Mindig éreztem, hogy bennem egy NŐ lakik. És hamar kezdtem felfedezni a határait is. 

Azzal kezdődött, hogy imádtam a ruhákat és a cipőket. Persze, kicsiként még Anyukámét. A pöttyöset, a csíkosat, a muszlint, a selymet... Mindegy volt, csak bele lehessen bújni. Beöltöztem és kitaláltam hozzá valamilyen szerepet. Hamar hozzászoktam, hogy ez a felnőtteknek is tetszik, elhalmoztak dicsérettel, én ettől pedig még jobban szárnyra kaptam. Énekeltem, szavaltam hozzá és bárkivel lazán szóba elegyedtem...

De az óvodában ez már nem mindenkinek tetszett. Az óvónők szerették volna, ha más is szóhoz jut mellettem, ha nem mindig én vagyok a középpontban, ezért megállás nélkül panasz volt rám. Így aztán ami korábban 'édes' volt, egyre kényelmetlenebbé vált a szüleim számára és megpróbálták a lobogó lángnyelveimet kicsit leszabályozni..

De ki tudhatta, mi is az a 'kicsit', amikor az én lángjaimról volt szó, azokról, amik ráadásul kifejezetten rosszul tűrtek mindenfajta szabályozást. Úgyhogy egyszer világgá is mentem. Na, nem igazán, mert ahhoz nem volt merszem, csak úgy csináltam, mintha, és elbújtam a garázsban, a kocsink ülése alatt. Hallottam, ahogy keresnek, aztán egyszer csak elcsendesedett minden. Kiderült, hogy Apám felfedezte a rejtekhelyem, de Ő is tudott úgy csinálni, mintha... Mert nem kerestek, végül unalmassá vált a kuksolás azon a szűk helyen, és előbújtam. És míg én azt is gondoltam, ez igazán kegyes gesztus lesz a szüleim felé, ők, és különösen Apám tenyere nem így gondolták.

Engem azonban nem olyan fából faragtak, aki meghátrál, úgyhogy általános iskolába lépésem is azzal kezdődött, hogy a szüleim rendre pironkodva ültek a fogadóórán. Mivel jól tanultam, és mindenből ötösöm volt, nehezen lehetett rám húzni, a 'rossz gyerek' jelzőt, de mindenképp 'problémás' gyereknek számítottam. Ekkor határozták el a szüleim, hogy stratégiát váltanak és beírattak hittanra.

Addig semmi tudatos kapcsolatom nem volt Istennel, de ez egy csapásra megváltozott. Lett egy szuper társam, aki mindig velem volt, akivel megbeszélhettem a gondjaimat, akinek kérhettem a segítségét... Sóvárogtam egy testvérre, és lám, megkaptam Istent és az Ő fiát. Lelkes voltam és lelkesen vetettem bele magam a hit tanulmányozásába. Megtanultam befelé fordulni, magamra figyelni. Áldásnak éltem meg a békét, amit mindez hozott a lelkembe. De a szüleimet megrettentette ez a változás. Ők nem apácának szántak engem, csak szerettek volna egy kicsit megzabolázni, úgyhogy az elsőáldozást követően visszatereltek a 'normális' iskolások életéhez és szombatonként nem hittanra mentem azután, hanem különtornára. De az útravaló, amit azokban az időkben kaptam, velem maradt.

Akkor léptek az életembe a fiúk. Legalábbis akkor figyeltem fel rájuk és az udvarlásukra. Persze, ezek eleinte inkább voltak civakodások, de határozottan az érdeklődést jelezték. És én szerettem. Mi több, folyton kiprovokáltam a figyelmüket. De amikor egyszer vörös nyakkal érkeztem haza, mert agyoncsókolgatott az egyik 8 éves, Apám elém jött az iskolához. Jól látta, amint egy kismacska a farkincáját magasra tartva, fejét hátraszegve kilép a kapun, a kandúrfalka pedig utána, miközben ő vadmacskákat meghazudtoló elszántsággal, lassan, kiélvezve a pillanatot vonul előttük. Apám azonban nem fogadta büszkén duzzadó kebellel, hogy ez a macskaféle pont az ő kislánya, inkább volt egy várát védelmező lovag, aki kardját is kész használni. Végül a főkolompos egy vörös füllel és pedig némi sarokban térdeléssel megúsztuk.

Bevallom, Apám haragjától sokáig féltem, de erre a történetre mégis inkább úgy emlékszem, mint (még) hártyavékony karmaim próbálgatásának, nővé válásomnak egyik jelentős állomására.

Mérnök szülők gyerekének lenni együtt járt azzal, hogy előbb ismertem meg a diódát és az áramkört, mint a szorzótáblát. De az élet nem csak fekete és fehér, 0 és 1-es, ahogy erre nekem is rá kellett jönnöm.

Őseink még vadállatokkal harcoltak, de miközben az evolúció csúcsragadozókká emelt bennünket, kaptunk egy nagyobb talányt a mamutoknál, az ego-t. Hogy túléljünk, modern kori túlélési technikák fejlesztésébe fogtunk, az egyik ősi túlélési reflexünket azonban máig megőriztük, mindössze átkódoltuk. Megfigyeltük ugyanis, hogy az új dolgok érkezése, a változás, nem mindig jár együtt jó érzésekkel, ezért első látásra jó taktikának tűnhet, hogy ezeket egyszerűen kizárjuk az életünkből, és inkább elrejtőzünk előlük.

A menekülésnek ezer arca van, elsőre nem is mindig ismerünk rá. Ilyen például a negatív szemlélet is. Régebben azt gondoltam, ha nem mutatok rá minduntalan a rossz dolgokra, a hamisságra, azzal megkérdőjeleződik a józanságom, és a 'bölcsességem' és kívülről olyanná válok, mint aki csak üldögél buta-naivan egy rózsaszín felhő szélén. Aztán láttam embereket, akik megcsináltak dolgokat és olyanokat is, akiknek 'csak' véleményük volt és rájöttem, hogy az képes hiteles maradni, aki példát mutat azzal, amit csinál, és ahogy azt csinálja. Pedig mennyivel könnyebb belebújni a bölcselkedő és kritikus szerepébe, mint megcsinálni valamit és szembenézni az eredményével. Mert ha megcsinálom, akkor hibázhatok... Ha hibázom, akkor nem vagyok 'tökéletes'... Akkor rá kell néznem valamire, amire lehet, nem akarok... Amit talán már mélyen el is temettem magamban, és fájna elővenni... Még az is lehet, hogy ellágyulnék, amitől olyan lennék, mint aki meztelen... Mert 'belém látnának'... Esetleg konfrontálódnom kell, ami kényelmetlen... De ezt nem akarjuk, ezért egyre hangosabbak vagyunk, hátha ettől hihetőbb lesz az alibink.

A dolgokat többféle nézőpontból lehet vizsgálni és az érzelmeinknek is van egy sajátos módja, ahogy működünk. Amikor jól érezzük magunkat, mert jó élmények érnek bennünket, amikor megtelik a lelkünk szeretettel, hajlamosak vagyunk a világot is ezen a szűrőn keresztül szemlélve mindenben a szépet, a jót meglátni. De amikor épp 'minden összejött', amikor az élet a csúnyább arcát mutatja felénk, hajlunk rá, hogy ezt fogadjuk el valóságnak.

Az igazság azonban az, hogy az életben mindig, minden jelen van. A fekete és fehér mellett a színek milliónyi árnyalata. Amit azonban épp 'látunk' belőle a tapasztalataink és az adott lelkiállapotunk szűrőjén keresztül, az mindössze egyetlen szín erről a végtelen palettáról. Ezért a testi-lelki jól-létünk, az egészségünk szempontjából célravezetőbb, ha megfordítjuk a dolgot, és ahelyett, hogy a külső történésekre hagynánk magunkat és mindössze csak lereagálnánk az eseményeket, kezünkbe vesszük az irányítást és tudatosan megteremtjük magunkban a számunkra megfelelő lelkiállapotot, azt a 'szűrőt', amin keresztül az építő dolgokat 'láthatjuk'.

A pozitív szemlélet aktív, cselekvő hozzáállás. Azt jelenti, hogy amikor választhatunk, hogy melyik oldalra helyezkedünk, akkor ahelyett, hogy a fejünket fogva búslakodnánk az éppen rossz dolgok felett, hogy mély depresszióba süllyedve sajnálnánk magunkat, inkább továbblépünk, és ha nem találjuk meg készen ami fontos számunkra, akkor megteremtjük. Ez nem azt jelenti, hogy megszűnnek bizonyos dolgok 'rosszak' lenni, és azt sem, hogy innentől fogva lila köd száll ránk, amin át nem látjuk az irigységet, a gonoszságot, az önzést és könnyebb lesz, ha veszteség ér, azt jelenti, hogy tudok róla, látom, de nem ezt akarom nézegetni. Mert nem érdemli meg a figyelmem. Mert nem segít. Mert csak lehúz. Mert haragot, gyűlöletet gerjeszt és elveti a kételkedés magját bennünk. És pont ez az, ami ködöt von a gondolataink köré. De ez a köd ólmos, szürke és ragacsos. Ha egyszer belekeveredtél, nehezen enged el.

Ha azonban feltöltőd magad pozitív képekkel és hozzájuk kapcsolódó érzésekkel, képes leszel mosolyogni is. A mosoly pedig a legtökéletesebb túlélési technika. Mert ha mosolyogsz, lesznek akik visszamosolyognak és ez már önmagában elég lehet, hogy kellemesebbé tegye a napodat. De a mosoly ennél sokkal többet is ad, olyan lelkiállapotot eredményez, amiben könnyebb megőrizni a hited, mert fényt gyújt a szürke ködben. Ilyenkor sem a dolgok változnak meg, te változtatsz. Azzal, hogy átállítod a fókuszodat, képessé válsz irányt változtatni, és a passzivitásból máris aktív cselekvővé válsz. Ahogyan a vezetésnél is tanítják, hogy ne az út szélét nézd, hanem azt, ahová tartani szeretnél. 

Bármilyen jól esne olykor az egonknak a világ fájdalmát is magunkra venni, hogy együtt érző emberek szimpátiáját elnyerjük vele, ez egy tiszavirág életű 'jutalom', ami sehova nem visz bennünket. Ettől ugyanis sem a mi életünk, sem a világ nem lesz se jobb, se élhetőbb, csak időt veszítünk, amit termékenyebb dolgokra is fordíthatnánk.  

Ha kételkedsz abban, hogy ez neked is működik, próbáld ki és kezdd a napod mosolygással. Akár a tükör előtt. Nem úgy, hogy elhúzod a szád és nézed magad, várva a hatást, hanem úgy, hogy közben kicsit munkálkodsz is magadon. Mosolygás közben felidézed magadban azokat a helyzeteket, amikor szívből mosolyogtál, és megpróbálod 'ellesni" saját magadtól azt a szívből jövő mosolyt.

A túlélési technikákkal egy baj van. Ahogy nem tudunk egyszerre belégzést és kilégzést végezni, egyszerre lazítani és feszíteni, ezek közül is választanunk kell, melyiket alkalmazzuk.

Az egyik dolog, amit sokáig nem értettem, idősebb emberek miért emlegetik annyit a korukat. Egészen addig, míg magamat is egyre többször kaptam ugyanezen. Így volt ez három évvel ezelőtt is, amikor úgy döntöttem, hogy elhagyom az ismerős utat és elindulok egy még ismeretlenen. Mert  egyszerűen nincs időm tétovázni. 

Ahogy telnek az évek, úgy válik egyre értékesebbé mindaz, amit 'fiatalon' még olyan természetesnek tartunk... Így az idő és az egészség is... És attól, hogy meghalljuk annak a bizonyos órának a ketyegését, másképp kezdjük nézni a világot is magunk körül. A külsőségek helyett egyre inkább a valódi tartalmak válnak fontossá, melyeket nem a kívülről sugallt elvárások, hanem a belülről is megtámogatott, saját értékrendünk szerint választunk meg, mert egyre inkább áhítjuk, hogy valami fontosat, értékeset kiragadjunk ebből a nagy egészből, és ott hagyjuk rajta a saját lenyomatunkat. Már nem csak elképzeljük, hogy létezik, halljuk is a 'belső hangunkat', és ha azt mondja, ez a 'te utad', tudjuk azt is, hogy rá kell lépnünk. Hogy miből tudjuk? Ha figyeled a jeleket, egy idő után ez már nem kérdés. Egyszerűen TUDOD.

Munka. Valahogy rosszízű ez a szó, mert a muszájt sugallja, pedig nem kellene így lennie. Mert amikor nem azt csináljuk, vagy nem azért, amit igazán szeretünk, ha csak állunk a 'pénztermelő gépsorban', minden nappal egy darabot elveszítünk magunkból. Amikor nem a legbelső, legvalódibb vágyainkért dolgozunk, nem vagyunk mások, csak egyfajta robotok, akiket mások álmainak végrehajtására programoztak.

De ahogy fogy az időnk, rájövünk, hogy ez az egyetlen, amire mindig is szükségünk volt. Mert csak az idő az, ami határt szabhat a lehetőségeinknek. Mert amíg van belőle, addig megtanulhatjuk, megcsinálhatjuk. Addig bármikor elővehetjük az álmainkat azzal, hogy valósággá formáljuk.

Hol kezdődnek az álmaink? Ott, ahol el tudunk vonatkoztatni attól, mi az ára... ami annyira fontos, hogy nem alkudozunk... amitől jóleső borzongás fut végig a hátunkon... ami ha szóba kerül, libabőrösek leszünk... amiről csillogó szemmel beszélünk... amitől könnybe lábad a szemünk... mert az egyik legfontosabb darab belőlünk.

Minden, ami valaha felépült, egy álommal kezdődött. Nem a körülmények vizslatásával, nem a problémák keresésével, hanem egy vízióval, egy képpel, egy vággyal. Ha neked még nincs, vagy elvesztetted, vagy elvették tőled, keresd meg. Mert attól fogva, hogy megtaláltad, minden építőkővé válik az életedben. Még ha egészen  kicsinek tűnik is, a te álom-katedrálisod épül tőle. Attól fogva könnyű lesz a reggeli felkelés, mert a TE napod kezdődik, a tested kinccsé válik, hiszen a leghűségesebb segítőd, a nehézségek pedig megszűnnek akadályok lenni. Az út többé már nem ködös, nem ijesztő, hanem színtiszta és egyértelmű. 

Emlékszel A holló meg a róka történetére? Egyszerűen így működik ma a világ. Ami fontos neked, arra vigyáznod kell. Óvnod, ápolnod, nevelgetned. Magadnak, magadért. 

Egy aprócska növény is képes tanítani valami fontosat... 
Csupa élénk színű virág volt, amikor megkaptam, amik aztán lassacskán elnyíltak, elszáradtak. És több mint egy éven át, ugyan szépen zöldelltek a levelei, de újabb virágnak nyomát sem mutatta. Egyszer aztán locsolás közben észrevettem, hogy telis-tele lett apró pici bogyókkal. Először annyira picikék voltak, hogy nem is néztek ki bimbónak, de 1-2 hét után már határozottan látszott, hogy ezek bizony azok és egyszer majd virágok lesznek. De mikor? És tényleg virág lesz belőlük? - nézegettem őket izgatottan minden nap.

Ismerős gondolatok… Hányszor szeretnénk mielőbb túlesni a 'munkán' és szüretelni az eredményt. De tényleg, mi is a munka? Az, amit mi általánosságban annak nevezünk? Vagy valami más, valami több?

A kis virágoknak még erősödniük kellett, tápanyagokat, meleget, napfényt kellett magukba szívniuk... Érniük kellett. Ez is munka. Zajban élő énünknek könnyű átsiklani felette, mert nem látványos, nem nagy csinnadrattával végbemenő folyamat, de fontos, mert nélküle elképzelhetetlen a fejlődés.

Így van ez velünk is. Olvasol valamit és semmi. Megcsinálod, semmi. Tanulsz, még mindig semmi. Aztán hallasz egy szót, egy mondatot, látsz, hallasz valakit vagy valamit, ami megnyom rajtad egy képzeletbeli gombot és egyszeriben megvan. Megszületik. Valami, ami addig csak ért, növekedett benned. Valami, amit addig megnevezni sem tudtál. Egy ötlet, tudás, elhatározás, pont az, ami tüzet csihol a szunnyadó parázsból a szívedben. Ami segít továbblépni egy lépcsőt, közelebb vinni a kiteljesedéshez.

Csak menj, csináld, tedd a dolgod. Bízz benne, hogy, bár kívülről nem minden pillanatban látszik az eredmény, belül, a sejtek szintjén folyamatos változás zajlik. Változás, ami meghozza a gyümölcsét, de amit sem átugrani sem sürgetni nem lehet. Mert az éréshez idő kell. Ahogy a virágomnál is több mint egy hónapig eltartott... Pedig csak egészen apró virágok...

És amikor itt az ideje, a türelem jutalma annyira természetesen érkezik, ahogy végül a zöld burkocskák kipattantak. Gyönyörű látvány fogadott. Dupla annyi virág mosolygott rám, mint amikor megkaptam.

Volt egy ismerősöm, aki, néhány évente költözött. Volt, hogy csak pár utcányira, de volt, hogy a város egy egészen másik részébe. Amikor megkérdeztem tőle, mi ennek az oka és honnan veszi hozzá az erőt, azt felelte, pont ebből meríti. Nem akarja, hogy a ragaszkodással elvesszen a rugalmassága és ezzel csak edzésben tartja magát.

Hát, bevallom, akkor ezt még egyáltalán nem értettem. Én, aki olyan családban nőttem fel, ahol a tradíciók tisztelete belénk volt kódolva, ahol egy születésnapról elfeledkezni a főbűnök egyike volt és ahol már a munkahelyváltással megkérdőjeleződött a tisztesség, nem hogy egy költözéssel, ne adj' Isten, egy válással... És ha valakire ráragadt egy cimke, azt onnan nem igen lehetett eltávolítani, és generációról generációra öröklődött... Csak mert egy ük-ük családtag valamikor, valamit elkövetett...

Persze, mi gyerekek nem igen törődtünk ezzel, miközben a Kiserdő buckái között tekertünk, a bizalmatlanság azonban némán, de gyökeret eresztett bennünk. És a mi korosztályunk, a negyvenesek, még mind megkaptuk ezt a terhet és úgy nőttünk fel, hogy vagy betörtünk, behódoltunk vagy lázadónak bélyegeztek, de így, vagy úgy, helyet kellett foglalnunk valamelyik oldalon. 

Már írtam róla, milyen hálás vagyok a színháznak... Egy olyan terep volt, mely ajtót nyitott egy másik világra, ahol minden mozgásban volt, ami folyamatosan megújult. A színpadon csak egy dolog számított, a pillanat. Mert ott és akkor történt minden. Tisztán, őszintén, mellébeszélés nélkül. Mindannyiunknak szüksége van egy ilyen terápiára, ami segít más szemmel nézni, változni, változtatni, és megtanít arra is, hogy felvállaljuk magunkat. Úgy, ahogy vagyunk, amilyenek vagyunk. Értékekkel és hibákkal teli, érző, gondolkodó EMBEREK.

De azokban az időkben nem volt divatos ez a fajta gondolkodás és inkább számítottam én is deviánsnak, ami sok nehéz percet is okozott. Mert ahhoz, hogy komolyan vegyenek, nem elég letérni a szokott útról... Amíg nem látszanak az eredményeid, addig csak egy lázadó vagy, aki nem lépett túl a kamaszkoron... Addig hóbortnak tekintik a terveidet és mosolyognak rajta... A biztonságra hivatkozva lebeszélni akarnak... És ebben az ellen tűzben mid van neked, amivel megvédheted az álmaidat? Sokáig semmi kézzelfogható. Csak a víziód, hogy te ezt meg tudod csinálni... A hited, hogy amit csinálsz, az értékes... Az önmagadba vetett bizalmad, hogy meg tudod tanulni, amit kell, hogy jó legyél...

Ehhez azonban kell, hogy tudjunk őszintén beszélni önmagunkkal. Mert ha minden jó úgy, ahogy most van az életedben, ha boldog, elégedett vagy azzal a szereppel, amit élsz és le tudod élni az életed úgy, hogy minden így marad, mert pont ez, pont annyi ami neked kell, akkor változtatnod sem kell. És nem kell a vért, a sodronying. De ha ott motoszkál az érzés, hogy mi lenne, ha..., ha elképzelve magad életed utolsó pillanataiban, más véget szeretnél látni, igenis mozdulj érte. De ne másoknak akarj vele megfelelni, mert bármilyen nehéz is ezzel szembenéznünk, amikor majd visszatekintünk abban a percben és megvonjuk életünk mérlegét, ott sem találunk majd mást, csak a saját tetteinket. Lecsupaszítva, sallang mentesen.

A mi generációnk több szempontból is nehéz hagyatékot örökölt, amit használhatunk oknak, igazolásképp, ha valami félresiklott az életünkben, de mondhatjuk azt is, hogy rendben, tudom, hogy nehéz lesz, sőt, még az is lehet, hogy nem járok sikerrel, de megteszem, amit csak tudok. Változtatok azon, ami nem működik és életképes mintát hozok. Hogy átírom a kódot. Így is lehet.