Nyár. A szabadság, a sokszínűség, az utazások, kalandok évszaka. Amikor megvalósíthatjuk mindazt, amire az év többi hónapjában is vágytunk ugyan, de nem jutott időnk. Amikor együtt lehetünk mindazokkal, akikkel az éves hajtásban nem tudtunk… Ez már önmagában elég lehetne ahhoz, hogy vidáman, mosollyal telve töltsük ezeket a hónapokat, de hiába vesszük meg a legutolsó divat szerinti kellékeket, hiába bújjuk az utazási ajánlatokat és fizetünk ki egy kisebb vagyont, valahogy mégsem mindig sikerül. És a melegre, a körülményekre azért mégsem foghatunk mindent...

Egyszerűen elfelejtettük, hogy kell kikapcsolni. A hétköznapok tempója közepette, a saját köreinket futva... Pedig volt, hogy tudtuk. Amikor felkerült az a bizonyos 'Ó' betű is a táblára és kirajzottunk a tanteremből...

Persze, akarunk nyaralni, mert az agyunk tudja, hogy szükségünk van feltöltődésre, de nem bírjuk elengedni a ’benti’ dolgokat, az otthoni szerepeinket és átváltani 'munka' üzemmódból pihenőre. És mire valóban megérkeznénk abba a bizonyos chill állapotba, már el is telt az a pár nap, és indulhatunk vissza, őrlődni tovább a taposómalomban. Ahelyett, hogy élményekkel, emlékekkel, a felszabadultság életérzésével töltenénk meg a szívünket, a már úgyis megpakolt hátizsákunkba begyömöszölünk még egy nagy adag frusztrációt. A 'nekem ez sem megy' érzésével.

Mert nem lehet erőből lazulni. Akarva, görcsösen.

A lazítás képessége azt jelenti, le tudom tenni azt, amit hordozok, és képes vagyok átadni magam egy másik állapotnak, amibe bele tudok teljes egészemben simulni.

Erre azonban nincs varázsszer, csodabogyó, amit bekapunk és ripsz-ropsz működik, ezt, mint minden mást is, gyakorolnunk kell. Rendszeresen, naponta. Ne várjunk arra, hogy majd valaki hozza és készen elénk teszi, a teremtés is része a gyakorlásnak. Ami a saját örömünk felfedezésével kezdődik. A 'nagy tervek' kergetése helyett, keressük inkább a pillanat varázslatát, és neveljük rá a szívünket, hogy meglássa a legapróbb dologban is a szépséget. 

A nyár jó lehetőség kitárni a lelkünket.

A felénk áradó ingerek, a külső kontroll, az elvárások, normák, súlya úgy présel maga alá bennünket, hogy lassacskán elveszítjük azt az erőt és hitet, ami gyerekként még a miénk volt. És miközben észrevétlenül bedarálnak bennünket a 'körülmények' és átveszik életünk irányítást, meghatározzák személyiségünket, még mindig abban a hitben élünk, hogy ez nagyon is mi vagyunk.

Nehéz kilépni, kikapcsolni, átprogramozni magunkat, mert nehéz lerázni a béklyókat, amíg azt sem tudjuk, hogy rajtunk vannak. De vannak érzések, testi tünetek. Feszültség, fáradtság... Egy vissza-visszatérő nátha... Egy hirtelen felbukkanó allergiás reakció... Egy vesegörcs, egy baleset, súlyproblémák, sérv... Leélheted az életed abban a hitben, hogy mindez véletlen. Hogy másokon múlik; a levegőn, a környezetszennyezésen, azon a tudomisén hányféle 'E'-n, amit megeszünk, a politikán, a családodon, a főnöködön... Vagy elkezdheted más szemmel megfigyelni magadat. A testedet, az érzéseidet, a miértjeidet.

Mi fog történni, ha az utóbbit választod? Először nagyon össze leszel zavarodva. Történt már veled, hogy hónapokig nem takarítottál, vagy láttál ilyen lakást? Ahol a mosogatóban kicsírázott a dinnyemag az ott hagyott edények között? Hát ilyen lesz. Sőt, még rosszabb. Mert a lakásod esetében világosan látod magad előtt a célt, és előre érzed az örömöt a rend, a csillogó tányérok láttán. Nézed a felfordulást és azt sem tudod, hol fogj neki, de nem kétséges, hogy rendet akarsz, ezért elkezded a pizzás dobozoknál. Összeszeded, préseled, kidobod. Flakonok, piszkos zoknik, és így tovább. Kezd összeállni a kép. Már látszik, hogy az egy kanapé, az meg ott egy fotel...

Így megy ez  a 'belső' rendcsinálásnál is. Egy dologgal kezdd. Nézz rá, merülj el a látványban. Ne megfejteni akard, az érzéseidre figyelj és hagyd, hogy kalandozzanak a gondolataid... Ha elakadtál, tegyél be egy zenét. Azt, ami engedi az érzelmeidet előhívni, melynek hullámain lebegve akár egy képzeletbeli utazásra is indulhatsz, ami segít, hogy kikapcsold a 'körülményeket', a 'viselkedést'. Csak hagyd, hogy eltöltsenek az érzések. Hagyd kibuggyanni a nevetést, a könnyeket, a haragot... Engedd magadnak, hogy ÉREZZ. Hogy olyan mélyen gyökerező érzéseidhez is eljuss, amikről rég elfeledkeztél, vagy el akartál feledkezni, mégis meghatároznak.

Időről időre vissza kell térnünk a gyökereinkhez, újra felidézni magunkban a gyereket, azt, aki még tudott álmodni... Emlékszem a 'kicsiség'-re. A 'meg kell enni' paradicsomleves betűtésztáira, a megzabolázhatatlanul terjedő vízfesték foltra a papírlapon, az ebéd utáni alvásra, a harisnyanadrágra, amit nyúztam, mert tetszett az egyre növekvő lyuk. Emlékszem a kis plédemre, az óvodai kirándulásokon, az otthon-szagú puhaságára, a jellegzetes öltésekre a szélén... Emlékszem, ahogy a természet lüktetett bennem, emlékszem a nap melegére, az évszakok megannyi színére, illatára, hangjára, a kert mindig változó arcára...

Milliónyi érzés kavarog bennünk, örömteliek is, fájdalmasak is, de ha nem nézünk rájuk, nem nevezzük nevén és nem helyezzük a megfelelő helyre őket, tovább kísérthetnek. Szabadnak lenni annyit tesz, hogy rá merek nézni, ki merem mondani, nevén merem nevezni. Hogy le bírom tenni a félelmet, a dacot, a haragot. A démonok nem eltűnnek, csak nincs többé olyan, ami belém kapaszkodhat. Mert nincs mibe kapaszkodnia. 

Mint a szellő, ami ki-be jár a ház ablakain... Jön és megy. Anélkül, hogy kárt tenne bármiben.

Jól vagyok - mondta és elnézett a vállam fölött.

Mennyire jól? - kérdeztem vissza.

Jól, na - válaszolta, de akkor már potyogtak a könnyei - elköltözött.

Nyeltem egyet, hogy majd mondok valami bölcset, de bármennyire igyekeztem, nem tudtam előhívni egyetlen szót sem, ami érzéketlenség nélkül kifejezte volna azt, amit érzek, hogy tulajdonképpen ennek örülni kéne. Ott állt előttem, mint egy kis madárka... hosszú, lógó ingben... kazal hajjal... és dörgölte a szemeit. Én pedig csak megölelni tudtam. Gondoltam, majd mesél, de nem szólt, csak szipogott. Aztán bátortalanul, mint aki valami lidérces álomból ébred, megszólalt - Szerinted visszajön? 

Hát, ha addig semmi okos nem jutott az eszembe, ettől végleg bénulttá váltam. Egyszer már megtörtént, hogy két napig nem állt velem szóba. Igaz, küldött egy sms-t, de csak ennyit; igazad volt, de azért ezt mégsem volt jó hallani, pont tőled. Pont tőlem? Na, akkor most pont én, mit mondhatnék?

Tudod - kezdtem messziről és óvatosan közelítve, de akkor már eldöntöttem, lesz, ami lesz, nem hátrálok meg - én azt gondolom, te most azt szeretnéd, ha azt mondanám, igen, persze, hogy visszajön, mert szeret. Jól indítottam, mert nem csapta fel a kezét azzal, hogy 'hallani sem akarom, hogy bölcselkedsz', ezért folytattam. - Az igazság az, hogy én vagyok az, aki szeret és pont ezért én nem akarom, hogy visszajöjjön. Pontosabban, azt, hogy visszafogadd. Két éve küszködtök. Hol ő költözik el, hol te, miközben az élet ott robog el melletted. Azzal a milliónyi szerethető-szerető jópasival, akik közül egy már most csak rád vár. De ez nem ő. Te egy klassz csaj vagy, de ha a fejed tetejére állsz, neki akkor sem TE kellesz. Neki kaland kell, csajhegyek, te pedig egy társat szeretnél, aki örül a meleg vacsinak, aki körül felizzik a levegő a közelségedtől, és álmai nőjeként hordoz a tenyerén. Be kell fejeznetek ezt az őrületet és ennek egyetlen módja van, ha itt és most kimondod, hogy VÉGE. Nem zavarod össze magad egy újabb visszaköltözéssel, nem csábulsz el az 'aranyos' sms-ektől, hanem összeszorítod a fogadat és végigcsinálod. Most. Lezárod, befejezed és továbblépsz.

Hallgatott egyre kerekedő szemekkel, aztán alig hallhatóan megszólalt. Olyat mondott, amitől az az érzésem támadt, hogy egy ház épp készül rám zuhanni, ezért menekülnöm kell - de most lesz az évfordulónk és a kedvenc éttermembe visz...

Azt hiszem, ez volt az utolsó utáni pont. Végre megértettem, hogy eddig nem voltam más, csak egy cinkos, aki a némaságával az egyetértés hamis képét mutatta. De többé nem tudtam az lenni. - Tudod, mit, én most elmegyek, mert úgy látom, te még mindig a folytatásról beszélsz. Ha maradnék, azért tenném, hogy segítsek összecsomagolni. Aztán megihatnánk egy rosé fröccsöt... Ezek már csak romok... Kezdjünk neki a romeltakarításnak.

Idő. Olyan kevés van belőle, mégis pazaroljuk, és hagyjuk peregni számolatlanul, mint ujjaink közül a homokszemeket.

Hány döntést tolunk odébb nap, mint nap, azzal, hogy 'majd'... Pedig a 'majd' ködös leple alatt megbújni, ez is egy döntés. Maradni egy helyben, duzzogni, morogni, a páncélunkba visszahúzódni az is az. Sokszor megesik, hogy félelemmel tölt el bennünket egy lépes az ismeretlen felé, de nem lépni, gyakran veszélyesebb, mint lendületet venni és gyorsan túljutni a nehezén. Veszélyesebb, mert elpuhít. Mert rossz reflexek vésődnek belénk. Mert vissza nem térő lehetőségektől és értékes tudástól, valójában az életünktől foszt meg. 

De miből is táplálkoznak a félelmeink? Amikor a tetteink mögé nézünk, gyakran a szüleink, az életünk meghatározó felnőtt szereplői köszönnek vissza. És az ő félelmeik... Ezért el kell döntenünk, hogy ha a tükörbe nézünk, őket akarjuk-e ott látni, és a 'neked ez nem sikerülhet', a 'mi nem vagy olyanok' beteljesülését, vagy egy GYŐZTEST, aki fél ugyan, de nekivág, aki nem hibátlan, de egyre jobb lesz. A tudatosan átgondolt, átírt, átprogramozott Önmagunkat.

Emlékszem Odüsszeusz kalandozásainak történetéből a Szirénekre, a csábító hangú, de gyilkos természetű tengeri nimfákra. Gyerekként olvastam róluk először, de már akkor megéreztem, hogy ez a történet fontos tanulsággal fog szolgálni az életemben. Sokszor kell saját Kirkénknek lennünk és felkészíteni magunkat ezekre az eltérítő hangokra. A hangokra, amik nem biztos, hogy oda visznek bennünket, ahova megérkezni szeretnénk.

Döntenünk kell róla, hogy a mások félelmeiből, aggályaiból, bizalmatlanságából és gyengeségéből készült térképet követjük vagy azt az útvonalat, amit bajnokok, bajnoki attitűddel rajzoltak. Hogy letérünk-e a járt útról csak azért, mert hisszük, hogy a járatlanon több csodát és értéket fedezhetünk fel.

Borongós reggel volt. Kicsit az eső is szemerkélt, míg munkába menet a buszon, vizes esernyők és kabátok között préselődtem. A levegő már így is nehéz volt, de minden megállóban csak nőtt a tömeg. A felszálló utasok azonban mit sem törődtek a levegővel és egyéb körülményekkel, ők hatalmas elszántsággal a megüresedő helyeket vették célba, és szúrós tekintettel néztek mindenkire, aki ebben akadályt jelentett.

Elborzadva szemléltem, amint idős, bizonytalanul felkapaszkodó emberek egy pillanat alatt fürge gyíkká változva gázoltak át lábakon, csomagokon, bármin, ami az útjukba került, egy-egy szabad ülőhely láttán és nagyon szerettem volna visszahúzódni a képzeletbeli csigaházamba, még mielőtt illúzióim utolsó végvára is elbukik. Aztán az egyik megállóban a tömeg lehömpölygött és én fellélegeztem. Végre egy sziget, gondoltam, és lehuppantam egy gazdátlan ülésre.

A következő megállóban felszállt egy idős pár. A bácsika törékenyen támaszkodott az asszonyra, aki maga is a nyolcvanas éveiben járhatott. Már bántam, hogy elfoglaltam azt a helyet, és gyorsan felugrottam. Egy „tessék” kíséretében az ülésre mutattam és részemről befejezettnek is tekintettem volna a párbeszédet, az idős hölgy azonban finoman megérintetve a karomat szabadkozott. Az előzmények hatása alatt zavartam néztem vissza rá és próbáltam valamiféle megerősítést  adni, de valójában inkább csak motyogtam. De a hölgy értette. Barátságosan bólintott és segített a párjának leülni. Olyan jóság, szeretet és béke sugárzott a tekintetéből, hogy elszégyelltem magam. A tülekedő idősek, a fejüket elfordító fiatalok és a magamfajta címkézők nevében is.

Nyugalom szállt meg. Egy szigetet kerestem, és ebben a kedves, idős szempárban találtam meg. Már nem zavart a szürkeség, az eső, az utasok... A lelkemben napsütés volt.