz, és ha az adott helyzetet ennek az eszközének tekintjük, felfoghatjuk akár egy játéknak is, ami segíthet a korábban bosszantó körülményeket izgalmas leckévé formálni.

Ehhez pedig rugalmassá kell válnunk és fejlesztenünk a kommunikációnkat. Remek eszköz például a humor. Hát, kolerikusoknak ez egy nagy nehézség, de tanulhatunk például a szangvinikusoktól, akik mindig topon vannak, ha valamilyen mókázásról van szó és a leginkább képesek a dolgok vicces oldalát látni. De ha már többször jártál úgy, hogy háromszor mentél vissza valamiért a lakásba, és még negyedszerre sem tudtad, miért, ha rendszeresen elfelejted, hol parkoltál le a mélygarázsban, érdemes megfigyelned a melankolikusokat, akiknek jól működő rendszerük van pont az ilyen esetekre. Nem árt ugyanakkor a flegmatikusokra is figyelni, és az ő békességükből meríteni.

Jellemzően csak a halál kapcsán emlegetjük, pedig fontos eleme az életünknek a gyász.

Sok tényező tartozik ide, de mivel a legtöbb családban a tabutémák közé tartozik mint a szex vagy az alkoholfüggőség, nem tanuljuk meg melyek ezek, és azt sem, hogyan kezeljük őket természetességgel. Nem tudjuk, hol húzódik a tisztelet és a kegyelet határa, ezért még egy használati tárgy is képes elbizonytalanítani bennünket, amit lehet egy szeretett személytől kaptunk ugyan, de csak porfogó a polcon. Az egész kérdéskört elintézettnek tekintjük azzal, hogy elsüllyesztjük mélyen, önmagunk széfjébe és ezt adjuk tovább, generációról generációra. Itt lenne az ideje, hogy kinyissuk a széfet és megnézzük, mit is rejtegetünk ott valójában.

A veszteség tudatosulásának pillanata olyan pillanat, amikor úgy érezzük, a világűr mérhetetlen csöndjébe zuhantunk, ahol még a legapróbb zaj is fülsértő. Lebegünk a végtelen térben, miközben lassan előtörnek az emlékképek, melyek révén tulajdonképpen önmagunkkal találkozunk. A választásainkkal, a döntéseinkkel, a függőben maradt, megválaszolatlan kérdéseinkkel, a kétségeinkkel, a bűntudatunkkal. Életünk legfontosabb értékeire tekinthetünk rá, melyekhez nem mindig vagyunk hűségesek. Ezért a gyászmunka legfontosabb eleme, hogy mindezt őszintén megbeszéljük önmagunkkal. Erre pedig időt kell szánnunk. Minőségi időt, ami lehetővé teszi, hogy kívülállóból belülre kerüljünk. A gyászmunka egy mélyen személyes ügy, és mindannyiunknak joga van hozzá, hogy a saját ritmusunkban és szükségleteink szerint dolgozzunk rajta.

Miután elvégeztük, az üresség helyét újra egy termékeny időszak válthatja fel, amiben az így megismert tudás beolvadhat a személyiségünk értékei közé. A veszteségeink azzal kerülhetnek valódi helyükre, hogy tanítóinkká emeljük őket. Így többé nincs szükségük alakra és jelenlétre sem, hogy tiszteljük és megköszönhessük a tanításukat.

Kétségtelenül van abban valami megnyugtató, ha csupa ismerős arc, ismerős dolog vesz bennünket körül, ha nem lépjük át az ismert határokat, ennek ellenére legalább egy aprócska felkiáltójelet nem árt ott hagynunk magunknak széljegyzetben.

Érezted valaha, hogy megfertőzött a vágy? Hogy olyan mélyen beléd költözött, hogy akkor és ott véget ért az addigi életed? Amikor nem tudtál tovább a régi éned szabályai szerint élni, mert már a régi éned sem létezett. Érezted annak az izgalmát, hogy most születsz meg valójában? Hogy végre tudod, hogy ki vagy és mi a dolgod. Hogy már nem egy óvodás vagy, aki pukedlizik a felnőtteknek, ha ezért csokit kap, hanem egy vérbeli megvalósító. aki a maga útját járja. Mert már tudja, hogy van saját útja.

Egy időben, a munkám révén, rengeteget autóztam. Jártam az országot és lehet, még álmomból felébresztve is fel tudtam volna sorolni az élelmiszerláncok boltlistáját, és minden nagyvárosban akár bekötött szemmel is eltaláltam volna a művelődési házba, ahol a válogatásokat, tréningeket tartottam. Úgy ismertem az országot, mint a tenyeremet, miközben az autó jószerivel hozzánőtt ama domborodó testrészemhez. Ami ettől persze, nem is volt már annyira domborodó. Szerettem, hogy a portás már messziről köszönt, hogy a titkárságon amint megláttak, nyomták is a kezembe a papírokat... Minden tervszerűen és olajozottan működött. Egészen addig, míg egy szegedi utam alkalmával meg nem kérdezte tőlem egy idegen, hogy merre találja a Tisza partot. Puff. Ha egy benzinkutat, vagy gyorséttermet keresett volna! Vagy trafikot, ahol parkoló kártyát kaphat! De hogy pont a Tiszát?! Akkor már évek óta jártam Szegedre, de nekem ez eszembe se jutott. Mindig szoros volt a timingom, gyakran hajnaltól késő estig úton voltam, otthon vártak a gyerekeim, még főznöm kellett másnapra... Millió okom volt rá, hogy elégedetten szemléljem az életemet úgy, ahogy volt, Tisza nélkül, part nélkül, hogy megelégedjek azzal, a világ ennyi, amennyit látok belőle és ne firtassam, mi történt azzal az ezernyi dologgal, ami korábban érdekelt, hiszen most a dolgozó anya címet birtoklom főállásban.

De a kérdések sokszor fontosabbak, mint a válaszok. Akkor először érintett meg az érzés, hogy talán át kellene gondolnom, jó-e az irány, amerre haladok. Mert hogy lehet, hogy itt ez a gyönyörű ország, a gyönyörű városaival, én meg nem akarok mást látni belőlük, mint ABC-ket, meg előadótermeket, és miközben szupervumenként teljesítem a vállalt feladataimat, hová lett a személyes életem, a személyes fejlődésemmel és céljaimmal.

Van, hogy telnek az évek és mi szépen bekucorgunk a magunk által kreált dobozba, és épp csak annyit látunk a körülöttünk lévő világból, amit a résnyire felnyíló dobozfedő enged. Nem akarunk mélyebbre látni, így akarva sem kaphatunk többet, mint amit a felszínen találunk. Így szűkítjük be az életünk különböző tereit, a munkában, a kapcsolatainkban  a sportban... Egy fárasztó nap után már nem 'búvárkodni' akarunk, csak egy meleg fürdőt és egy távkapcsolót, hogy zombivá ürítsük az agyunkat, miközben gépiesen magunkba töltünk valamilyen hulladék szénhidrátot, csak, hogy az önszeretés illúzióját is kielégítsük. Következetesen eltoljuk a lehetőségét, hogy emberekkel ismerkedjünk, hogy kipróbáljunk, alaposabban megismerjünk új dolgokat, valamit, ami vonz bennünket, egyáltalán, hogy megengedjük, hogy vonzzon, hogy hagyjuk magunkat elmerülni egy helyzetben, megérintve, megízlelve, beszippantva az élményt. Öt perccel, egy órával, egy nappal előrébb vagyunk, ahelyett, hogy megragadnánk valamit a mostból, ami tele van felfedezni, megélni való lehetőséggel. Nem csoda, ha lassanként kikopik belőlünk az érdeklődés, és ennek hiányában a megoldásra való képességünket is elveszítjük. És miközben leolvad rólunk a mozgékonyság adta rutin, a pálya szélére sodródunk, ahonnan ufónak tűnnek azok, akik képesek együtt áramlani az élettel. Hol él? Miről beszél? Haggyálmárezzel. És vissza is húztuk a dobozfedőt. 

Pedig az egyik legnagyobb kincsünk az érdeklődés. Amikor gyerekek voltunk, kíváncsiságnak hívták és jellemzően nem tartozott a felnőttek által preferált vonásaink közé, mert nyomában szárnya-vesztett pillangók, tépett szirmú virágok, elszakadt ruhák és törött porcelánok jártak, ezért aztán nem tanultuk meg az értékét. Pedig gyermeki agyunk ezen keresztül fedezte fel a világot, azonosította a jót és rosszat és ennek felnőttként sem kellene másképp működnie. Az érdeklődés olyan motivációs pluszt ad, ami nem csak megsokszorozza a tanulási képességünket, de utat, teret nyit a még nem ismert képességeink felé is. Az érdeklődés egy iránytű a kezünkben és olyan információkra lelhetünk általa, melyek önmagunkhoz visznek közelebb. Ahhoz az önmagunkhoz, aki örömből és nem erőből él, aki érez miközben gondolkodik, aki keresi az alkalmat, hogy belemerülhessen a pillanatba és érzékszervei receptorain keresztül közelebb kerüljön valami sokkal fontosabbhoz, mint amit a teljesítmény vagy a munka bűvöletében élve valaha megláthatunk.

Az élet áramlik, mint egy hatalmas folyó, és mi döntjük el, hogy a lábujjunk hegyét mártjuk csak bele vagy belemerülünk egészen, de amíg nem merészkedünk a vízbe, addig elképzelésünk sem lehet róla, milyen érzés valójában úszni. És... nem tudom, te hogy vagy vele... kár lenne elveszíteni egy bajnokot, csak mert hagytuk a parton álldogálni.

Mindannyiunknak szüksége van az érzésre, hogy nem csak egy vagyunk a Földön élő több milliárd ember közül, hanem az az egy és megismételhetetlen, aki ha nem lenne, nagyon hiányozna. Mert vele teljes és egész a világ.

A fontosságunkhoz aztán annyira ragaszkodunk, hogy képesek vagyunk azt a legkülönbözőbb eszközökkel és módon fenntartani. Ezek között vannak pozitívak és negatívak, attól függően, hogy építő vagy romboló előjelűek. És van az, amit hívhatunk akár 'langyos víznek' is, amikor épp csak annyit vállalunk, ami kényelmes, ami nem okoz akkora változást az életünkben, ami kizökkentene a jól megszokott keréknyomból és a komfort zónánk határait inzultálná. Időnként ezzel a hozzáállással is bezsebelhetünk sikereket, hiszen mindig lesznek, akik inkább a járt utat választják a járatlanért és önigazolásuk példáját helyeslő bólogatással summázzák.

Egyértelműen romboló, mégis gyakran találkozom azzal, amikor valaki a problémáját, a betegségét használja, hogy magára vonja a figyelmet. Ő az, akit nem a valódi megoldás igénye vezérel, hanem az a kétségbeesett próbálkozás, hogy valami módon érdeklődést váltson ki a környezetéből. A háttérben itt is sokfajta félelem húzódhat, amik közös jellemzője, hogy az élet kihívásait olyan ijesztő rémségekké képesek formálni, amik pánikszerű visszavonulásra késztethetnek. És minél többször alkalmazzuk ezt a módszert, ez válik alapértelmezett reakciónkká. A csigaházba húzódva azonban olyan szűkösek a lehetőségeink, hogy a növekedésnek nem marad tér. A változás azonban maga az élet, így belénk kódolt program is. Ha ellenállunk, azzal olyan 'ütközéseknek' tesszük ki magunkat, amik láthatatlan sérüléseket, kék-zöld foltokat hagynak rajtunk, mindez pedig hatalmas energiát von el a szervezetünktől. Attól függően, hogy testünk mely területén, mely szervünkben  jelentkezik az energia-hiány, melyik volt már korábban is nagyobb terheltségnek kitéve, szervezetünk betegséggel reagál. 

Amikor valaki nem meggyógyulni akar valójában, hanem valamit, bármit, ami elegendő ahhoz, hogy beszéljenek róla, hogy sajnálják vagy éppen hősnek tekintsék, amiért ezt a 'nagy bajt' viseli, abban érhető tetten, hogy az illető látszólag próbálkozik, elmegy orvoshoz, alkalmazza a javasolt terápiát, de lám, nála ez nem működik. Panaszkodik a környezetének, újabb orvosokat, terapeutákat, és gyógymódokat, kúrákat kutat és próbál ki, de egyik sem hatásos. Mert ő annyira szerencsétlen, hogy még csak egy átlagos betegséget sem tudott produkálni! Persze, ő megtesz mindent, oda is elment, azt is végigcsinálta, de ezek is csak a pénzét akarták, egy fabadkát sem ért az egész. És ha már lankadna a környezetből érkező figyelem, akkor mindig történik valami. Egy kis visszaesés, újabb tünetek vagy baleset, csak hogy ismét a figyelem középpontjába kerülhessen általa. A betegség és mindaz, amivel együtt jár, könnyen élete igazi és egyetlen feladatává, projectjévé válhat. amikor már maga sem tudja megkülönböztetni a valóságot a maga által kreált művilágtól, épp ezért a kilépés ebből a spirálból nagyon nehéz. A figyelemfelkeltésnek ez a módja rengeteg energiát képes elszippantani azoktól is, akik őt szeretik és minden áldozatot vállalnak, hogy a gyógyulásához segítsék, a betegség azonban valójában nem az, ami a felszínen megjelenik, az csak tünet, a testben manifesztálódó lelki folyamatok eredménye. Éppen ezért a gyógyulást sem a testben kell előidézni, hanem mindenek előtt a lelki folyamatokat kell feltárni, ami nem megy motiváció nélkül. Anélkül, hogy elhinnénk, hogy van élet a betegségen túl is.  

A változtatás felé vezető úton nem tudjuk elkerülni, hogy szembenézzünk a démonjainkkal, a tudatalattinkban acsarkodó farkassal, amitől lehet, egész addigi életünkben menekültünk. Jóllehet nem is farkas és nem is acsarkodik, de mi megszoktuk a menekülést. Futunk, és megérkezve alaposan elreteszeljük az ajtónkat.

De ha van egy problémád, ami időről-időre visszatér, egy betegség, ami felett az orvosok értetlenül ingatják a fejüket, egy tünet, ami kényelmetlen, zavaró és már annyira szeretnél megszabadulni tőle, hogy hajlandó lennél résnyire kinyitni a szemedet, észre fogod venni, hogy mindaz, amitől féltél, az valójában nem létezik. A szónak abban az értelmében legalábbis, hogy nincs alakja, nem tud megragadni, leteperni és rád sem tud ordítani mennydörgő hangon. Amit hallasz, ami fojtogat, ami az akadályokat görgeti megállás nélkül eléd, az a benned elhatalmasodó kétség, hogy vajon neked ez sikerülhet-e, hogy alkalmas vagy-e rá, hogy a szunnyadó álmaidat megvalósítsd, hogy fogod-e tudni, mikor, mi a helyes, hogy ki lesz közben melletted, lesz-e bárki egyáltalán és mi történik, ha hibázol. A farkast te magad hizlalod azzal a hittel, hogy életed kihívásainak te nem tudsz megfelelni.

Szelídítsd meg. Hívd segítségedül az erejét. vagy formáld át, szabadon. Ne felejtsd, te alkottad és ha kedved tartja, bármikor megváltoztathatod.

A modern kori játszmáinkhoz hozzátartozik, hogy divat lett a szexről és a szexuális problémákról is nyíltan beszélni, írni. De a legtöbb 'űzzük ki a stresszt a hálószobából' tartalmú értekezés mindössze annyira mély és annyit tár elénk a valóságból, mint a színes-szagos reklámok, ezért jól mutatnak együtt a kirakatban. Mindez persze, elegendő is lehetne, ha nem az életünkről lenne szó, ha nem érintene bennünket a zsigereinkig. Mert igen, a szex fontos. Fontosabb annál, hogy elszürkítsük, hogy besuvasszuk a fiók mélyére a 'talánegyszermajdszükségleszrá' kacatok közé. A szex része, része kell, hogy legyen az életünknek. Az örömünknek. A felszabadulásunknak. A megoldásnak. De melyik fajta szex? Az, amelyik a szükségleteink kielégítéséről szól, a kellről, az akaromról, a birtoklásról, mint a vásárlás vagy az evési kényszer, vagy az, amelyikről szemérmesen hallgatunk, mert túl személyes, túl intim ahhoz, hogy szavakkal kifejezzük. Mert a lelkünk egy törékeny darabja. A lelkünké, ami érez, kötődik és éppen ezért sérülékeny.

Az ókori Indiában sem számított a nemiség tabunak, a mindennapi élet részének tartották. A világ talán legismertebb könyve a Kámaszútra is ebből a forrásból ered, ami azonban nem csak a szexualitás, de az életre való nevelés alapműve is. Mert az adás és elfogadás egyensúlyára tanított egy olyan környezetben, ahol a nők a férfiakkal szemben alárendelt, jogaikban is megkülönböztetett szerepet töltöttek be. Korát meghaladóan azt képviselve, hogy az együttlét a nő számára is kielégülést hozzon.

Nemrég beszélgettem egy férfi ismerősömmel és ahogy a mindennapjairól mesélt, a szexre terelődött a szó... Családos emberként nyíltan beszélt a kalandozásairól, miközben elmondta, hogy már nem is tudja, mikor és hol veszett el az életükből az intimitás, olyan rég nem töltött a feleségével kettesben minőségi időt. Olyat, amikor nem csörgött a telefon, amikor nem nézett az e-mailekre, amikor nem valami probléma megbeszélése volt terítéken. Időt, ami ösvényt nyithat a meghitt pillanatokhoz, a gyengéd érintésekhez. Mindahhoz, ami által képesek vagyunk átkapcsolni munka üzemmódból szerelmes üzemmódba. Egy sikeres vállalkozás és a jótanuló gyerekek mellett ma már nem többek egymás számára, mint két fogaskerék a közös darálóban. 

A bulvárszex a fogyasztói társadalom terméke. Arra ösztönöz, hogy behabzsoljuk az élvezeteket anélkül, hogy a lelkünket adnánk hozzá, de éppen ezért könnyen kaphatjuk azon magunkat, hogy újra, meg újra vadásznunk kell. Mert csak ez hoz kielégülést. A préda elejtéséből származó győzelem. És még ha beszélhetünk is róla a megfelelő hallgatóság előtt, akkor aztán learathatjuk a győztesnek kijáró összes babért. A harsonákkal telekürtölt lepedőakrobata sztorik mögött azonban a lélek útkeresése áll. Ilyenkor olyanok vagyunk, mint a gyerekek. Minél színesebb, és minél több rajta a kütyü, annál izgalmasabb. Ezért hajtunk a külsőségekre. Ahol a méret a fontos és ahol csak szőkék és kék szeműek léteznek.

A lényeg azonban ott rejtőzik a ki nem mondott szavakban. Amiről hallgatunk, sokszor még magunk előtt is. Mert a vad éjszakákról szóló történetek mögé rejtőzve valójában mindannyian arra vágyunk, hogy valaki, valaki, akit méltónak tartunk arra, hogy a lelkünk mélyére tekintsen, ezt viszonozza. Ne túl akarjon lenni rajta, hanem benne lenni, összeolvadni a vágyban, a testiségben. Akarja megismerni a testem rezdüléseit, és fogadjon el engem úgy, ahogy talán még magamat sem tudom, a hibáimmal, a tökéletlenségeimmel együtt. 

Férfi és nő között a leglényegesebb különbség, hogy a nő a befogadó. És ahogy a házigazda sem nyitja ki az ajtaját bárkinek, vagy ha kinyitja, előfordul, hogy a szőnyegre borul a vörösbor és eltörik egy pohár, meg kell tanulunk különbséget tenni a biológiai szükséglet és az odaadás vágyától vezérelt befogadás között.

Egy nő számára a férfi önmagába való befogadása a legmélyebb odaadás. De vajon tudja ezt a férfi? Tudja, hogy az egyik legnagyobb kincset kapta meg éppen, amit csak nő adhat? Honnan tudhatná, ha nem mondjuk el? Vagy ha mi magunk sem tekintünk rá értékként. Ha úgy csinálunk, mintha drágakő helyett üveggolyókat szórnánk két kézzel. Vagy ha az első sérüléssel felvettük a páncélunkat és le sem akarjuk venni többet... csak testiség és semmi lelkizős duma. OK? Megvolt, ennyi, csá'. Ha csak (ki)használjuk a férfit, a helyzetet. Mert igen, van, hogy a nő a vadász.

De ezeket az érzéseket minden nőnek fel kellene fedeznie, meg kellene élnie és értenie magában ahhoz, hogy megtanuljunk eligazodni közöttük,  ahogy meg kell tanulnunk felismerni a férfiban is a vadra leselkedőt. Azt aki egy fáradt nap után csak egy csillogó, hittel teli tekintetre vágyik, aminek tükrében megpillanthatja vágyott önmagát, elfeledve minden gondot, kétséget. Még ha tudja is, hogy ez a tekintet nem a valódi énjének szól. Csak a vadászra reménykedve néző, kétségbeesett vad tekintete.

Hiszem, hogy kevesebb lenne a meddőségek, az 'érthetetlen okból' gyermektelen párok száma, és eggyel kevesebb dolog, amivel kapcsolatban a stresszre mutogatunk, ha mindez a helyére kerülne nőben és férfiben. Ha megfogalmaznánk az értékeinket és a közös értékek mentén keresnénk a partnerünket... ha nem csinálunk úgy, mintha... és nem beszélnénk mellé az ágy felé vezető úton sem. 

Csak így találhatunk rá kölcsönösen arra a szexre, amiről aztán nem beszélünk. Mert az már tömény intimitás. Intimitás, ami nem a külvilágról, a külvilágnak, hanem két ember lelkéről szól. Arról a hatalmas és semmivel nem pótolható energiáról, ami akkor jön létre, amikor két, addig külön identitással rendelkező ember, ha csak néhány pillanatra is, de eggyé válik. Ez az energia, az univerzum legősibb energiája. A teremtés energiája.