Mert ugye, ott volt a Bözsi néni. Akit csak "az öreg Bözsi”-nek hívott a család, mert, hogy a lányát is Bözsinek hívták. Hát, meg kellett valahogy különböztetni őket! És akinek a temetésén a pap elmondta, hogy épp hogy betöltötte a hatvankettőt. De nekünk a szemünk se rebbent, tudtuk mi azt róla. De amióta az eszemet tudom, mindig hajlott volt a háta, szürke az arca és sose derült ki, hogy akkor most tényleg vannak-e lábai, vagy min is járt tulajdonképpen, de nem, ilyen tiszteletlen kérdések sem foglalkoztattak bennünket, pedig mindig olyan hosszú és bő szoknyát viselt, hogy a teljes II. Ukrán front elrejtőzhetett volna alatta.

És akkor ott volt a Marika néni. "A Mari”, a család csodabogara, aki 70 fölött még felugrott a motorra a 15 évvel fiatalabb férje mögé, és nem átallott ehhez rikító piros dzsekit viselni. „Az ő korában!” És jóízűeket nevetett, imádta a süteményeket és ha nem tudott éjjel aludni, felkelt és megivott egy kávét. És túlélte a férjét, aki annyira vigyázott a koleszterinjére, hogy külön anyagösszetétel listát kellett mellékelni a vasárnapi ebéd mellé.

És akkor van a gyerek, én, te, mi és szeretnénk némi fogódzót ahhoz, hogy akkor hogyan is kell éreznünk magunkat egy bizonyos korban. És ki az a bátor, mi több, vakmerő emberpalánta, aki fel meri vállalni, hogy különcként tartsák nyilván a családfán. Ott, ahonnan a csupa csodálni, tisztelni való felmenő között az ük-ük-ükbácsikánk néz ránk olyan átható tekintettel a gonddal pödört bajusza fölött, hogy ha bármely elkószálófélben lévő utódban szemernyi kétség is merülne fel, hogy hol a helye, akkor most egyszer 's mindenkorra bevésődik a fejébe. És akkor már inkább a hajlott hát és a vele járó többi kellék. Kerül amibe kerül, úgyse kell sokáig kibírni.

Így növünk, növögetünk, mígnem egyszer tényleg színt kell vallanunk. Ha előbb nem, akkor, amikor a gyerekünk abba a bizonyos 'miért' korszakába lép. Ő kérdez, mi válaszolunk. Csípőből megy, mert mi is ezt a választ kaptuk, amikor mi tettük fel egykor ugyanezt a kérdést. A dolgok mit sem változtak. De egyszer csak kezd motoszkálni bennünk a kétely. Hogy is van ez? Persze, egy aprócska kérdőjel sincs a fejünkben, csak hát, ez a gyerek olyan makacs... Amikor pedig nekem olyan jó így. Nem kell gondolkodnom, csak előkapom a jól ismert sablont és teljes a béke. Gyerek megnyugszik, én nem stresszelek. Mindenki boldog. De neeeem! Neki kérdeznie kell. Azt is meg kell kérdeznie, amiről pontosan tudja, hogy ööö... izé..., hogy úgy van, ahogy mondom. Érted már? Mindjárt széjjel hasítom. De előbb megfájdul a fejem, ezért elmarad a hasogatás holnapra.

Leélhetjük úgy az életünket, hogy átlapoznánk a következő oldalra. Mert azt gondoljuk, nekünk már nem tudnak semmi újat írni vagy mert már annyira megszoktunk itt, hogy már az érdeklődésünk is elveszett. És maradunk. Görnyedt, szürke, de az enyém. Olyan jól ismerem, hogy el sem tudom képzelni az életem nélküle.

Úgyhogy, haggyámá' a kérdéseiddel.

A yo-yo-effektus nem csak az eredménytelenül fogyókúrázók ősi ellensége, ugyanez történik, amikor belefogsz valamibe, kicsit csinálod, aztán jön az első nagyobb nehézség, egy váratlan kihívás és azon kapod magad, hogy már nem is vagy benne. Amikor egy hét után elcsábulsz egy adag fagylalttól és feladod a diétát... Amikor az ötvenedik oldalnál abbahagyod a könyvet, mert jó műsor megy a TV-ben... Amikor kezed a 'jelentkezem' gombon, de mégsem nyomod le... Amikor nem megerősödni akarsz, hogy meg tudd csinálni azt a bizonyos gyakorlatot, hanem abbahagyod az edzést. Persze, ilyenkor nem azt mondjuk, hogy nem voltam elég kitartó... nem hittem eléggé magamban... kaptam egy „nem”-et és szembekerültem az egommal... tele lett a nadrágom, hogy ki, mit fog szólni... nem tudtam szembenézni a gyengeségemmel, hanem nyíltan belehazudunk a saját arcunkba. Mert mennyivel jobban esik a lelkiismeretünknek azt hallani, hogy ez nem is volt igazán nekem való... most nem volt alkalmas rá az idő... nem volt jó a tanár... nem támogattak a bolygók... nem mondhattam nemet... a gyerek... És ez pont elég ahhoz, hogy egy következő alkalommal, amikor ismét belefognál valami újba, vagy folytatnád, amibe már belekezdtél, piros lámpaként villanjon eléd, nehogy megpróbáld. Ezért ha meg is próbálkozol vele, félgőzzel, féllábbal, egyik kezeddel az ajtó kilincsét fogva teszed. Pedig az eredményességhez nem elég egy gyámoltalan szellő, ahhoz hurrikán kell, ami elsöpri a kételkedés utolsó végvárát is, ami lerombol mindent ami nem működött, és csak helyet foglalt az életedben A szikrából izzó parazsat, lángot kell csiholnod, ami futótűzként éget fel minden rögöt, amihez eddig láncok kötöttek 

Nem, ez a bejegyzés nem egy buksisimogató, teljesenmegértelek bejegyzés, nem a vállamat kínálom, hogy könnyezve elmondhasd, milyen nehéz neked és milyen igazságtalanul bánt veled az élet. Nem, mert nem akarok bűnrészes lenni. Nem akarok felmentést adni, hogy azt mondom, nem te tehetsz róla. Mert igenis te vagy a felelős az életedért. Azért, ami történik és nem történik benne. Azért, hogy mit választasz. Hogy maradsz a földön ülve, eltarolva, vagy fölállsz, leporolod magad és mész tovább a hitedet követve. Hogy a történések pozitív oldalát nézed vagy lehúzod az attitűdöd azzal, hogy beengedsz magadba mindent, ami negatív. Hogy mindennel szembehelyezkedsz amit nem értesz, vitatkozol mindennel amivel nem értesz egyet, vagy elfogadod, hogy vannak mások, más nézetekkel és inkább azok társaságát keresed, akik veled együtt, hozzád hasonlóan gondolkodnak. 

Mindenkinek megvan a maga nehézsége és mindenkinek a magáé a legnehezebb. Hogy is lenne másképp, amikor ezt magunknak kell cipelnünk, míg mások terhét könnyen lerázhatjuk magunkról. Ezért aztán könnyen fitymáljuk azt, aminek súlyáról vajmi keveset is tudhatunk. Mert mennyivel könnyebb mások életébe beleszólni, arról véleményt mondani, mint a saját házunk táján rendet tennünk...

Tudom, te 'más' vagy. Más a 'genetikád' és 'szerencséd' sem volt... Igen, valóban, különleges és egyedi vagy, de él még több, mint 7 milliárd 'más' ezen a bolygón. Úgyhogy felejtsd el ezeket a szavakat és, hogy ezekre hivatkozz. Csak az idődet és az energiádat pazarolod vele. Vannak emberek, aki lábak nélkül születtek, mégis megtanultak műlábbal élni és kilométereket lefutnak velük. Mert akarták. Mert a teljességre vágytak, ami embernek megadathat és ebben benne van a futás lehetősége is. Mások lábakkal élnek, de még 500 métert sem futottak életükben. Mi teszi a különbséget? Ha bármikor megtehetem, akkor majd 'bármikor' megteszem. A bármikor azonban a legszürkébb, legragacsosabb, legalattomosabb dolog a világon. Testvére a 'majd', a 'talán', az 'egyszer'. Óvakodj tőlük, kerüld el őket jó messzire.

Emlékszem, régebben volt, hogy felhívtak telefonon, vagy eljöttek hozzám emberek konzultációra és beszéltek a problémájukról. Én pedig annyira akartam segíteni, hogy elmulasztottam megkérdezni tőlük, Te mennyire vagy benne? Csak beszélgetni akarsz, vagy tényleg tenni is? Álmodozó vagy, vagy megvalósító? Mert csak a tettek visznek közelebb a vágyaidhoz, bármi is az. A tettek, amikben benne van a tökéletlenség kockázata, de csak ebben találod meg a tökéletesre-csiszolódás esélyét. Ami a haladás egyetlen módja. Ami nélkül csak rabolod a saját idődet, mások idejét... 

Annyi fölösleges programot futtatunk az életünkben, hogy szépen lassan a lényegtelen dolgok kitúrják a fontosakat. Már különbséget sem nagyon látunk közöttük. Szöszölünk-möszölünk napokat, heteket, hónapokat, éveket, egy életet olyasmikkel, amiknek semmi köze a számunkra fontos dolgokhoz, mindössze időtöltések, amik arra jók, hogy eltereljék a figyelmünket. De nem bánjuk, mert a fontos dolgok mély érzelmeket keltenek bennünk... azok megérintenek... azoknak neki kell alaposan állni... azt fel kell vállalni... és még a végén kiderül, hogy nem rólam mintázták a tökéletesség szobrát. És jaj, ha kiderül! Akkor aztán mi lesz!? Tényleg! Mi is lesz? Elárulom. Semmi. Mert akinek a szava igazán számít, akinek a véleményére tényleg adhatsz, az már túljutott ezen a felismerésen és teljes szívből szurkol neked. Az azt akarja, amit te. Bizonyítékot, hogy a világ egy jó hely, ahol helye van a csodáknak, és ahol az álmok igenis megvalósulnak. Úgyhogy bátran álmodhatsz magadnak bármit. Szebbet, nagyobbat, szerethetőbbet, boldogabbat. És akár azonnal bele is foghatsz a megvalósításába. Te meg te. A létező legjobb páros.

Segíteni szeretnél a gyerekednek? A szeretteidnek? A világnak? Akkor ne beszélj róla, hanem CSINÁLD. Szerezd meg magadnak. Mert csak akkor fogod tudni továbbadni, ha már a tiéd. Ehhez azonban rendet kell rakj magadban. El kell köteleződj a haladás mellett, hogy le tudj lépni a fékről. Neked. Magadnak. Magadért.

Régebben csak tuc-tuc zenére edzettem... Feltekertem a hangerőt és az szólt a fülemben futás közben, meg az edzőteremben, sőt, a kocsiban is... Nem a befelé-figyelés volt a célom, hanem a teljesítmény. Még több kilométer, még több hasprés, még nagyobb súlyokat még többször felemelni... És amikor az adrenalin szétárad a testedben, nem érzel fáradtságot, nincs fájdalom.... És függővé válsz. Akarod ezt az érzést újra, meg újra, ezért hajtod magad tovább és tovább. De mert nem hallod, még a vészjelzések elhangzanak... Ahogy a tested, a porckorongjaid, az ízületeid tiltakoznak...

Sok ember életében a munka is hasonló szerepet tölt be. Ráadásul azért senkit nem illethet elmarasztalás, mert 'dolgozik'... Akár 10 órát is egyhuzamban vagy még többet... Először csak egy kis pluszmunka volt, ma már föl sem tűnik, hogy sötétben mész, sötétben jössz. Szép lassan elvárássá vált. Saját magad felé táplált elvárássá.

A szervezetünk azonban éppen úgy lemerül, mint az akkumulátor. Nem csaphatjuk be magunkat a végtelenségig, hogy ez nekünk jó, hiszen nem az, és a lelkünk mélyén ezt pontosan tudjuk. Csak egyszerűbb másra fogni... A pénzre, arra, hogy 'meg kell becsülni, ha munkád van'...  Egyszerűbb, mint megharcolni a vágyainkért.

De mi lenne, ha ma az a nap lenne, amikor eldöntöd, nem akarsz tovább úgy tenni, 'mintha'. Voltál épp eleget a túloldalon, megismerted, milyen illúziókból építkezni és most már valódi dolgokra vágysz. Arra, hogy a saját céljaidat valósítsd meg és ne valaki másét... A szüleidét, a főnöködét... 

Halkítsd le kicsit a zenét, az egodat és kezdj el figyelni önmagadra. Nem lesz könnyű, mert míg tekertél ezerrel, elhanyagoltad a párbeszédet önmagaddal. És lehet, most egy idegen néz vissza rád, aki talán nem is annyira szimpatikus... És mert kell idő, mire a mérgek kiürülnek a szervezetedből. Amíg az elvonás tünetei lassan elmaradnak. Újra hallod a gondolatokat, amik elől el akartál menekülni, újra megelevenednek érzések, amiket eltemettél, de most már erős vagy, és szembe tudsz nézni a múltaddal. Mert nem akarsz hazugságban élni. Lehet, elsőre nem lesz a legtökéletesebb az eredmény, de a sajátod lesz. A saját akaratod szerint, a te tiszta gondolataid, érzéseid szerint. És ahogy erősödik a hited, úgy fognak beáramlani az életedbe a megoldások. Mert megváltozik a látásmódod, fel fogod tudni ismerni, kik azok az emberek, dolgok, amik segítenek az utadon. Megnő a tudásvágyad, mert valódi célja lesz a tudásodnak, olyan célja, amiben teljes szívedből hiszel.

Tudnod kell azonban még valamit... Nem fog mindenki megérteni. Nem fog mindenki veled tartani. Mert mindenkinek meg kell hoznia a saját döntéseit, amihez kell az is, amin még lehet,  keresztül kell mennie.

Mutass példát. Mutasd meg, hogy így is lehet, és hagyd, hogy a változások természetes módon megszülessenek. 

Olykor-olykor lemerülünk, kimerülünk, alámerülünk... Nem vagyunk, nem lehetünk mindig a topon, meg kell engedjük magunknak a tökéletlenséget is. Ez a tél nem is volt annyira tél, inkább hideg ősz, amit a vírusok ki is használtak. Támadtak és jól feladták a leckét. Elfogadod, hogy kicsit visszavonulsz, hogy magaddal vagy, hogy gyengének mutatkozol, hogy nemet mondj, hogy kérj, elfogadj segítséget, ugyanakkor arra is rávilágított, hogy milyen stabil lábakon állsz. El tudod-e hinni, hogy akármennyien is betegek körülötted, nem KELL feltétlenül neked is betegnek lenned. Vagy éppenséggel pont AKAROD ezt a betegséget, mert kicsit kiállhatsz a sorból, a taposómalomból?

Minden helyzet mutat valamit, amiből tanulhatunk. A kérdés az, hogy csapásnak tekintjük, vagy lehetőségnek, hogy levegyük egy régi bőrünket és megújuljunk. Hiszem, hogy minden, ami velünk történik, ami kérdéseket vet fel, válaszokra sarkall, az egyre közelebb visz saját magunkhoz. Rávilágít az örömeinkre, a bánatainkra, feszegeti a korlátainkat. Ahogy a betegségeink is.

A jó dolgokat természetesnek vesszük, és még hálásak sem vagyunk, hiszen azt gondoljuk róluk, hogy 'járnak' nekünk, ezzel szemben a betegségeket bosszantó, fölösleges nyűgnek tekintjük, amik csak rombolnak. Pedig ezeket is mi idézzük elő azzal, amit teszünk és nem teszünk meg, amit gondolunk és ahogy gondolkodunk róla. Ma már tudom, az életemben a legjobb dolgok mindig ezekből, a korábban bosszantónak gondolt helyzetekből nőttek ki. Mert nem értettem, de meg akartam érteni... mert nem tudtam, hogy kezeljem, de meg akartam tanulni... mert zaklatott, de én harmóniát akartam építeni... A körülmények azok a tényezői az életünknek, melyek tőlünk függetlenül adottak. Két dolgot tehetünk velük, kidobjuk az életünkből és választunk helyettük mást, vagy elfogadjuk. Sokszor ragadunk bele egy élethelyzetbe, mert a régi sémáinkat működtetjük újra, meg újra. Igaz, hogy szemmel láthatóan nem működnek jól, de nem akarunk változni, változtatni, mert úgy érezzük, mi már annyit 'beletettünk', most máson, másokon a sor, de aztán amikor csak tehetjük, panaszkodunk róla.

Ha a 94 éves Nagymamám azt mondja, hogy elfáradt, érthető. De még Ő sem hivatkozik erre, csak néha hagyja magának, hogy elgyengüljön. De 30, 40, 50 évesen még korai a fáradtságra mutogatnunk. Ez még javában a tettek, az építkezés ideje. Mindannyiunk kezében ott a varázspálca. Azt tehetünk vele, amit csak akarunk, de...  'mi van, ha mégsem', ha csak az időnket vesztegetjük és újabb csalódásokat gyűjtünk be? A csalódás nem más, mint a nem teljesült elvárás. Mi lenne, ha nem 'várnánk el'. Ha csak megpróbálnánk lenni. Benne lenni. Megélni a pillanatot úgy, ahogy van. Nem mindig valami másra, valahova messzebb tekinteni, hanem kiélvezni azt, amit a MOST ad. Úgy, ahogy adja. Számonkérés, mutogatás, elvágyódás nélkül... Szeretni, elfogadni önmagunkat, a testünket, és ha valamit másképp szeretnénk, azért tenni. Most.

Tudjátok, hogy a legtöbb térdpanasz mögött mi húzódik? Az, hogy elfelejtünk valójában járni. Előre nézünk 100 lépéssel és ezért az a lépés, amiben épp benne vagyunk, az nem is létezik számunkra. Pedig CSAK AZ létezik. Ezért az első, amit a vendégeimnek megtanítok, az az, hogy hogyan kell lépni. És máris eltűnnek a térdpanaszaik.

Az élet tervezés és újratervezés folyamata. Valóban benne lenni az adott pillanatban azt jelenti, hogy minden érzékszervünkkel érzékeljük. Így olyan értékeket fedezhetünk fel benne, amiről addig nem is gondoltuk, hogy léteznek. Ezért fölösleges kőbe vésni a jövőről alkotott elképzeléseinket, lehet, hogy az új jövőkép sokkal csodásabban fog festeni, csak még nem az az ajtó nyílik... De ha csak átszaladunk mindenen, akkor ezek a csodák örökre rejtve maradnak. Aztán jön valaki, és beszél arról, hogy mi mindent fedezett fel, látott meg ott, ahol mi semmit sem láttunk, és nézünk rá, mint egy ufóra... Pedig ezek a csodák, a saját csodáink, mindannyiunk életében ott vannak. A boldogság apró csillámjaival, amik csak az adott pillanatban ragyognak fel, aztán bezárul a rés, és minden, amit nem veszünk magunkhoz, belevész a múltba... 

Mit tegyél?  Menj tovább. Milliónyi csillag van, ami még arra vár, hogy felfedezd, csak kezdj el ismerkedni a pillanattal. Bízz önmagadban. Abban, hogy mindened megvan ahhoz, hogy a MOST, bármit is adjon, a legtökéletesebb pillanata legyen az életednek. Nem feltétlenül világhíresnek kell lenned, Nobel díjasnak, hogy nyomot hagyj a világban, csak bontsd ki a saját életed.

Egy kapcsolat, amiben férfi és nő egyaránt megéli a teljességet, óriási erő- és energiaforrás. Egy nő szerelme képes a férfi erejét megsokszorozni, míg egy figyelmes férfi elő tudja hívni a nőből annak minden rejtett nőiségét. De hiába vágyjuk mindezt, a gyakorlat azt mutatja, nagyon nem jól működünk ezen a téren... Vajon hol csúsznak félre a dolgok?

Az a férfi, aki egy kapcsolatban valódi társra lel és megtalálja a számára fontos békét, képes lecsendesedni. És ez igaz a vágyaira is, ami oda vezet, hogy szexuális érdeklődése is csillapodik. A nő pedig, aki megszokta, hogy addigi élete tele volt udvarlással, hirtelen azzal szembesül, hogy a nagy Ő mindent imád vele együtt csinálni, a főzéstől a búvárkodásig, de a szex egyre többször kimarad a menüből.

A mi generációnk úgy nőtt fel, hogy vannak női dolgok, meg férfi dolgok. Például az udvarlás, az férfi dolog, és a szexet emlegetni kicsit sem nőies. Így aztán mit tesz a nő? Hallgat a vágyairól. Kezdetben csak elpityeredik a romantikus filmeken, később már le sem ül filmet nézni, helyette inkább magába fordulva a konyhában keres tennivalót és bezárkózik a fürdőszobába vagy magára kapja a köntöst, nehogy egy pillanatra is meztelenül mutatkozzon. És mert a férfi érdeklődésének hiányát visszautasításnak éli meg, felszabadultsága megkopik és az a kacér nő, aki egykor volt, már csak a szívében él tovább. Néma vágyódása gyakran a fejfájásig fokozódik, így azok a pillanatok is elillannak, amik korábban összebújással végződtek. Miközben a férfi még csak nem is sejti, hogy baj van, az ő vevő készülékét ugyanis nem ezeknek a jeleknek az átkódolására programozták.

Eltelik egy év, kettő és egyre többször kerül szóba a gyerekvállalás. Talán ha már lenne egy gyerek... Akkor minden megváltozna... De az anya szerep mögé bújni nem célravezető. Az építkezéshez masszív alapok kellenek, melyek nélkül nem lehet valódi családdá sem lenni. A szülővé válás nem egyik vagy másik fél feladata, az közös cél kell, hogy legyen. Ezért amikor megszületik a kicsi, hiába az öröm, a távolság tovább nő férfi és nő között. A férfi nem tudja igazán megélni az apa szerepet sem, inkább érzi kirekesztettnek magát, ezért egyre többször mond igent a baráti csábításra és már nem viszi haza a munkát sem, inkább késő estig bent marad a munkahelyén, ahol nincs hiszti, és nem kell végighallgatnia egy újabb "ezt sem csináltad meg" kirohanást... Míg egyszer egy hosszú és fárasztó nap végén, rámosolyog egy kolléganő. Hmm... és még csinos is... De még mennyire! És milyen régen mosolygott így rá nő! Kamaszos izgalom fut végig rajta. Ő kocsival van, késő is van már, miért ne vihetné haza... Másnap pedig együtt ebédelnek. Már ki tudja, mikor ebédelt utoljára rendesen, nem csak úgy kutyafuttában egy szendvicset... És a következő találkozás, bár lehet, egész másképp indul, az ágyban ér véget...

A másik történet elején is minden tökéletes, de a nő egyre inkább kalitkának érzi az életét. Mindene megvan ami pénzért megvehető, mégsem teljes az élete. Ott hagyta a munkáját, hogy anya legyen, a karrierjét, a pénzkereseti forrását cserélte fel, és most a pelenkák, a szoptatás és a répapürén túli életét a homokozóban éli, homokpogácsák és frusztrált anyukák társaságában. Míg a férfi este hazajön, hogy élvezze a megérdemelt pihenést, az otthon nyugalmát, addig a nő mindössze egy gyerekmentes órácskára vágyakozik, egy kis kizárólagos figyelemre, okot, hogy felvegyen egy szexi blúzt, ami 10 percnél tovább marad sértetlen. De kinek, minek legyen ő szexi? Így aztán marad a cicanadrág és lassan elfelejt NŐ lenni. Az egyetlen közös programmá előlép az evés, a kilók pedig jönnek és maradnak. De a gyerekek nem maradnak örökké kicsik és a gyes is eltelik egyszer... A munkába visszacsöppenve pedig ismét kinyílik a világ. Pár új darab, egy másik hajszín, egy vagány frizura... És esténként elkezd futni járni. Egyre jobb formában van, miközben a férfi életében mi sem változik. A pocak nő, a mozgás egyre nehezebb, és a nő hiába szeretné, ha észrevenné, már jó ideje elveszett a szemüveg, amin keresztül ezek a finomságok észrevehetőek. A nő még lead néhány vészjelzést, de akkor egyszerre betoppan az életébe az ismeretlen, aki körülöleli a figyelmével. És úgy tör fel belőle az elfojtott nőiesség, mint a vulkán, megállíthatatlanul elsöpörve mindent, ami még egy megfáradt kapcsolatból megmaradhatott.

A forgatókönyvek számos variációja létezik, de a közös bennük az egyre halványuló figyelem és a megértésre-elfogadásra törekvő párbeszéd hiánya, amivel kivétel nélkül aláássuk a bizalmat és a tiszteletet.

Ma már nincsenek a szerepek olyan tisztán megrajzolva, ahogy nagyszüleink életében... Férfi és nő is munkába jár, céget vezet, miközben családként is meg kell tanulniuk együttműködni. Óriási kihívás ez egy zajos világ kellős közepén. Ami nem csak arról szól, hogy időnként akkor is kiég az izzó, amikor nincs otthon férfi, vagy rutinosan kezelni a vasalót nem csak női dolog, egy kapcsolatban meg kell tanulnunk beszélni, beszélgetni is.

A szerelem nem elmúlik, mi sorvasztjuk el azzal, hogy szép lassan kiszorítjuk a közös életünkből az intimitást. Gondoljuk, hogy elég a kapcsolat elején azt mondani, hogy szeretlek, és ha változik a dolog majd szólok, miközben magunkba temetjük a problémákat is. Vagy ha beszélünk az érzéseinkről, inkább egymásra mutogatunk, és a hibákra fókuszálunk, nem a megoldásra. Azt várjuk a társunktól, hogy kitalálja a gondolatainkat, és csalódottak vagyunk, ha nem mindig érez vagy cselekszik pont úgy, ahogy azt mi tennénk. És ha nem azt kapjuk, amit megálmodtunk, duzzogunk, elvonulunk és némán nyalogatjuk a sebeinket, melyek csak számunkra nyilvánvalóak, hogy egyáltalán léteznek.  El kell felejtenünk, amit addig gondoltunk a 'kényes' témákról, és felnőni ahhoz, hogy tabuk nélkül megnyíljunk.

A szeretet, ami a kohézió, a ragasztó két ember között azt is feltételezi, hogy olykor megteszünk olyasmit, amit magunktól nem tennénk, és az egonkat lecsitítva képesek vagyunk a megoldáson dolgozni. Ez a nehezebb, de az egészségesebb út, amitől sem a nőiesség, sem a férfiasság nem fog csorbát szenvedni, csak nyerhetünk általa. Legfőképpen egy életképes párkapcsolatot.