Az újévi fogadalmaink többségét szép lassan felőrlik a hétköznapok. Pedig akkor nagyon is komolyan gondoltuk, és teljes bizonyossággal hittünk benne, hogy véghezvisszük, a rutin, a megszokás azonban gyorsan visszaragadja életünk fölött az irányítást. 

A legrosszabb amit tehetünk, hogy azt hisszük, alkalmatlanok vagyunk rá, hogy változtassunk, és meg sem próbáljuk, csak azért, mert az a bizonyos felfokozott lelkiállapot, némi alkohollal megtámogatva elillant. A mindennapi feladataink, kihívásaink jellemzően változatlanok maradtak, természetes hát, hogy könnyebb a szokott módon menni, tenni tovább... A fogadalmak ugyanakkor nem véletlenül fogalmazódnak meg bennünk. Pontosan tudjuk, hogy itt lenne az ideje egy-két dolgot átírni. 

Az első hiba, amibe gyakran belecsúszunk, hogy túl sokat akarunk egyszerre. Az "idén minden másképp lesz” általánosítások helyett határozzunk el inkább csak egyetlen dolgot, de azt fogalmazzuk meg pontosan. Mi az az egy legfontosabb dolog, amin szeretnék változtatni. Miért fontos ez nekem és mi volt eddig, ami megakadályozott abban, hogy megvalósítsam. Mit kell megtanulnom ahhoz, hogy sikerüljön. Miben lesz más az életem, és milyen új érzéseket fog adni számomra, ha meglesz.  

Fontos, hogy ezekre a kérdésekre tudjuk a választ, mert a válaszok fognak erősíteni bennünket akkor, amikor nehézségek jönnek. Az okaink páncélként óvnak bennünket a sérüléstől, és amikor könnyebb lenne eltérülni, elég csak elővenni őket és máris tudni fogjuk a helyes irányt. Tudod, amikor az edzés napján fél méteres hó esik és te akkor is mész, ha hókotrón kell utaznod, vagy ha neked kell hozzá utat építened.

A másik gyakori hiba, hogy nem készítünk cselekvéstervet. A cél érdekében több aprónak tűnő feladatunk is lesz, melyek ugyanakkor fontos és elhagyhatatlan részei a megvalósítás folyamatának. Ezekre nem elég lelkileg készülni, terveznünk kell velük. Reggeltől estig, hétfőtől vasárnapig.

És végül a nagy mumus, a cselekvés. Ha csak a fejedben van meg minden, ami a sikerhez kell, nem fogod elérni, bármennyire is sokat gondolsz rá. Ha csak álmodozol a főnyereményről, de nem töltöd ki és adod le időben a szelvényedet, ezzel igencsak rontod az esélyeidet. Persze, lehetséges, hogy valaki más nyer, és egyszerűen neked ajándékozza a nyereményét. Ez az a szerencse-faktor, ami része ugyan az életünknek, de mivel nem tudsz vele tervezni, jobb ha nem erre építesz. Örülj neki, de ne várj rá.

Mindezek azonban semmit nem fognak eredményezni, ha a legfontosabbat kihagyod. Az elsőnél is elsőbbet. Hogy pontosan mi is ez, erre elmesélek egy történetet az életemből.

Sokáig 54-55 kg voltam, még két gyerek mellett is tartottam ezt a súlyomat. Aztán elkezdtek 'jönni' a kilók, végül 70 kilót mutatott a mérleg. Ez még nem digitális mérleg volt, úgyhogy lehet, kicsit több is voltam, mint 70, de én szó szerint leugrottam a mérlegről, amikor elérte a mutató ezt a számot. Persze, nem csak a mérleg volt, ami felhívta a figyelmemet arra, hogy durván eltértem a normálistól, a ruhám mérete ezt már jóval korábban jelezte. A 36-38-as mérettől a 42-44-ig eltelt azért 1-2 év...

Lehet, most azt gondolod, bár csak 70 kg lennék! Akkor most tűzd ki célul ezt. Vagy a 80-at. A jelenlegi testsúlyod 80%-át. Sok? Az. De mire ennek az írásnak a végére érsz, tudni fogod, hogy nem ez számít. Írd fel egy papírra, ha szeretnéd, de többet ezzel ne is törődj, mert attól egy fikarcnyit sem leszel formásabb, és leadni sem fogsz a súlyodból, ha ezt a számot nézegeted. 

Engem három dolog zavart igazán. Az, hogy szuszogva mentem fel az emelkedőn, hogy fájt a térdem, és, hogy olyan ruhákba kényszerültem, amik 'nem én voltam'. Mindez arról szólt, hogy átengedtem a gyeplőt a körülményeknek. A kövérségem volt a főnök, nem pedig én. 

Az első, amit tettem, hogy megvizsgáltam a szokásaimat. Mit eszem, iszom, mikor és mennyit? Néhány napig csak figyeltem magam és közben a miértjeimhez is közelebb kerültem. Igazán tanulságos tud lenni, amikor megfigyeled, milyen érzéseket kelt benned például egy frissen sült túrós batyu elfogyasztása és rájössz arra, hogy ezzel mit is kompenzálsz. Nem kapom meg ott, elveszem itt. Jó alkalom, hogy azzal a 'mással' elkezdj foglalkozni.

Ugye, már kezded érteni, hogy a számoknak itt semmi jelentősége. Egy dolog számít, hogy szembe mersz-e nézni mindazzal, amiből a saját életedet nap, mint nap összegyúrod. Hogy szemet hunysz a valódi problémáid fölött, és a homokba fúrod a fejed, vagy helyette rámutatsz és elkezded szépen sorjában megoldani őket. Hogy szereted-e magad annyira, hogy teszel magadért, hogy elfogadod-e azt, hogy csak akkor tudsz másoknak, a gyerekednek, a szeretteidnek is valóban segíteni, ha te rendben vagy. Különben csak egy rossz mintát adsz tovább. Azt, hogy nem megoldok valamit, nem gyökerestül kigyomlálom, ami nem illik a kertembe, csak szórok rá időnként egy kis gyomirtót.

Hajdanában ki lehetett kergetni a világból azzal a mondattal, hogy "a problémád nem a problémád". Mert nem értettem, hogy mit jelent és egy frázisnak tartottam, amit lehet pufogtatni. Nekem pont ez a 70 kg kellett hozzá, hogy megértsem a jelentését és hálás legyek érte, hogy megadta az okot arra, hogy szembe nézzek önmagammal. Minden más, a megfelelő étrend, a testmozgás ugyan elengedhetetlenek hozzá, de ezek már a cselekvésterv részei. 

Nem könnyű. De kaptál az életedben bármi fontosat könnyen?

Életünk egy részét azzal a reménnyel a szívünkben éljük, hogy majd  amikor 'megérkezünk', amikor mindenünk meglesz amiről ma álmodunk, na, akkor végre hátradőlünk, és élünk gondok, terhek nélkül, mint a mesebeli királylány és királyfi, boldogan, míg meg nem halunk. De ez a 'megérkezés' csak nem akar eljönni és idővel kezdjük elveszíteni a hitünket. Pedig csak a fókuszunkon kell egy kicsit állítanunk és minden a helyére kerül.

Valójában az a 'megérkezés', ami együtt jár azzal, hogy elfogy a tenni, tanulni valónk, nem létezik az életben. Hisz az életnek pont ez a lényege. Az örök mozgás, változás az, ami táplálja a fejlődést. Ezért amíg élünk, úton vagyunk. Amíg úton vagyunk, addig élünk. Hol komótosan haladunk, hol sietve, hármasával szedve a lépcsőket, hol döcögve-bukdácsolva... Vannak ugyan állomások, pillanatok, melyek alkalmasak rá, hogy szusszanjunk és erőt gyűjtsünk, ünnepek, amikor a sodrás lelassul kissé, de az élet eközben is áramlik tovább. Mire kettőt pislantunk, már egészen megváltozhat körülöttünk minden... Ahogy a folyómeder változik...

Életem első rafting kalandja sokat segített, hogy ezt elfogadjam. Nem állítom, hogy értem is, de én az elektromos áramot sem értem. Nekem elég, hogy tudom, világítani fog a lámpa, amikor megnyomom a kapcsolót... Ott álltam neoprén ruhában és éppen arra készültem, hogy elmerülök a 3 fokos vízben. Ezt megelőzően még nem volt ilyesmiben részem, semmit nem tudtam a vadvízi evezésről, és fogalmam nem volt arról, hogyan lehet ezt túlélni, csak annyit tudtam, hogy ez már sok más embernek sikerült, ami azt üzente, hogy ez megcsinálható. Úgyhogy eldöntöttem, pontosan azt fogom tenni, amit a túravezető mond, hát, merültem. Ha már volt ilyen élményed, tudod, hogy csak az első másodpercek borzongatóak, ami után ki sem akarsz jönni a vízből, mert nincs annál jobb, mint a víz felszínén lebegve-csorogni az áramlattal. Aztán beszálltunk a kenukba és itt jött a második nagy lecke. Az evezést ugyanis nem hagyhatod abba egyetlen pillanatra sem. Akkor sem, amikor jön a zúgó és elkerekedő szemmel nézel a hullámokba, akkor sem, amikor mindenütt csak sziklák, és nem látszik, merre van az előre. Én csináltam. Ahogy tanították. És működött. Zanzásított élménycsomag volt az egész túra, és ha úgy indultál is, hogy gondjaid vannak az életed bármely területén, a végére garantáltan olyan tiszta fejjel tudtál ránézni, mint az a víz, amivel kilométereken át szemeztél.

Az ÉLET az út maga. Az út segít hozzá, hogy működjenek az érzékszerveink, hogy bekapcsoljanak a reflexeink, hogy az újabb feladatok által újabb tudást szívjunk magunkba, amit aztán továbbépíthetünk, csiszolhatunk. Az út által fejlődünk, gyarapszunk és teljesedhetünk ki, és út közben találjuk meg az építőkockákat is, melyek segítségével esélyt kaphatunk, hogy építsünk valamit, ami az élet örökös mozgása közepette tovább élhet, mint mi magunk. Ami templomként magasodik majd rövidke utunk fölé. Ezért ne azt kutasd, hogyan tudnál lecövekelni, hanem tanulj meg a folytonos változással együtt mozogni.

Az úton mindig vannak dolgok, amik eltéríthetnek. Sokszor pont azért, mert már annyira meg akarunk érkezni, hogy rámondjuk olyasmire is, hogy 'igazi', ami nem az. Egy kapcsolat... egy munka... az a lakás... az a cipő... Most még pici, szögletes  és pöttyös, de én hiszem, hogy egyszer majd nagy, kerek és csíkos lesz... Egyszer... Ha majd én segítek... Ha én okosabb leszek... Ha én megcsinálom... Ahelyett, hogy továbbmennénk és megkeresnénk azt, aki, ami MOST kész velünk tartani. A kanyarok is azért vannak, hogy bejárjuk őket. Mindegyik hozzátesz valamit ahhoz a bölcsességhez, ami segít a saját utunkon haladni. Amit nem tudunk átvállalni más helyett. Csak belefáradni tudunk annak a terhébe, amit másnak kellene cipelnie, pazarolva az értékes energiánkat. Miközben a megfelelő emberekkel, dolgokkal összekapcsolódva igazi csodákat teremtenénk. Csak menni kellene tovább... A 'valódi' dolgok nem azzá lesznek, valamikor, egyszer, hanem már most azok. Építenek, erősítenek, miközben csiszolódnak-csiszolódunk, formáljuk egymást. Ahogy a meder megváltoztatja a folyó vizét, a folyó pedig alakítja medrét...

Az életünk a keresésről is szól. Arról, hogy megkeressük azokat az embereket és dolgokat, amik által azzá válhatunk, akikké válni szeretnénk. Bár lehet, időről, időre újakat kell beengednünk az életünkbe, hogy képesek lehessünk továbblépni, kiteljesedni... A fejlődésünknek ez is a része. 

Közeledik az év vége, és mi hagyományosan úgy vagyunk programozva, hogy az évnek ebben a szakaszában többé-kevésbé 'kieresztünk'. Ezért az energiaszintünk is megfogyatkozik, fáradtabbak, ingerültebbek vagyunk. Ilyenkor azonban a legkevésbé sem önmagunkkal és a töltődéssel törődünk, és mert a 'tökéletesből' nem akarunk engedni, az utolsó pillanatig hajtunk. Hogy padlótól a függönyig csillogjon a lakás, hogy a karácsonyfa alatt minél több ajándék legyen, és a terített asztal sem az igazi, ha nem sorakozik rajta hatféle sütemény. És ahogy fogy az idő az ünnepekig, úgy válunk egyre frusztráltabbakká. Ilyenkor minden önmagunknak tett ígéretünket elfelejtünk, és bár 'békés ünnepekre' készülünk, bárkire képesek vagyunk ráacsarkodni egy parkolóhely miatt vagy mert a legjobb portékát készül épp elhalászni előlünk. Pénzt költünk olyasmikre, amik majd egy szekrény mélyén fognak porosodni és teljesen kifordulunk önmagunkból, pedig a lelkünk mélyén tudjuk, hogy az ünnep nem ezektől a külsőségektől lesz valódi, ahogy jól ismerjük azt az üresség-érzést is, ami ünnepek után ránk zuhan. Nem véletlen, hogy a január az influenza hónapja... 

Volt egyszer egy tündéri hörcsögpárunk, és Sziporka vemhes lett. Gondoltuk, hogy születni fog jó néhány kis höri, de annyi született, hogy elképzelni sem tudtuk, hogyan fértek el annyian abban a picike testben. Az első 1-2 hétben még a házuk rejtekében maradtak, de egyre aktívabbak lettek. Az anya pedig szorgosan terelgette őket vissza az alomba, míg végül egész nap mást sem csinált, mint fogdosta össze a szétszéledt apróságokat, miközben egyre idegesebb lett és ijesztően lesoványodott. És amikor egyszerre láthatóan is ráébredt, hogy ez nem csak lehetetlen, de fölösleges is, hiszen a kicsik már tökéletesen önállóak, visszavonult, hogy végre kipihenje magát. 

A könyvespolcokban az a jó, hogy tudnak várni. Ahogy az ablakok is...

Az ünnepi készülődés lényege épp az lenne, amit a róka tanított a kis hercegnek. Hogy a várakozás ideje alatt a szívünket öltöztessük díszbe. Hogy képes legyen megnyílni és 'meglássuk' általa azt, amit a hétköznapok zajában egyébként nem veszünk észre... Ami a szemnek láthatatlan.

Gyakran épp akkor vagyunk képesek meglátni a lényeges dolgokat, amikor azokat könnyedén szemléljük. Egyszer a párom tréfálkozva megjegyezte, hogy én biztosan az a fajta gyerek voltam, akinek mindig, mindent, ami felkeltette az érdeklődését, meg kellett fognia... És abban a pillanatban összekapcsolódott a cselekedet és ez a lényeglátó megállapítás, és egyszeriben világossá vált, hogy igen, nekem erre mindig is szükségem volt. Mert teljességgel 'benne lenni' valamiben számomra mindig is azt jelentette, hogy az összes érzékszervemet használom, ezért nem csak a látható, hallható dolgoknak volt üzenete számomra, hanem a tapintható, ízlelhető, szagolható információknak is. Sőt, annak a bizonyos 'hetedik érzéknek' is, amit a házi kedvenceinknél, olyan természetesnek veszünk, pedig mi is rendelkezünk vele, csak épp a felnőtté válás útján sokat veszítünk belőle. Mert miközben túlélni igyekszünk, elsajátítunk egy szelektálási módot, ami együtt jár azzal is, hogy bizonyos képességeinket 'kikapcsoljuk'. De sajnos nem mindig szelektálunk jól, mert dolgoktól megválni nem könnyű feladat. Ha az lenne, soha nem telnének meg a gardróbjaink és nem vennénk újabb bútorokat. De még attól a kis kék mintás fölsőtől is nehéz megválni, amit két éve nem vettem fel, vagy a harmadjára sarkalt csizmámtól, nem hogy egy szokásunktól...

Volt egyszer egy mobiltelefonom, aminek sorra lepotyogtak a nyomógombjai, de volt egy tucat érvem, miért nem akarom lecserélni. Egy részük logikus, másik részük szívhez szóló, de mind nagyon is ismerős emberi érvek voltak. És micsoda érzéketlen dolog lenne ezeket semmibe venni! És ki akarna érzéketlennek tűnni akár csak maga előtt is!? Ezért inkább fogjuk és cipeljük a már feleslegessé vált dolgokat még akkor is, amikor már túl sok, már túl nehéz, és egyre jobban görnyedünk alatta. A magyar nyelv nagyon szemléletes a szóhasználatában. Amikor azt látjuk, hogy valakinek gondja van, azt mondjuk rá, hogy 'nehéz terhet cipel'... És ha megnézzük az illető testi jeleit, láthatjuk, hogy mindez valóban testet is ölt. Hajlott hát, beszűkült mellkas vagy a lassan népbetegséggé váló porckorong sérv... Mintha ténylegesen ott lenne az a teher, mintegy zsákot cipelve a hátunkon vagy a karjaink között ölelve azt szorosan. Pedig ezt a zsákot le is lehetne tenni, de legalábbis szép fokozatosan kiüríteni...

Miért olyan nehéz ez? Attól, hogy amikor a mélyére nézünk, elkezdünk érzelmekkel tekinteni a tartalmára. Mert az énem egy darabjához kötődik... Mert megszoktuk a jelenlétét... Mert életünk egy fontos szereplőjéhez kapcsol bennünket... Mert kaptam tőle és sokszor bizonytalanok vagyunk, hogy adtunk-e viszont mi is eleget... Ezek az érzelmek felkavarják a bennünk szunnyadó emlékeket, azokat is, amiket még nem dolgoztunk fel, és azokat is, amik szembenézésre sarkallnak bennünket önmagunkkal, a tetteinkkel és az életünk olyan tényezőivel, amivel kényelmetlen szembenéznünk. De mi alapvetően kerüljük a kényelmetlenséget és békére törekszünk, ennek azonban, mint mindennek, ára van. Vagy úgy fizetjük meg, hogy megtanulunk egy egészséges párbeszédet önmagunkkal és a környezetünkkel, vagy hallgatunk róla és a zsákunkba gyömöszöljük... Mert ebben a zsákban nem csak a pici rékli van benne, aminek a gallérját még a Nagyi hímezte, ezért kegyeletből megtartottuk, hanem a szokások is, amiket megörököltünk, reflexek, amiket eltanultunk, elvárások, amik nem igazodtak a személyiségünkhöz, mégis keretet szabnak az életünknek, félelmek, amiknek nem ismerjük pontosan az eredetét, tekintély, amit nem a kiérdemelt tisztelet, hanem a tradíciók mozgatnak, és bűntudat, mert hibáztam, mert nem feleltem meg valaki másnak, mert ki mertem állni önmagamért. És találunk benne jó adag bizonytalanságot, szégyent, bizalmatlanságot... Mindazt ami a múlt, de mi fogtuk és átemeltük a jelenbe, ezért meghatározza a jövőnket is.

Elengedni valakit vagy valamit nem azt jelenti, hogy attól kezdve nem létezik, hogy rá sem nézek, vagy szóba sem állok vele, mert haragszom rá. Amíg haragszom, nem tudom igazán elengedni, mert a feldolgozatlan, lezáratlan érzések hozzá kötnek. Elengedni azt jelenti, képes vagyok becsukni az ajtót úgy, hogy nem akarok visszalépni, hogy még belessek a kulcslyukon. Hogy hagyom eltávolodni anélkül, hogy kapaszkodnék belé, hogy elfogadom, hogy az utunk különvált. Elengedés nélkül nincs továbblépés, mert amíg a kezem nem szabad, addig új dolgot sem vagyok képes megragadni vele. Amíg a figyelmemet, a gondolataimat, az érzelmeimet leköti valami, addig nem tudom magam megnyitni valami újabbnak. Egy megváltozott helyzet új tudást igényel, új szerepkör megformálását, ami csak egy 'új énnel' lehetséges. Ehhez azonban el kell engednünk a régit, ahogy a kígyó, levedli szűkké vált bőrét.

Meg kell értsük és a lelkünk legmélyén is el kell fogadjuk, hogy elengedni nem érzéketlenség, nemtörődömség, nem a kegyelet hiánya, ahogy meg kell bocsátanunk magunknak a tökéletlenségünket is. Ami a feladatát beteljesítette azzal, hogy segítségével megtanultunk valami fontosat, ezzel teljesértékű elemévé vált az életünknek. A tiszteletünket azzal fejezzük ki leginkább, ha hagyjuk tovább menni a saját útján, miközben tovább építjük azt, amit kaptunk tőle. Csak ily módon tudunk valódi értelmet adni a létezésének is.

Idő. Ami nem adható, vehető, cserélhető... Mindannyiunk napja 24 órából áll, amiben különbözünk, hogy ezt hogyan osztjuk be, mivel és hogyan töltjük. Amikor legelőször hallottam a gondolatot, hogy mindig arra van időnk, amire szeretnénk, hogy legyen, hevesen tiltakoztam. Hiszen ezt, meg ezt KELL csinálnom, ahelyett, hogy azzal, meg azzal foglalkozhatnék! Ma már tudom, hogy azért gondolhattam így, mert engedtem, hogy a körülményeim alakítsák az életemet, így az valóban nem arról szólt, amit én szeretnék, sokkal inkább arról, amit mások. Nehéz ezt megérteni, elfogadni addig, míg önmagunkat, önnön érzéseinket nem ismerjük igazán és nem tiszteljük kellőképpen. Amíg nem tanulunk meg előre tekintve építkezni, tenni magunkért, az álmainkért. Amíg minden és mindenki fontosabb lehet, mint mi, saját magunknak. 

Létezik azonban valami, ami mindig tiszta és őszinte visszajelzéseket ad arról, hogy jó irányba tartunk-e. Ez nem más, mint a tudatalattink, az agyunknak az a területe, ahol minden emlékünk és az azokkal kapcsolatos érzéseink elraktározódnak. A tudatalattink nem olyan, mint a barátnőnk, aki nem biztos, hogy megmondja, ha az a keresztben csíkos ruha nem előnyös, vagy hogy az a plusz 5 kiló, ami az elmúlt hónapokban 'felugrott' ránk, bizony látszik. A tudatalattink szókimondó és nyers őszinteséggel az arcunkba mondja azt is, amit nem akarunk hallani, ha hazugságon kap, mert olyasvalamit mondunk, csinálunk, ami szöges ellentétben áll a valódi érzéseinkkel.

Persze, ezt nem szeretjük, ezért megpróbáljuk 'letiltani', mintha azzal minden egycsapásra helyére kerülne. Mint amikor a fájdalom okával nem törődve, csak bekapkodjuk a fájdalomcsillapítót. Nem látom, nem érzem, akkor nincs is. Briliáns álcákat fejleszthetünk, amivel bárkit megtéveszthetünk, de a tudatalattinkat nem tudjuk. A feszültség pedig, amit ez a folyamatos ellenállás és a harmónia hiánya táplál, előbb-utóbb annyira megterheli a szervezetünket, hogy megbetegszünk. Hát, kevés olyan terület van manapság, ami ennyire megosztó lenne, mint pont ez. Van aki az Univerzumra mutogat, van aki Istenre, mások a véletlenre, vagy a körülményekre, arra a sok méreganyagra, amit megeszünk, megiszunk, belélegzünk. De, bár ez utóbbiak valóban árthatnak nekünk, a legnagyobb méreg mégis az, amit az érzéseinkkel csepegtetünk magunkba nap, mint nap. A gőg, az elfojtás, a harag, a dac, az elvárásaink által... Ahhoz, hogy ezt észrevegyük, nem kell 'hinnünk' semmiben, mindössze nyitott szemmel, szívvel, őszintén élnünk.

A döntések részei az élet folyamatainak, melynek így vagy úgy, de mi is szereplői vagyunk, nem mindegy azonban, hogy a saját, vagy mások szabályai szerint születnek. Mert ha a döntéseink ellentétben állnak az érzéseinkkel vagy a saját szabályainkkal, akkor magyarázhatjuk ezt bárhogy a tudatalattinknak, az elég dörzsölt ahhoz, hogy pontosan tudja, mi történik. Mindaz, ami nem épít bennünket, mégis hagyjuk, hogy jelen legyen az életünkben, mint azok a döntéseink is, amik végrehajtását tologatjuk, csak lekötik a figyelmünket, a gondolatainkat, és elszívják az értékes energiánkat. Hiszen fejben dolgozunk, 'agyalunk' rajtuk, és ez is munka a javából. Eredménye azonban nincs, ezért töltekezni sem tudunk belőle, kezdetben mindössze annyit érzékelünk, hogy érthetetlenül fáradtabbak vagyunk. Különösen, ha még alibi munkába is merülünk, és úgy teszünk, mintha az lenne a létező legfontosabb, pedig csak arra jó, hogy időt nyerjünk. De mivel időt nyerni sem lehet, az fogy rendületlenül, amit szintén feszültségként élünk meg. A bennünk halmozódó feszültség pedig szó szerint feszülést okoz a testünkben, az izmainkban. Köss egy madzagot egy ujjpercedre, mint egy gyűrűt és szorítsd meg csak fél percre. Ennyi idő is elég, hogy hass a keringésére. De mi napokat, éveket töltünk szorongatva a gyomorszájunkat, beleinket, a koszorúereinket, gerincünket, a tüdőnket és egyéb létfontosságú szerveinket. És közben reménykedünk. Én más vagyok, ezért rám ez nem hat.

Sokszor elhangzik spirituális gondolkodásra nyitott emberektől a betegségek kapcsán az is, hogy 'kaptuk'. Mintha valaki büntető cédulákat osztogatna! Ez az, amitől a kevésbé fogékonyak, ha volt is bennük nyitottság a holisztikus szemléletre, azonnal bezárkóznak. És ez érthető is. Amit 'kaptunk', az egy csodás bolygó az ÉLET csodájával, aminek része a mi csodás szervezetünk, az öngyógyítás és a folyamatos tanulás képességével. Megannyi lehetőség, amit használhatunk, amivel élhetünk. És ha spirituális dimenziókban is kalandozunk, találkozhatunk egyéb rácsodálkozni valókkal is, de egyik sem lehet ok arra, hogy a saját felelősségünket az életünk alakításában bárki vagy bármi másra áthárítsuk. A betegségeinket, bármi is az, saját magunk idézzük elő azzal amit teszünk és nem teszünk, ahol a vírusok, mérgek, beleértve a laktózt, a parlagfüvet és egyéb mumusnak kikiáltott szereplőit az életünknek csupán 'kapcsolók', amik azt az adott időben élesítik.

Élhetjük az életünket úgy is, hogy mindezt tagadjuk, és mindig keresünk egy rajtunk kívül álló okot, de ha visszatérő testi panaszaink vannak, ha nem érezzük magunkat a helyünkön, ha folyamatos rossz közérzettel küzdünk, érdemes megpróbálkoznunk más módszerrel is. Reménykedés helyett biztosabb, ha szánunk figyelmet és időt önnön értékeink megismerésére és képessé válunk azokat tisztelni. Így meg fogjuk válogatni azt is, hogy kinek és minek adunk mindebből; figyelmet, időt, energiát, tudást, és olyan döntéseket fogunk hozni, amiket szintén az önmagunk és értékeink iránt érzett tisztelet motivál. Mindenekelőtt azt kell átgyúrnunk magunkban, hogy mik a prioritásaink. Ez egy hosszabb munka saját magunkkal, aminek eredményeképpen egy nagyon tiszta és világos rendezői elvet tudunk követni, ami harmóniával párosul. Ha a világban nem is hallgat el a csatazaj, bennünk megteremtődik a béke. A tudatalattink is 'elhallgat', hiszen nem lesz oka megszólítani bennünket. 

Ezért ahelyett, hogy elzárnánk a tudatalattink tartalmát, jobb, ha időnként tudatosan hagyjuk megjelenni. Hogy mindazt amit érdemesnek tartunk, leporolhassuk, az had ragyogjon teljes fényében, amire pedig nincs már szükségünk, mert megtanultuk belőle a leckét, attól megköszönve a segítségét, megválhassunk. 

 Ha tetszett ez az írás köszönöm, ha lájkolod és megosztod.