A yo-yo-effektus nem csak az eredménytelenül fogyókúrázók ősi ellensége, ugyanez történik, amikor belefogsz valamibe, kicsit csinálod, aztán jön az első nagyobb nehézség, egy váratlan kihívás és azon kapod magad, hogy már nem is vagy benne. Amikor egy hét után elcsábulsz egy adag fagylalttól és feladod a diétát... Amikor az ötvenedik oldalnál abbahagyod a könyvet, mert jó műsor megy a TV-ben... Amikor kezed a 'jelentkezem' gombon, de mégsem nyomod le... Amikor nem megerősödni akarsz, hogy meg tudd csinálni azt a bizonyos gyakorlatot, hanem abbahagyod az edzést. Persze, ilyenkor nem azt mondjuk, hogy nem voltam elég kitartó... nem hittem eléggé magamban... kaptam egy „nem”-et és szembekerültem az egommal... tele lett a nadrágom, hogy ki, mit fog szólni... nem tudtam szembenézni a gyengeségemmel, hanem nyíltan belehazudunk a saját arcunkba. Mert mennyivel jobban esik a lelkiismeretünknek azt hallani, hogy ez nem is volt igazán nekem való... most nem volt alkalmas rá az idő... nem volt jó a tanár... nem támogattak a bolygók... nem mondhattam nemet... a gyerek... És ez pont elég ahhoz, hogy egy következő alkalommal, amikor ismét belefognál valami újba, vagy folytatnád, amibe már belekezdtél, piros lámpaként villanjon eléd, nehogy megpróbáld. Ezért ha meg is próbálkozol vele, félgőzzel, féllábbal, egyik kezeddel az ajtó kilincsét fogva teszed. Pedig az eredményességhez nem elég egy gyámoltalan szellő, ahhoz hurrikán kell, ami elsöpri a kételkedés utolsó végvárát is, ami lerombol mindent ami nem működött, és csak helyet foglalt az életedben A szikrából izzó parazsat, lángot kell csiholnod, ami futótűzként éget fel minden rögöt, amihez eddig láncok kötöttek 

Nem, ez a bejegyzés nem egy buksisimogató, teljesenmegértelek bejegyzés, nem a vállamat kínálom, hogy könnyezve elmondhasd, milyen nehéz neked és milyen igazságtalanul bánt veled az élet. Nem, mert nem akarok bűnrészes lenni. Nem akarok felmentést adni, hogy azt mondom, nem te tehetsz róla. Mert igenis te vagy a felelős az életedért. Azért, ami történik és nem történik benne. Azért, hogy mit választasz. Hogy maradsz a földön ülve, eltarolva, vagy fölállsz, leporolod magad és mész tovább a hitedet követve. Hogy a történések pozitív oldalát nézed vagy lehúzod az attitűdöd azzal, hogy beengedsz magadba mindent, ami negatív. Hogy mindennel szembehelyezkedsz amit nem értesz, vitatkozol mindennel amivel nem értesz egyet, vagy elfogadod, hogy vannak mások, más nézetekkel és inkább azok társaságát keresed, akik veled együtt, hozzád hasonlóan gondolkodnak. 

Mindenkinek megvan a maga nehézsége és mindenkinek a magáé a legnehezebb. Hogy is lenne másképp, amikor ezt magunknak kell cipelnünk, míg mások terhét könnyen lerázhatjuk magunkról. Ezért aztán könnyen fitymáljuk azt, aminek súlyáról vajmi keveset is tudhatunk. Mert mennyivel könnyebb mások életébe beleszólni, arról véleményt mondani, mint a saját házunk táján rendet tennünk...

Tudom, te 'más' vagy. Más a 'genetikád' és 'szerencséd' sem volt... Igen, valóban, különleges és egyedi vagy, de él még több, mint 7 milliárd 'más' ezen a bolygón. Úgyhogy felejtsd el ezeket a szavakat és, hogy ezekre hivatkozz. Csak az idődet és az energiádat pazarolod vele. Vannak emberek, aki lábak nélkül születtek, mégis megtanultak műlábbal élni és kilométereket lefutnak velük. Mert akarták. Mert a teljességre vágytak, ami embernek megadathat és ebben benne van a futás lehetősége is. Mások lábakkal élnek, de még 500 métert sem futottak életükben. Mi teszi a különbséget? Ha bármikor megtehetem, akkor majd 'bármikor' megteszem. A bármikor azonban a legszürkébb, legragacsosabb, legalattomosabb dolog a világon. Testvére a 'majd', a 'talán', az 'egyszer'. Óvakodj tőlük, kerüld el őket jó messzire.

Emlékszem, régebben volt, hogy felhívtak telefonon, vagy eljöttek hozzám emberek konzultációra és beszéltek a problémájukról. Én pedig annyira akartam segíteni, hogy elmulasztottam megkérdezni tőlük, Te mennyire vagy benne? Csak beszélgetni akarsz, vagy tényleg tenni is? Álmodozó vagy, vagy megvalósító? Mert csak a tettek visznek közelebb a vágyaidhoz, bármi is az. A tettek, amikben benne van a tökéletlenség kockázata, de csak ebben találod meg a tökéletesre-csiszolódás esélyét. Ami a haladás egyetlen módja. Ami nélkül csak rabolod a saját idődet, mások idejét... 

Annyi fölösleges programot futtatunk az életünkben, hogy szépen lassan a lényegtelen dolgok kitúrják a fontosakat. Már különbséget sem nagyon látunk közöttük. Szöszölünk-möszölünk napokat, heteket, hónapokat, éveket, egy életet olyasmikkel, amiknek semmi köze a számunkra fontos dolgokhoz, mindössze időtöltések, amik arra jók, hogy eltereljék a figyelmünket. De nem bánjuk, mert a fontos dolgok mély érzelmeket keltenek bennünk... azok megérintenek... azoknak neki kell alaposan állni... azt fel kell vállalni... és még a végén kiderül, hogy nem rólam mintázták a tökéletesség szobrát. És jaj, ha kiderül! Akkor aztán mi lesz!? Tényleg! Mi is lesz? Elárulom. Semmi. Mert akinek a szava igazán számít, akinek a véleményére tényleg adhatsz, az már túljutott ezen a felismerésen és teljes szívből szurkol neked. Az azt akarja, amit te. Bizonyítékot, hogy a világ egy jó hely, ahol helye van a csodáknak, és ahol az álmok igenis megvalósulnak. Úgyhogy bátran álmodhatsz magadnak bármit. Szebbet, nagyobbat, szerethetőbbet, boldogabbat. És akár azonnal bele is foghatsz a megvalósításába. Te meg te. A létező legjobb páros.

Segíteni szeretnél a gyerekednek? A szeretteidnek? A világnak? Akkor ne beszélj róla, hanem CSINÁLD. Szerezd meg magadnak. Mert csak akkor fogod tudni továbbadni, ha már a tiéd. Ehhez azonban rendet kell rakj magadban. El kell köteleződj a haladás mellett, hogy le tudj lépni a fékről. Neked. Magadnak. Magadért.